40.rész Visszavonulás

Miután Zayn felszedett a homokból és a sírás miatt elvesztett energiámat viszonylag visszanyertem, erős karjaiba kapaszkodva andalogtam a házunk felé. A jókedvem és életerőm, ami nem rég volt, az mind egy szem pillantás alatt elszállt. Újra és újra Louis kétségbe esett hangja, a száját elhagyó szavak visz hangoztak a fülemben és azt akartam, hogy ne történt volna az ami. Minden annyira boldog és családias volt, erre egy telefon és mindennek vége. Nem akartam, hogy a bátyámnak fájdalmai legyenek, nem akartam, hogy lássam szenvedni, semmi olyat nem akartam, ami neki rossz volt, de tudtam mit vállaltam be és ennek ellenére, mellette voltam, támogattam, még ha nagyon nehéz is volt. Ahogy minden őrültséget és a lehető legrosszabbakat beképzeltem magamnak, egyre gyorsabban mentem, azonnal otthon akartam lenni. A könnyek továbbra is az arcomat borították, a szemeimet díszítő festék minden bizonnyal elkenődött, de még azzal se foglalkoztam, azzal meg pláne nem, hogy a fotósok így örökítettek meg. Semmi nem érdekelt az égadta világon csak a testvérem, aki egy világot jelentett számomra, mégis szenvedett. Lelöktem a testemről vőlegényem védelmező kezeit és futni kezdtem, ahogy csak bírtam. Hallottam, ahogy meghökkenve és kétségbe esetten kiáltott utánam, de amennyire nem akartam ott hagyni, annyira szedtem a lábaimat. A meleg betonon a gumi papucsom, szinte sikított, oly' erővel ért földet, a hajam lobogott, levegőt is alig kaptam a továbbra is gyötrő sírástól, de nem tántorítottam. Egyedül Zac arca lebegett előttem és az, hogy szenvedett, ezért még gyorsabban futottam, ami inkább volt nevezhető rohanásnak. Hangosan vettem a meleg levegőt, ami még jobban nehezítette a dolgomat, mivel a párás oxigén szinte marta a légcsövemet. Amikor az utcánk sarkán befordulta, egy gyors pillantást vetettem a hátam mögé, ahol megpillantottam a fekete hercegemet ugyan olyan tempóban haladva, mint ahogy én mentem és a száját is láttam, hogy mozgott, de nem hallottam szavait. Ismét előre figyeltem, semmit nem érzékeltem magam körül csak mentem és mentem. Szerencsére az iramnak és a távolságnak köszönhetően hamar a házunk udvarán tudtam magamat, ahol egy cseppet sem lassítottam, sőt. Még gyorsabban szedtem már remegő végtagjaimat és szakítottam fel a bejárati ajtót. Ahogy a nappaliba értem, mindenki ott volt a kanapén, fotelben vagy esetleg a földön ülve és csendben néztek maguk elé. Anyám és Perrie halkan hüppögtek, mire az utóbbi személy, ahogy meglátott, felállt és hozzám szaladt. Zokogva omlott a nyakamba, mindene remegett és sós könnyei végig szántottak a nyakamon. Haja kócos volt, vékony gumival volt összefogva és hogy ez ne látszódjon, egy fekete baseball sapkával takarta el. Rettentően sajnáltam, hiszen tudtam, hogy mennyire szerette a testvéremet és akármi történt vele, azt a szívén viselte. Szerelmes volt belé, úgy, ahogy én Zayn-be és ezt le se tudta volna tagadni, még ha nagyon akarta is volna.
- Kérlek, Ash... - szólalt meg suttogva és nehezen kivehető szavakkal. -...segíts neki. Nem enged be senkit csak téged akar - szipogott fel és még jobban sírni kezdett, mint eddig.
- Mindent megteszek, Pezz - hallattam ugyan ilyen hangszínt és folyamatosan simogattam a hátát, hogy valamelyest megnyugodjon. - Nem lesz semmi baj - ígértem azt, amiben én sem voltam teljes mértékben biztos.
