41.rész Felelőtlen döntést hoztál!

Sziasztok Tündérek! :) Íme, a 41. rész, ami elég soká került fel, de ma megtörtént és olvashatjátok! Remélem tetszeni fog, annak ellenére is, hogy nem sok minden történik benne!
Köszönöm az új feliratkozókat, komikat, pipákat és a rengeteg oldalmegjelenítést, amitől mindig hátast dobok, ha felmegyek az oldalra! Eszméletlenek vagytok! *.*
Vigyázzatok magatokra, jövő héten jelentkezem, addig is jók legyetek! :)

                                  Have a nice day: Fanny

Miután lettem a telefont félbeszakítva Raul-t, cseppet sem jó kedvel, de vőlegényemmel az oldalamon visszamentünk a konyhába és neki kezdtünk a reggeli elkészítésének. A spájzból előhoztuk a Miranda által rendezetten becsomagolt croasanokat, narancs levet facsartunk és gyümölcsöket társítottunk ezekhez. Mivel drága házvezető nőnk minden egyes reggel bőséges étkekkel látott el minket, ezért döntöttük el, hogy a mai napon valami egyszerűt, de finomat hozunk össze. Mosolyogva néztem végig, ahogy Zayn szorgalmasan rendezte el az étkező asztal tányérokkal és az általunk elkészített finomságokkal. Egy nagyobb tálcára tettem két pék süteményt, egy nagy tányér gyümölcsöt, narancs levet és Starbuks-os kávét, amit tegnap vettem, de nem fogyott el és bontatlanul várakozott a hűtőben.
- Felviszem Zac-nek a reggelijét, mindjárt jövök - szóltam oda barátomnak, miközben kezembe vettem a megpakolt, műanyag tárgyat.
- Rendben - mosolyodott el és küldött felém egy puszit formás ajkaival.
Felkacagtam cselekedeten és a konyha ajtót meglökve a csípőmmel távoztam a helységből. Óvatos léptekkel haladtam a lépcsőn és már felértem, mikor majdnem neki mentem Miranda-nak. Nem kicsit megijedtem, ezért türtőztetni kellett magam, hogy fel ne kiabáljak.
- Jó reggelt, Kicsim - köszöntött meglepetten, de kedvesen mosolyogva, ami oly' boldoggá tett, ha megajándékozott vele.
- Jó reggelt - hajoltam arcához és nyomtam rá egy nagy puszit. - Feleslegesen keltél fel - léptem egyet hátra és felnevettem értetlen ábrázatát látva.
- Miért is? - kíváncsiskodott összehúzott szemekkel, de továbbra is mosolyogva.
- Mert már Zayn-el megcsináltuk a reggelit és meg is terítettünk - vázoltam fel neki, mire láthatóan megvilágosodott és hálája jeléül most ő jutalmazott meg egy nagy puszival.
- Köszönöm - kacsintott, majd végtagjait gyorsan mozgatva lement a lépcsőn.
Mikor eltűnt a látókörömből folytattam tovább az utamat testvérem szobája felé és ahogy odaértem a könyököm segítségével nyitottam ki az ajtót, ami megakadályozott a könnyű bejutásban. Ahogy átléptem a küszöböt a legközelebbi bútorhoz mentem, jelen esetben a komódhoz, ahova letudtam tenni a kezemben lévő dolgokat. Visszalépve a faszerkezethez becsuktam és ahogy ezt megtettem a nagy francia ágyhoz lépkedtem, amiben Zac továbbra is édesen aludt. Ahogy megláttam, hogy a takaró szinte már a fejét is takarta annyira betakarózott, kicsit hangosabban szuszogott, mint szokott és már majdnem leesett az ágyról annyira elterült, felnevettem, mert felettébb aranyos látványt nyújtott. Mint egy kisfiú úgy nézett ki. Óvatosan leültem az ágy szélére és elkezdtem simogatni a kezét, mire mozgolódni kezdett. Elkezdte nyitogatni a szemeit, dörzsölte az arcát és úgy nézett ki, hogy nem igazán akart felkelni, de mikor oldalra fordított a fejét és meglátott, egyből felült.
- Hercegnőm! - mosolyodott el bágyadtan és egyből izmos kezei közé zárt.
- Jó reggelt - mormoltam a nyakába és végig simítottam fedetlen hátán, ami jó meleg volt a nem rég még fedő takaró miatt.
- Neked is - hallatott halk hangot, de nem engedett el, amit nem is bántam.
