Kellemes Mikulás Napot Kívánok Mindenkinek!! :)
Nem soká jön a karácsony és a Jézuska is,szóval legyetek jók,mert mindenkit figyel. Megpróbáltam egész évben jó lenni,nem tudom hogy sikerült-e,de remélem azért én is kapok valamit. ;)
Nem tudom résszel mikor tudok jönni ismét,de sietek,addig is vigyázzatok magatokra és további szép napot! :)
Ölelés: Fanny
Lehet,hogy nagyon kemények voltunk Ash-el,sőt biztos is,de nagyon szeretem és nem akarom elveszíteni. Már sokan megállapították,hogy féltékeny vagyok azokra,akik jóba vannak vele és ez igaz. Ténylegesen az vagyok,mert nem akarom,hogy elhanyagoljon vagy megszakadjon a sok-sok évi barátságunk. Olyan dolgokat vágtam a fejéhez,amik nem is voltak igazak és Jason is ugyan így cselekedett. Mind a ketten tiszteljük és felnézünk rá,amiért ennyi rossz dolog és csalódás után ugyan az a bohókás és életre való lány,akit annak idején megismertünk. Hatalmas kitartása és akarata van,amit mindig is irigyeltem tőle. Alap járaton nyugodt és megértő,de ha a családjáról vagy rólunk,a barátairól van szó,foggal-körömmel küzd értünk. Mikor még iskolába jártunk és Jason-nel valami bajba keveredtünk vagy beszélgetés miatt kihívtak minket felelni,súgott,hogy ne kapjunk rossz jegyet,ha pedig büntetésbe küldtek mind kettőnket,addig könyörgött a tanárnak,hogy megenyhült a szíve és elengedett minket vagy ő ment helyettünk büntibe több,mint két óra hosszára. Mikor kimondtam neki azt a szót,hogy rossz barát,egyből megbántam és legszívesebben mentegetőzésbe kezdtem volna,de nem volt hozzá bátorságom. Ahogy ő is mondta,tényleg mindig azt nézte,hogy nekünk jobb,könnyebb legyen,még ha neki rossz is volt. Nagylelkű,amit le se tagadhat,de attól félek ezekkel az alaptalan szavakkal nagyon megbántottuk és nem bocsájt meg egykönnyen. Egy olyan alkalom se volt,hogy így összevesszünk egymással,de most megtörtént. Szent igaz,azon kívül,hogy mellette maradjunk és támogassuk,nem kért semmit,de ezen a téren is kudarcba fulladtunk és a földbe tiportuk. Fájt tőle hallani,hogy mennyire szereti a fiúkat,milyen jól elvannak,miközben mi Amerikában voltunk és csak a hangját hallottuk vagy néha láttuk a skype-on. Az az egy hónap,amíg nem volt velünk olyan volt,mint a pokol. Minden más volt,nem tudtunk magunkkal mit kezdeni és mindig a telefont lestük,hogy mikor hív. Nem volt,aki felvidított minket,mert általában mindig ő és Jason,az aki a hülyeségükkel feldobják a hangulatot. Féltékeny vagyok mind az 5 fiúra,de inkább Danielle-re és Eleanor-ra. Nagyon kedvesek és aranyosak,mert már találkoztam velük,de túlságosan ragaszkodnak Ashley-hez,ami zavar. Eddig csak mi voltunk hárman egymásnak,de most már sok barátja van,szerelme,akik lekötik az idejét és még ha a modellkedés is beindul neki,akkor még kevesebbet látjuk. Nem tudom mi lesz,de azt nem fogom hagyni,hogy összeveszve éljünk együtt és csak kerülgessük egymást,mert fontos nekem és a testvéremnek tekintem.
Szegény Harry csak ült a széken és nagyokat pislogva figyelt minket. Nem akartam megbántani,mert tudom,hogy szereti Ash-t,de a hülyeség csak úgy jött ki belőlem.
-Szerintem megyek. Megkeresem Ashley-t.-tette le kezéből a bögrét és felállt a helyéről.