Óvatosan eltávolodtam tőle, miközben Zayn is megjelent hangosan zilálva és leizzadva. Bocsánat kérően néztem rá, mire odasietett hozzám és karjaiba zárt. Felesleges volt ott hagynom, mivel rá volt szükségem ahhoz, hogy megnyugodjak és úgy menjek fel a bátyámhoz, mint ha minden a legnagyobb rendben lett volna. Nem akartam gyengének tűnni, de nem csak előtte, senki előtt. Eleget sajnáltak már az életem során és már kezdett elegem lenni belőle. Arcomat nyakába bújtattam, beszívtam finom illatát, ami egyből segített, hogy valamilyen szinten lenyugodjak. Könnyeim elapadtak és mély levegőket vettem, hogy ezzel könnyítsek a helyzetemen.
- Sajnálom - búgtam a fülébe, mikor odahajolva megbírtam szólalni és lesütöttem szemeimet, pedig nem is látta az arcomat.
- Ne beszélj butaságokat - érte el egy gyors mozdulattal, hogy a szemeimbe tudott nézni és gyengéden elkezdte simogatni az arcomat. - Nyugodj meg, Egyetlenem. Nem lesz semmi baj, Zac nagyon erős, nem fog ki rajta semmien betegség - duruzsolta, ami ahogy a halló járatomba ért, minden izmomat ellazította.
- Szeretlek - mondtam hálásan és egy csókot nyomta piros, formás ajkaira.
- Én is - mosolyodott el halványan, majd derekamat elengedve, utamra engedett. - Ha gond van, itt vagyunk mindannyian - bökött a többiek felé, majd mikor bólintottam egyet, elindult a kanapé felé és leült Louis mellé.
Egy utolsó pillantást vettem rájuk és a szívem majd' megszakadt. Úgy, ahogy én is, ők is nagyon szerették Zac-et és minden áron azt akarták, hogy meggyógyuljon. Megviselte őket ez az egész és borzasztó érzés volt úgy látni azokat az embereket, ahogy magukba voltak bújva, miközben mind életvidámak és bohókás személyek voltak. Lassú léptekkel ballagtam fel a lépcsőn, miközben azon voltam, hogy újra el ne sírjam magamat, mert az csak a testvéremnek lett volna a legrosszabb. Így is elég borzasztó helyzetben volt és a könnyeim mutogatásával nem akartam tetőzni a jelen esetben stabilnak nem nevezhető érzéseit. Ahogy megálltam a szobája előtt, egy mély levegőt vettem, majd remegő kezemet ökölbe szorítottam és halkan kopogtam kettőt az ajtón.
- Nem érdekel ki vagy, menj innen! - hallottam meg a bent bujkáló személy meggyötört hangját, mire a gyomrom görcsbe szorult, a torkomba gombóc nőtt.
- Ashley vagyok - adtam hangot magamnak rekedten, de egy kisebb köhögéssel elértem, hogy magabiztosabbnak hallattszódtam.

Hangos lépteket, majd a zár kattanását és végül a kilincs lenyomását hallottam, majd megláttam a bátyámat olyan állapotban, amiben még soha nem tapasztaltam, de nem is akartam. A szemei alatt hatalmas, már szinte fekete karikák ékeskedtek, bronzos bőre hófehér volt, gyönyörű íriszei csillogtak a könnyektől és rengeteg szörnyű dolgokat sugalltak, amik megrémítettek. Egy gyors mozdulattal behúzott a sötétben úszó barlangjába, ismét bezárta az ajtót, majd jó szorosan magához ölelt. Alig kaptam levegőt, de nem tettem szóvá, örültem, hogy a jelenlétemmel valamilyen szinten
megnyugtattam és én is örültem, hogy a kezeim között volt. Szaporán vette a levegőt, erős kezein megfeszültek az izmok, miközben próbáltam nyugtatni puszikkal és simogatásokkal. Nem mondtam semmit, hisz ilyen esetben nem kellettek szavak, a cselekedetek is bőven elegek voltak. Ismertem és tudtam, hogy ezek az apró érintések számára többet jelentettek, mint bármi más. Felsőtestén nem volt semmi, ezáltal akár hányszor végig simítottam izmos hátán, kirázta a hideg. Nehezen tudtam leküzdeni a könnyeimet, de az akaraterőmnek köszönhetően sikerült. Eltolt magamtól, mikor már percek óta öleltük egymást és kezeimbe véve arcát, minden porcikáját alaposan megnéztem. A mindig hibátlanul felzselézett haja most kócos volt és akárhogy próbáltam nem a szemeibe nézni, nem sikerült. Nem akartam vele felvenni a szem kontaktust, mert tudtam ha megteszem, akkor meg is bánom és tényleg így lett. Tisztán kilátszott abból a vakító csillogásból, amit szemei mutattak, hogy szenvedett. Miért pont ő? Miért, mikor egy rendes ember volt és senkinek nem ártott és nem is ártott volna egész életében? Miért? Olyan kegyetlen a sors! Ő is alaposan megvizsgált engem, majd halványan elmosolyodott és megjutalmazott egy puszival, amit a homlokomra hintett.