Behunytam a szemeimet és boldogan nyugtáztam magamban, hogy sokkal jobb az állapota, mint tegnap este vagy ma hajnalban. Azt a látványt nem akartam még egyszer látni, mert borzalmas volt. Nem szoktam még meg, hogy a szinte bivaly erős bátyám sírt és rettentő gyengének nézett ki. Nem bírtam úgy elképzelni soha, de nagy bánatomra sikerült látnom igazából és nem csak az elmémben. Bár csak ott láttam volna továbbra is!
- Hogy aludtál? - kérdeztem rá tapintatosan, mert tudtam, hogy nem szerette ha megszánták vagy ha csak sajnálkozva néztek rá. - Jól érzed magad? - tettem fel neki még egy kérdést, mire felsóhajtott és eltávolodott tőlem.
- Ha velem vagy én mindig jól vagyok - vette kezei közé az arcomat. - Csak rád van szükségem, senki másra. El se tudod képzelni, hogy mennyi erőt tudsz nekem adni már csak azzal is, ha mellettem vagy. Rengeteget - fúrta tekintetét az enyémbe és lágy csókot nyomott a homlokomra, ami rettentően jól esett.
Nem mondtam semmit csak ismét védelmező kezei közé bújtam és neki simúltam széles mellkasának. Ennyi nekem bőven elég volt, hogy tudjam, jól cselekedtem. Egy cseppet sem bántam meg, hogy feladtam a karrieremet miatta. Neki most rám volt szüksége, ahogy nekem is ő rá, ellenben az énekléssel. Imádtam csinálni, a rajongók szeretetében úszni, a világot bejárni, de két és fél év úgy érzem elég volt. Ha arra volt szükség, hogy mind ezt feladjam a testvérem miatt, akkor most cselekedtem a legjobban egész életemben. Meg vagyok a hírnév és a csillogás nélkül, de a bátyám nélkül nem. Egy vérek voltunk és nagyon szerettem. Érte mindenre képes voltam!
- Te hogy vagy? Mindig, minden kérésemet lesed, amikor csak lehet velem vagy, de nem vagyok képes feltenni ezt a kérdést. Undorító vagyok - fintorodott el és megrázta magát, ahogy elhajoltam a testétől.
- Jól vagyok, Zac. Velem minden rendben, de inkább számomra az a legfontosabb, hogy veled mi van - mosolyodtam el halványan és megsimogattam enyhén borostás arcát.
- Mi a baj, Hercegnőm? Olyan furcsa vagy, valami történt, amiről nem tudok? - húzta fel a szemöldökét, mire lesütöttem a szemeimet, mert tudtam, hogy hamar észre fogja venni, hogy igazán nincs minden rendben, mivel túl jól ismer.
Elkezdtem az ujjaimat tördelni, a tenyerem izzadt és a torkomba gombóc nőtt. Nem akartam neki elmondani, mivel még korainak tartottam és ne akartam, hogy felizgassa magát és ismét valami baja legyen. Nem szerettem neki hazudni, de azaz egy mondat visszhangzott a fejemben, hogy érte tettem mindent. Mosolyt erőltettem magamra, felemeltem a fejemet és az engem vizslató szemeibe néztem.
- Minden rendben bátyus, jól vagyok. Teljesen jól - mosolyogtam, ami inkább volt vicsorgás és felpattantam az ágyról, majd a komódhoz siettem.
- Jó étvágyat - adtam a kezébe a nagy tálca reggelit, de nem bírtam figyelmen kívül hagyni komoly arcát és összehúzott szemöldökét, amiket akkor csinált, mikor valamit nagyon komolyan gondolt és mindennél jobban érdekelte.
- Köszönöm, de nem foglak békén hagyni - emelete fel a mutatóujját megerősítés képen. - Ismerlek és tudom, hogy valami bánt - lágyult el a hangja és kezemet megfogva lehúzott maga mellé.
- Tényleg nincs semmi baj, Zac. Jól vagyok csak nagyon aggaszt, hogy beteg vagy - mondtam lehajtott fejjel, amit nem is hazudtam, mert az is bántott, hogy ilyen volt az állapota.
- Jaj, Istenem! - sóhajtott fel egy nagyot és vállamnál fogva húzott közelebb magához. - Minden rendben lesz csak maradj mellettem ennyit kérek - nyomott egy puszit az arcomra, ami jobb kedvre derített, de nem enyhített a mellkasomban bujkáló és egyre csak növő gondokat.