-Harry várj egy kicsit.-szólt utána Jas és elindult felé.-Nem akartunk megbántani,hülyeségeket beszéltünk össze-vissza,de szerintem te vagy az az ember,aki a legjobban megért minket. Mi is,ahogy te is nagyon szeretjük és örülünk,hogy boldog,de nem akarjuk elveszíteni,mert olyan nekünk,mint a testvérünk. Mikor nem volt velünk egy hónapig,rettentő volt és alig vártuk,hogy végre ide jöhessünk és vele legyünk. Ne haragudj ránk.-tette kezét Hazza vállára.
-Nem haragszom és megértem azt,amit éreztek. Én is nagyon szeretem,még az életemnél is jobban és most,hogy elmegyek és sokáig nem látom,nem tudom mi lesz velem. Az nem ér semmit egy kapcsolatban,ha csak telefonon beszélünk,amit ti is nagyon jól tudtok.-mosolygott ránk halványan.-Tényleg megyek megkeresem,mert nem szeretném,ha valami baja lenne.
-Rendben,ha megtaláltad kérlek hívj fel.-léptem elé és megfogtam a kezét.
-Feltétlenül. Sziasztok.-ölelt meg egy pillanatra,Jason-nel kezet fogott és kiment a konyhából.
-Szia.-kiabáltunk utána egyszerre.
Kis idő múlva már csak azt hallottuk,hogy csapódott a bejárati ajtó,ezzel jelezve,hogy távozott a házból.
-Ezt jól elcsesztük.-sóhajtott egy nagyot Jason és leült az asztalhoz.
-Szerintem is,de reménykedjünk abba,hogy kibékül velünk és minden rendbe lesz.-ültem le mellé.
-Igaza volt mindenbe,amit mondott. Ha tényleg annyira vele akarunk lenni,akkor tegnap miért nem hívtuk el magunkkal vacsorázni?-nézett rám hitetlenkedve.
-Nem tudom.-hajtottam fejemet az asztalon lévő kezeimre.
-Mi taszítjuk el magunktól és nem ő minket. Azért van mindig a fiúkkal,mert nem is foglalkozunk vele. Dani és El hányszor átjönnek és hívják minden fele,pedig nekik sokkal több dolguk van,mint nekünk.
-Tudom,tudom,tudom.-kezdtem el sírni és felálltam a székről.-Felmegyek a szobámba.-mentem ki a helységből.
Futva mentem a lépcsőn és csörtettem be a szobámba,majd bezártam az ajtót és leültem az ágyra. Az egyik párnába temettem az arcomat és zokogtam. Nem ő a rossz barát,ha nem én. Mindig csak másokat hibásítok,mikor én vagyok a bűn bak,de nem veszem észre és csak rosszat csinálok. Nagyon szeretem Jason-t is és az a baj,hogy már nem barátságot érzek iránta,hanem annál többet,de Ash mindenkinél másabb. Olyan dolgokat merek neki elmondani,amit senki másnak,mert tudom,hogy nem mondja vissza senkinek és csak a kettőnk titka marad. Ha valami gondom,bajom van egyből jön,megvigasztal,mellettem van és támogat. Emlékszem mikor 15 évesen szakítottam az első barátommal,teljesen magamba fordultam,csak a szobámba sírdogáltam és nem foglalkoztam senkivel,mert egyedül akartam lenni. Mikor már majdnem elaludtam hallottam,hogy valaki kopogtatott az ablakomon,ezért felkeltem és odamentem,hogy megnézzem ki zargat éjnek idején. Ashley volt az egy nagy létrán állva,fogaival szorosan fogott egy fagyis dobozt,miközben azon volt,hogy le ne essen. Bemászott hozzám és egész reggelig velem volt,viccelődöt,hogy jobb kedvre derítsen,meghallgatta,ami a szívemet nyomta és nem foglalkozva azzal,hogy egész éjjel nem aludt,tartotta bennem a lelket és segített átvészelni azon az időszakomon. Sok ezekhez hasonló alkalom volt még,amivel megmutatta,hogy fantasztikus barátnő és tényleg bármikor számíthatok rá.