- Gyere, feküdj le. Pihenj egy kicsit - szólaltam meg halkan, majd átöleltem a derekát és az ágy felé kezdtem vezetni.
Kérésemet egyből teljesítette és mikor már a párnák és takarók között feküdt, gondoskodtam arról, hogy ne fázzon. Leültem mellé a fekvőhelye szélére és óvatosan a homlokára vezettem kezemet. Szinte sütött, olyan meleg volt. Régebben állította, hogy még soha nem volt lázas, még kicsi korában sem, hát most bepótolta. Lehajoltam hozzá és arcára hintettem egy apró csókot, ami testrésze szintén nagyon meleg volt. Még a takarók ellenére is látni lehetett, hogy reszketett, ezért nem tétlenkedtem tovább, felálltam azzal a céllal, hogy hozok neki gyógyszert. 
- Hova mész? - kérdezte félve és feljebb emelkedett fekvő helyzetéből. - Kérlek ne hagyj itt, Hercegnőm - könyörgött, amitől megszakadt a szívem, azért oda siettem hozzá és gyenge mozdulatokkal elértem, hogy visszahajtotta fejét a párnára.
- Mindjárt jövök csak hozok neked gyógyszert, mert nagyon lázas vagy - simogattam az arcát, mire becsukta szemeit. - Két perc - adtam neki ismét egy puszit, majd kiléptem a szobából.

***

Egész este nem aludtam semmit, de nem csak én, hanem a házban senki sem. Míg testvérem nyugodtan, halkan szuszogva aludt a kezeim között, addig én minden rezdülését figyeltem és még ha álomra akartam volna hajtani a fejemet, akkor se ment volna. A gyógyszereknek köszönhetően nem hamar, de lement a láza és a fájdalmai is csillapodtak. Egészen éjfélig beszéltem hozzá, énekeltem, minden elkövettem, hogy aludjon, ami hajnali kettő fele sikerült is. Perrie rengetegszer átjött az éjszaka folyamán és mikor én elmentem vécére vagy inni, addig ő figyelte Zac-et. Nem mostanában voltam fent egész éjjel, mivel jól tudtam aludni és Zayn kezei között nem volt nehéz, de ilyen esetben ezt a helyzetet nem kívántam senkinek. Ha már hangosabban szuszogott vagy a kelleténél többet mozgott a bátyám, akkor minden bajom volt. Azt hittem rosszul volt, de szerencsére nem így lett. Aludt tovább. 