- Nem csak addig leszek melletted, amíg meg nem gyógyulsz, hanem örökre - néztem hatalmas szemeibe, amik ezek hallatán felragyogtak. - Nagyon szeretlek!
- Én is téged! - súgta a fülembe, majd kezét levéve a vállamról, enni kezdett. - Miranda csinálta a reggelit? - kérdezte teli szájjal, mire felnevettem, mert a szájában lévő étel repült minden fele.
- Nem. Zayn meg én készítettem, mivel korán keltünk és arra gondoltunk, hogy meglepünk titeket meg Mir dolgaiból és veszünk el - mosolyodtam el, mire ő is így tett és ivott a narancs léből.
- Mir. Új becenév? - sandított ismét rám, de csak fél szemmel, mert a másikkal az előtte lévő croasanokkal szemezett.
- Miért ne? - rántottam meg a vállam. - Miranda. Az olyan...snassz. De a Mir, az már jó - vidult fel az arcom, mire testvérem hangosan felnevetett, ami mindennél jobb látvány volt, mert végre látszott rajta a boldogság. - Most mi van? - húztam össze a szemeimet és összefontam magam előtt a kezeimet.
- Semmi csak soha nem fogom megunni a bugyuta gondolataidat és kitalációidat. Ilyenkor olyan aranyos vagy és az a legnagyobb baj, hogy ritkán látlak így - komorult el végére a hangja, ami cseppet sem tetszett. - Rengeteget dolgozol, mindig fáradt vagy, ami egyáltalán nem boldogít. Egy valamiért örülök, hogy ilyen beteg vagyok... - mondta, mire kitágult szemekkel néztem rá, mert elcsodálkoztatott, amiért örült annak, hogy beteg volt. - mert így legalább még akkor is veled lehetek, ha dolgozol. Én már úgy se fogok egy jó darabig mással foglalkozni csak a gyógyszerek szedésével és a kezelésekkel. Fiatal vagy még, Ashley, ne csináld ezt. Neked még az a dolgod, hogy élvezd az életet - tette le öléből a tálcát, maga mellé rakta, majd teljes testtel felém fordult. - Nekem te vagy a legfontosabb az egész életemben. Lehet, hogy lesz feleségem, gyerekem, de nekem akkor is te leszek a mindenem. A húgom, akinek majd az életemet köszönhetem - gyűltek könnyek csillogó, barna szemeibe, ami nekem is kezdett, mert éreztem, hogy marta a szememet a vízáradat.
- Kérlek, ne mondd ezt. Egyedül magadnak köszönheted, hogy megfogsz gyógyulni. Erős vagy, kitartó és biztosra veszem, hogy akkor is sikerülne leküzdeni ezt az akadályt, ha én nem lennék - hajtottam le a fejemet, mire erősen magához láncolt, ami csak tetőzte a bennem tomboló érzelmeket. Elsírtam magam és talán úgy, mint még soha. Lelombozott, hogy vele csak sírni és szomorú dolgokról beszélni tudtam, míg régebben minden időnket nevetéssel és viccelődéssel töltöttük. Emlékeztem, mikor még Londonban laktam és bevitt a fürdőszobába, azzal a céllal, hogy én fogom megborotválni. Rosszul hitte, mert nem tettem meg, de ahogy arcomra kente a habot, míg én vízzel locsoltam, azt nem tudtam elfelejteni. Már csal azért se, mert vele bohóckodtam, a másik ok pedig az volt, hogy a londoni házamban történt, ami felettébb hiányzott.
- Nem beszélek hülyeséget, ezt az igazság - mondta halkan és meg-meg csuklott a hangja, ami azt mutatta, hogy ő is sírt, ahogy én.
- Lemegyek a konyhába, már biztos a többiek is felkeltek, addig reggelizz tovább meg öltözz fel - mosolyogtam rá és megsimogatta az arcát, miközben álló helyzetbe tornáztam magamat.
- Rendben és köszönöm a finomságokat neked is és Zayn-ek is - viszonozta gesztusomat, miközben megtörölte könnyes arcát és szemét.
- Egészségedre - fordultam vissza az ajtóban, majd átléptem a küszöböt és becsuktam azt.