Az ablakon már kezdtek beszűrődni a fények a sötételő ellenére is, ezért óvatosan lehámoztam magamról bátyám kezeit és felültem az ágyban. Figyeltem, ahogy mozgolódott egy kicsit, majd az éjjeli szekrényen pihenő telefonomat a kezembe vettem és hunyorogva megnéztem az időt, mivel az éles fény nagyon bántotta az így is fáradt szemeimet. 4 óra volt. Halkan, mégis nagyot sóhajtottam és felálltam a fekvőhelyemről, ami az este folyamán csak pihenni szolgált és nem segített az álmok világába repülni. Egy kinyúlt, fehér póló és fekete short szolgált a pizsamámnak, amit tegnap vettem fel egy gyors fürdő után. A padlón várakozó mamuszomat csupasz lábaimra húztam, majd halkan, minden nesz nélkül, elhagytam a szobát. Az egész ház csöndes volt, semerről nem lehetett egy árva hangot sem hallani, ami most kifejezetten tetszett. Egész este és éjjel olyan volt a fejem akár egy méhkas a rengeteg gondolattól és úgy összegezve mindentől. Sokszor belesajdult a fájdalom, ami egyáltalán nem volt jó érzés, de a halántékomnál egy kis masszírozással elértem, hogy csillapodjon a gyötrelmem. Minden mozdulat fájt, ahogy a lépcsőn baktattam lefelé, a szemeim kezdték felmondani a szolgálatot, ahogy az egész testem is. Sokszor volt olyan, hogy a munkám miatt nem bírtam több napon át aludni normálisan csak egy-két órát, de ez még annál is rosszabb volt. Mikor stúdióztam vagy más feladatom volt, akkor fent bírtam maradni, mert tudtam, hogy kötelességem volt csinálni, de így hogy Zac miatt kellett ezt csinálnom, fájt. Nem azért, mert teher volt számomra, hanem, mert nem akartam ezt és azt se, hogy beteg legyen. Mikor leértem a konyhába, gyorsan a kávéfőzőhöz mentem és feltettem egy adagot. Nem volt másra szükségem csak egy nagy pohár, fekete italra, ami talán majd segít felébredni vagy inkább ébren maradni. Oda mentem a csaphoz és az egyik kezembe akadó pohárba engedtem a hűs vízből. Nagyokat kortyoltam belőle, a torkom szinte porlott, úgy kiszáradt, ezért megkönnyebbülés volt folyadékhoz jutni. Miután letettem kezemből az üveg tárgyat, a márvány lapnak támaszkodtam és néztem ki az ablakon, ahonnan tökéletes kilátást nyertem az óceánra. Minden színben csillogott a felkelő Naptól, erősen hullámzott a széltől és se perc alatt elérte a látványával, hogy nyugalmat érezzek. Míg Londonban a nyüzsgő utcákat néztem, addig itt a hatalmas vizet néztem nyugalom képen, ami véget nem érőnek tűnt. Pedig mindennek meg volt a vége. Ahogy reméltem az én gondjaimnak is. A madarak boldogan szálltak, a pálma fák élvezték, hogy már annyira fújta őket a szél, hogy szinte táncoltak és az a néhány ember is, akit megpillantottam, élvezte a környezetet és a Nap egyre melegedő sugarait.

Elmélkedésemből két meleg kéz rántott vissza, amiket egyből felismertem és elmosolyodtam. Melegség árasztott el, ahogy a kezek lassan simogatták a derekamat és oldalamat. Nem bírtam tovább, látni akartam szerelmem angyali arcát, ezért megfordultam ölelésében. Mosolyom még nagyobb lett, ahogy hatalmas szemeibe néztem. Haja kócosan meredezett az égnek, íriszei még bágyadtak voltak az iménti keléstől és az arcán a párna mintája tisztán kirajzolódott. Nem bírtam betelni a látványával, tökéletes volt. Akárhogy voltak hibái, akárhogy tudott nagyon makacs és önfejű lenni, én annyira és még jobban szerettem. Az enyém volt és ezt bátran kijelenthettem. Ő is mosolygott és arcom minden pontját megnézte és megállapította jól voltam-e és mikor rájött, hogy igen, akkor ismét szemembe nézett. 

- Jó reggelt, Egyetlenem - búgta reggeli, rekedtes hangján, amit soha nem tudtam megunni, majd összeérintette az orrunkat. 

- Neked is, Életem - emeltem feljebb a fejemet és nyomtam egy puszit a szájára, de nem volt neki elég és lágy csókká formálta, ami reggel esett a legjobban, mert szerettem, ha általa ébredtem fel teljesen. 

Megfordított a kezei között, hátam az ő testének simult, amitől kirázott a hideg. Kezeinket összekulcsolta és úgy vont még közelebb magához. Imádtam mikor ezt csinálta és ilyen apró gesztusokkal tett boldoggá. Nekem nem kellett tőle semmi csak ő maga. Nekem ő számomra mindennél többet jelentett. Apró puszikat hintett a vállam és arcomra, míg én úgy bújtam hozzá, akár egy kiscica. 