Nagyot fújtatva dőltem neki az egyik falnak és megpróbáltam eltüntetni sírásom jeleit, de tudtam, hogy úgy is mindenki észre fogja venni. A zsebemből előhalászott, gyűrött zsebkendővel töröltem meg íriszeimet, majd a földszint helyett, a szobámba mentem. Ahogy beléptem, egyből az ablakhoz siettem, ahol elhúztam a függönyöket és kinyitottam az üveges szerkezeteket, hogy reggeli, friss levegő árassza el a számomra oly' kedves helységet. Kicsi, de még nagyobb koromban sem nagyon érdekelt, hogy milyen volt a szobám, milyen színűre voltak festve a falak, csak örültem, hogy volt egy hely, ami csak az enyém volt és akkor mentem be oda, amikor akartam.Ez itt is úgy volt, szerettem benne lenni, a gondolataimba merülni. Szép szoba volt, de engem valahogy az nem nagyon érdekelt. A ruhás szekrényhez sétáltam, aminek kinyitva az ajtaját, kikaptam az első kezembe akadó pólót és rövidnadrágot. Bementem velük a fürdőbe, ahol gyors mozdulatokkal szabadultam meg a pizsamámnak szolgáló textilektől és felvettem azokat, amiket a kezemben tartottam. Ahogy ezzel végeztem, jó hideg vízzel megmostam az arcomat, hogy felébredjek és enyhítsem szemeim pirosságát, amit a könnyek okoztak. Hajamat lassú mozdulatokkal fésültem ki, majd szempilláimra kentem egy kis spirált, ami bőven elég volt az itthon töltött időre. A fürdőbe is kinyitottam az ablakot, egy pillantást vettem magamra a tükörben, majd mikor késznek nyilvánítottam magam, elhagytam a helységet és a szobát is. Nem siettem sehova, ráérősen mentem Zoe és Zayn közös szobája felé. Óvatosan lenyomtam a kilincset, mivel már 10 óra volt, de nem tudtam, hogy a bent tartózkodó angyalka aludt-e még. Mosolyogva dugtam be fejemet a nyitott szerkezet résén és mikor megláttam, hogy a számomra oly' szeretett kis lány az ágyon ült, ette a gabona pelyhet és nézte a mesét, még nagyobb lett számon a görbület. 
- Anya! - kiabálta el magát és szaladni kezdett felém, ahogy letette kezéből a tálat, én pedig megkövülten álltam a küszöbön. 
Szemembe könnyek gyűltek ismét, de nem a szomorúságtól, hanem a bennem tomboló, meleg érzelmektől. Felkészültem arra, hogy egyszer így fog szólítani, mivel rengeteg időt töltöttem vele, de nem gondoltam, hogy ilyen hamar jön el ez a pillanat. Erősen fogtam közre kicsiny testét, ahogy mellkasomhoz simult és beszívtam minden belőle áradó kedvességet és szeretet. Hajának cseresznyés és bőrének ellenállhatatlan baba illata elkábított. Temérdek puszit hintettem apró buksijára, miközben ő vékony karjaival, mégis erőteljesen ölelte a nyakamat, majd puszikat kezdett adni az arcomra. 
- Jó reggelt, Életem! - álltam fel eddig guggoló helyzetemből és kezeimbe vettem. - Hogy aludtál? - simogattam puha arcocskáját, majd leültem az ágyra, ahol a tányér hűségesen várta a benne lévő pelyhekkel.
- Jól és te? - emelte rám csillogó szemeit, amikből csak úgy sugárzott az értelem, még ha kicsi is volt. 
- Én is, de már nagyon hiányoztál - csikiztem meg az oldalát, mire aranyosan felkacagott. - Edd meg ügyesen a reggelidet, után lemegyünk a többiekhez, rendben? - kacsintottam rá és a puha takaróra ültettem. 
- Oké - bólintott ügyesen és kezébe véve a porcelán tálat, enni kezdett. 
Amíg ő a tündéres mesét nézte, addig előkészítettem neki az aznapi ruháját, ami egy virágos kis ruhából és fehér szandálból állt. Imádtam öltöztetni, mivel olyan aranyosan és készségesen hajtotta végre a kéréseimet, hogy öröm volt nézni. Nem azt élveztem, hogy ennyire szót fogadott nekem, hanem, hogy két éves létére nagyon okos volt. Mindent imádtam, amit csinált és, ami ő volt. Olyan volt akár egy földre szállt angyalka vagy egy édes tündérke.
Miután felöltöztettem, copfba fogtam selymes haját és elvégeztük a reggeli teendőket, a kezét fogva ballagtunk le a lépcsőn. Édes ruhája minden mozdulatát követte, ahogy haja is, ami már olyan hosszú volt, hogy összefogva is a válláig ért. Ahogy az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, megláttuk, hogy a vendég sereg összes tagja a nappaliban tartózkodott és mereven bámulták a Tv-t, kivéve vőlegényemet, aki elnyúlva a kanapén sandított ránk mosolyogva. 