- Miért keltél fel ilyen korán? - sandítottam rá fél szemmel, majd be is hunytam őket, mert az arcomat ért meleg csókjai elkábítottak. 
- Egész este alig aludtam és hallottam kintről a mozgolódást - mondta halkan a fülembe mosolygós hangon. - Valahogy sejtettem, hogy te leszel a korán kelő - halmozott el tovább puszikkal. 
- Én semmit nem aludtam - sóhajtottam fel, majd bocsánat kérően néztem rá és a kávéfőzőhöz mentem, ami egy kisebb morajjal jelezte, hogy kész volt az általa készített finom illatú ital. 
- Volt valami gond? - kérdezte kíváncsian és mellém lépett, majd átölelte nagy kezével a derekamat. 
- Te is kérsz? - utaltam már az előttem lévő csészében gőzölgő kávéra, mire bólintott egy nagyot. - Visszatérve a kérdésedre: nem. Semmi gond nem volt csak már a frász kerülgetett, ha mozgolódott is. Egy percre se vettem le róla a szememet - mondtam, miközben kivettem egy újabb csészét a szekrényből és tettem bele két kanál cukrot, ahogy szerette, majd ráöntöttem a mindkettőnknek aranyat érő italból. - Tessék - nyújtottam felé, amit egyből magához is vett. 
- Köszönöm - mosolyodott el aranyosan, majd megjutalmazott egy puszival. - Ahogy mondtam: Zac nagyon erős férfi. Megfog gyógyulni, hidd el. Nem lesz könnyű, mert olyannal nem akarlak hitegetni, amit te is pontosan tudsz, de minden rendbe fog jönni idővel - beszélt hozzám nyugtató hangon, miközben kiballagtunk a nappaliba, csészével a kezeinkben leültünk a kanapéra és összebújtunk.
- Tudom, de nagyon megijedtem, Zayn. Olyan gyorsan történt, mikor elmentünk sétálni, még semmi baja nem volt. Nevetett velünk együtt, jól érezte magát, aztán egyszer csak, mint derült égből villám csapás, rosszul lett - adtam ki magamból, ami a szívemet nyomta, hiszen nekem ő volt a legmegfelelőbb személy, akivel mindent megoszthattam, mert támogatott. - Mindenre felkészültem, jóra, rosszra, de rettentő érzés azt látni, hogy mennyire rosszul van és alig tud magáról - szöktek könnyek a szemembe, majd lettem a kezemben lévő porcelán tárgyat az előttem lévő asztalkára és ahogy ezt megtettem, mellkasába bújtam. 
- Nyugalom, Angyalom - hajolt előre és ő is megszabadult a kezében lévő dologtól, majd erősen ölelni kezdett. - Ne sírj, mert attól csak rosszabb lesz. Erősnek kell maradnod, mert a bátyád csak rád számít, senki másra - mondta el a nyilvánvalót, ami segített abban, hogy rájöjjek: igaza volt. 
- Annyira jó, hogy itt vagy nekem - emeltem fel a fejemet és könnyes szemekkel néztem rá. - Köszönöm, hogy vagy nekem - simítottam kezemet az arcára, mire behunyta csillogó szemeit és ajkain apró mosoly jelent meg. 
Mikor kinyitotta őket, olyat láttam benne, amit még soha. Mérhetetlen csodálatot. Ilyen érzelmet még soha nem irányított felém, de nagyon jól esett, hogy bár szavakkal nem mondta, de a szemeiből kibírtam olvasni. Hihetetlen, hogy csak egy pillantásával mennyi erőt bírt belém sugározni. Nekem ő volt a gyógyszerem és ha kellett, akkor mindenem.
- Nálad jobban emberre még soha nem néztem fel - ejtette ki ajkain ezeket a szavakat, amik suttogva távoztak onnan. - Annyi mindenen mentél már keresztül, mégis rettentően erős vagy, életvidám és bár nem értem hogyan, de mindig mosolyogsz, még akkor is, ha minden a feje tetején áll. Eszméletlen vagy - beszélt tovább teljes csodálattal, amitől egyből elpirultam, mert mindezt nekem szánta és amit az előbb gondoltam, hogy szavakba nem foglalta, most egyből másított rajta. 
- Nem vagyok az, csak olyan emberek vannak mellettem, akik nem hagyják, hogy a padlóra kerüljek, mint például te - csíptem meg enyhén az orrát, mire felkuncogott. - Rengeteget jelent, hogy mellettem vagytok - váltottam komoly hangnembe, mire felsóhajtott és mellkasára borította a fejemet. 
Megnyugtatott, hogy hallottam szívének egyenletes dobogását, illata az orromba kúszott, ami nem volt olyan erős, mint szokott, de az is elkápráztatott, mert hozzá tartozott. Kezének szüntelen mozgása a hátamon, kellemes érzést keltett bennem, amitől időnként kirázott a hideg. Annyira jó érzés volt ölelő karjai között lenni, mert olyan érzetem volt, mint ha a világ minden gondjától, bajától megvédett volna, ami jelen esetben nagyon jó érzettel töltött el, még ha nem is volt így. Azokból a kellemes pillanatokból, amit vőlegényem okozott számomra, a telefonom hangos csörgése szakított meg. Nagyot sóhajtottam és már felakartam kelni a helyemről, hogy érte megyek a konyhába, mire a mellettem ülő férfi felpattant és futva érte ment. Befogott hangszóróval hozta oda nekem ugyan olyan tempóban, ahogy érte ment. 
- Raul - olvasta fel a kijelzőn villogó nevet, mire egy kicsit meglepődtem, hogy ilyen korán hívott. - Ki az? - emelte magasba szemöldökeit, amitől felettébb aranyossá vált, ezért felnevettem.
- A managerem - mosolyogtam tovább, majd átvettem tőle a készüléket és megnyomta a zöld gombot. - Jó reggelt, Raul - szólaltam meg kedves hangon, amivel mindig megszoktam jutalmazni. 
- Neked is, Ashley - üdvözölt hasonló hangnemben, de túl hivatalosnak tűnt a hangja, ami nem igazán lepett meg, mert temperamentumos ember volt, de nem kőszívű. 
- Valami gond van? Olyan furcsa a hangod - vázoltam fel neki iménti elképzeléseimet, miközben figyeltem, ahogy Zayn ismét helyet foglalt mellettem és magához ölelt. 
- Ami azt illeti, igen - sóhajtott fel és magam előtt láttam, ahogy idegesen a tarkójához nyúlt, ami szokásává vált. - Ami új számokat felvettünk, eltűntek és a lemez kiadó egy hét múlva várja a kész albumot, hogy piacra dobhassa - szívta be élesen a levegőt, ami sértette a fülemet, de nem mondtam semmit úgy, ahogy az előbb is, vártam, hogy fojtassa. - Tudom, hogy egy hónap szabadságot kaptál, de most vész helyzet van. Nem tudok mit tenni, már ma Los Angelesbe kell utaznunk a stúdióba - vázolta fel a helyzetet, mire a szemeim majd' kiestek a csodálkozástól és a hirtelen jött információktól. 
- Mi az, hogy eltűnt a lemez?! - emeltem fel a hangomat, ami a mellettem ülő fiút eléggé meglepte, mert összerezzent, de engem sem ért másképp a hanglejtésem. - Nem a te feladatod, hogy vigyázz rá?! - kértem számon megrovó hangon, akár anya a gyermekét. 
- De Ashley, az enyém csak tudod arról én nem tehetek, hogy elkavarodott! - kezdte ő is elveszteni a türelmét, amit nem volt nehéz elérni a jelenlegi állapota miatt. - Sajnálom, én se így terveztem. Tudom, hogy nagy feladat és egy hét kis idő ennyi munkához, de azt is tudom, hogy megtudod csinálni - beszélt nyugodtabban és kedvesebben, mint az imént, de nem igazán tudott vele meghatni. 