- Apa! - kiabált Zoe vékony hangján, majd csak azt láttam, hogy apja ölébe huppant és egy nagy pusziban részesítette. - Nézd, Anya milyen jól megcsinálta a hajamat - örvendezett, míg Zayn kitágult szemekkel és hasonló ábrázattal, mint én nem rég, figyelte kislányát. 
- Anya? - kérdezett vissza halkan a férfi, miközben minden szem rájuk szegeződött, ahogy rám is.
- Igen - mutatott felém mosolyogva a lányka. - Nekem ő az anyukám, tudom - erősítette meg komoly arccal és bólintott egyet mellé. 
Senki nem mondott semmit csak Zoe-t, Zayn-t és engem néztek, de nem csodálkozva, inkább boldogan és meghatódva. A pillanatot a televízió szakította meg, ami nagy örömömre rólam beszélt, méghozzá drága manager-em, Raul. Nem akartam ezt, kiakartam kapcsolni azt a bugyuta masinát, de nem tettem, inkább Harry mellé ültem, aki egyből átkarolta a vállamat és egy puszit nyomott a homlokomra. Szorosan oldalához bújtam, nem akartam, hogy mindenki megtudja mi történt, főleg Zac. Éreztem, hogy baj lesz belőle, de nem csináltam semmit csak vártam, aminek jönnie kellett. 
- Jó reggelt, Raul! - üdvözölte mosolyogva az egyik sztárokkal foglalkozó műsor házigazdája. - Azzal az okkal vagy itt, hogy nagy bejelentésed van az egész világ számára.
- Jó reggelt, Luke! Igen, így van egy hírt szeretnék közölni, ami cseppet sem jó dolog, de muszáj tudnia mindenkinek - sóhajtott fel a férfi és előre hajolva, ujjait összeakasztva beszélni kezdett. - Mindenki ismeri Ashley Roberts-et, mindenki ismeri a zenéit, filmjeit és ő már valósággal egy legenda. Két és fél év elteltével annyi és olyan sikereket ért el, mint más sztárok 10 év alatt nem teszik meg. Az egész világ szereti, Amerikáról és Angliáról ne is beszélve - állt meg egy kicsit és maga elé nézett, majd folytatta. - Azt is tudja mindenki, hogy a bátyja, Zac Roberts milyen súlyos beteg, ami nagyon szörnyű dolog és egy világ követi nyomon a gyógyulásban haladását. Mivel Ashley-t mindenki egy angyalnak ismeri, hatalmas szívvel és annál nagyobb szeretettel, ezért a testvére miatt feladta az egész karrierjét - hajtotta le a fejét Raul, míg a közönség és az előtte ülő Luke is sokkolva ült és a házban körülöttem mindenki. 
Éreztem, hogy Harry egész testében megfeszült, ami engem is arra ösztönzött és a társaság körül még a levegő is megfagyott. Szemeimet erősen összeszorítottam, nem akartam látni az arcukat, nem bírtam volna ki. Éreztem magamon a pillantásokat, de nem nyitottam ki az íriszeimet. A tévé elhallgatott, csak a síri csöndet lehetett hallani, ami kezdett felemészteni. Továbbra is Hazza oldalába voltam fúródva, de ahogy ölelt és simogatta az oldalamat, ráébresztett arra, hogy ő mellettem volt és megértett. 
- Felelőtlen döntést hoztál! - üvöltött fel testvérem, mire a szemeim kipattantak és mérges alakját, amit még soha nem láttam, előttem állt, majd futólépésben kiment a házból és távozását, már csak a bejárati ajtó hangos csapódása jelezte, ami bezengett mindent. 
Hangos zokogásba kezdtem, nem akartam neki rosszat, ellenkezőleg, neki akartam jót. Tudtam, hogy ez lesz, de mégis reménykedtem abba, hogy megért és elfogadja a döntésemet, amit nehezen és fájó szívvel hoztam meg, de megtettem. Mindenem fájt, de legjobban a mellkasomban dobogó kis szerv, ami az örökös gondok miatt kezdett megbolondulni. Egész testem rázkódott a belőlem feltörő gondok miatt és azt kívántam, bárcsak ne lenne Zac beteg és minden a legnagyobb rendben lenne!