- Azt is tudod, hogy én ezt nem vállalom? - kérdeztem rá kíváncsian, mire a vonal végéről egy árva hangot sem hallottam. 
- Micsoda? - hallatott halk hangot és nem is dühöt, hanem meglepettség hallatszott belőle. - Valamit nagyon rosszul hallottam.
- Nem hallottad úgy - vágtam rá egyből. - Nem vállalom, mert van egy beteg bátyám, akinek most van a legnagyobb szüksége rám és ő valahogy fontosabb számomra, mint a munkám - beszéltem teljes nyugodtsággal és az előbbi dühömnek semmi nyoma nem volt. 
- De hisz ez a munkád! - kiáltotta el magát, ami meglepett, de nem igazán ért el vele semmit, továbbra is nyugodt maradtam. - Ha ezt most nem csinálod meg, akkor elbúcsúzhatsz a munkádtól! Azt hittem te másabb vagy, mint a többi sztár, de tévedtem! Csak magadra gondolsz és nem azokra az emberekre, akik támogatnak és segítettek abban, hogy elérj oda, ahol most vagy - kiabált tovább teli torokból, ami rettentően zavarta a fülemet, ezért távolabb tartottam a készüléket. 
- Gondolok rájuk, de a testvérem rákos beteg! - beszéltem hangosabban, de messze nem mérgesen, mivel attól távol álltam. - Ha ezt nem bírod felfogni, hogy nekem ő és az egészsége mennyire fontos, akkor sajnálom Raul - sóhajtottam fel, miközben tűrtem Zayn tágra nyílt szemeiből áradó átható pillantásokat. - Akkor végeztünk, visszavonulok. Végleg - jelentettem ki, amit fájt kimondani, de meg kellett tennem.
Nehezemre esett megtenni ezt a lépést, mivel a két és fél év alatt a zene az életem részévé vált, de ahogy már az elején kijelentettem, a bátyámért mindenre képes voltam. Akárhogy feladtam az álmomat, de nem bántott, annyira, mint amennyire kellett volna, mivel tudtam miért és kiért tettem. Vége lett a mesémnek a zene terén, eddig tartott, de nem volt hasztalan. Egy világ előtt megmutattam, hogy mit tudtam, rengeteg kedves emberrel ismerkedtem meg, akik szerettek még akkor is, ha nem is ismertek és nem utolsó sorban egy új világba csöppentem a zene segítségével. Igaz, ezt elveszettem, oda a munkámnak és a karrieremnek, de bennem a ritmusok, a dallamok megmaradt és továbbra küzdhettem a testvére egészségéért, ami már egy hatalmas nagy győzelem lesz mind kettőnk számára, ha elérjük. 

 

Sziasztok Hercegnők! :) Íme a 40. rész, ami remélem tetszeni fog! Eszméletlen, hogy mennyire telik az idő, már csak tíz rész + epilógus és vége! Nem haladok ennyire előre az időben, majd eljön az is aminek jönnie kell, de szerencsére még van dolgom bőven ezen a blogon! :) A hibák miatt elnézést, nagyon igyekeztem, hogy készen legyek a résszel!
Köszönöm a támogatást, fantasztikusak vagytok és ezt nem tudom elégszer elmondani vagy jobban hangsúlyozni! Hálával tartozom nektek mindenért!
Azért írok most ide a végére, hogy amiket leírok arról biztos értesüljetek, mert tisztában vagyok azzal, hogy nem mindenki szokta elolvasni a kis bevezetőmet, de nem mint ha gond lenne. Ezt mindenképpen olvassátok el, mert fontosat írok nektek! Egészen a nyári szünet kezdetéig nem tudok újabb résszel jelentkezni sajátos, rossz okaim miatt! Nem tanulok és emiatt elvették a laptopomat csak éppen addig adták ide, amíg feltettem ezt a részt! Remélem megértitek a helyzetemet és megvártok, kitartattok mellettem! Én se repesek az örömtől, mivel mindenem az írás, de szüleim a tanulás terén hajthatatlanok! 
Addig is vigyázzatok magatok, szeretlek titeket! :)

               Amint felszabadul a tiltás jelentkezem: Fanny