Van egy fénykép albumom,amit akárhova is kerülök a nagy világba magammal viszem és nem adom oda senkinek. Ashley-ről és rólam készült képek vannak benne,amiket ha megnézek vagy sírás jön rám vagy mérhetetlen boldogság. Jason-nel készült képünk egyikőnknek sincs,mert nem szeret fényképezkedni,még a kamera láttára is kirázza a hideg. Felálltam a helyemről és a polcról levettem azt a bizonyos emlékekkel teli tárgyat,majd visszaültem az ágyra és nézegetni kezdtem. Mikor az első oldalt megpillantottam,rám jött a sírás és szabad utat engedtem a könnyeimnek. Kivettem a fóliából azt a képet,amin tetőtől-talpig homokosak,összebújva és boldogan mosolyogva pózoltunk a kamerának. Anyukám készítettem,mikor Ash elsőnek jött át hozzánk és kicsikhez hűen szórakoztunk az udvarunkon lévő homokozóba. Sokáig azt a farönkökkel körbe rakott kis helyet neveztük a törzshelyünknek és nagyon sok időt töltöttünk ott. Volt,amikor szakadó esőben is ott fogócskáztunk,birkóztunk és mikor kellően megfáztunk egy ágyba fekve gyógyítottak meg minket,de mi azt is kellemes időtöltésnek tartottuk,mert legalább együtt lehettünk.
Nagyon sok rossz,de annál több jó dolgon mentünk keresztül 15 év alatt és hűen kitartottunk egymás mellett. A szívem vadul kalapált,a torkom is elakadt már annyira sírtam,de nem foglalkoztam vele,tovább néztem a képeket és visszaemlékeztem a velünk megtörtént rengeteg dologra.
Szemem elé került az a kép,amelyik a kórházban készült rólunk,mikor Ash bekerült oda,mert rosszul lett. Visszaemlékeztem arra a napra és felidéztem minden pillanatát.
Talán 12 évesek lehettünk,egyik nap a nyári szünetbe mentem át hozzá,mikor odaértem csöngettem,de nem nyitott ajtót senki. Akkoriban még Margaret a nevelőnője is vele volt,aki vigyázott rá és miest valaki csöngetett egyből ajtót nyitott,de akkor ez nem történt meg. Még egyszer megismételtem a cselekedetem,már többször bekopogtam a nagy fa ajtón,de nem jött senki. Leültem az ajtó előtt lévő lépcsőre és vártam,hogy jöjjön valaki. Kis idő múlva ez meg is történt és Margaret megtört arcával találtam szembe magamat.
-Szia Margaret. Valami baj van?-néztem rá félve.
-Gyere be drágám,mindent elmondok.-állt félre a bejáratból és beengedett a második otthonomként tekintett házba.
-Elmondod végre,hogy mi történt? Nem szoktál ilyen lenni soha.-szóltam rá ingerülten.
-Ashley-t talán egy 5 perce vitte el a mentő. Nem tudom mi lett vele,egyszer csak összeesett és elájult.-kezdett el zokogni és lerogyott a nappaliban lévő kanapéra.
Hirtelen megfagytam,mikor ezt elmondta és forogni kezdett velem a világ. Reggel találkoztam vele,de akkor még nem panaszkodott,hogy valami baja lenne vagy rosszul érezné magát.
-Te miért nem mentél vele?-kérdeztem halkan és leültem mellé.
-Mert nem engedték. Azt mondták majd csak akkor mehetek be hozzá,ha teljesen átvizsgálták és megállapították mi a baja.-emelte rám könnyes szemeit.-Remélem minden rendbe lesz vele,mert ha valami komolyabb baja lesz,nem tudom mi lesz velem. Olyan,mint ha már az unokám lenne.-kezdett egyre jobban sírni.
-Tudom,de figyeld meg nem lesz semmi baj. Erős lány és akármi baja is van,kigyógyul belőle és minden rendben lesz.-kezdtem el én is sírni és hozzábújtam.
-Reménykedjünk benne,hogy úgy lesz,ahogy mondod.-adott egy puszit a fejem búbjára és szorosan magához ölelt.
Véget nem érő ideig várakoztunk a nappaliban sírdogálva és a magunk gondolataiba burkolózva,mikor megcsörrent az előttünk lévő kis asztalon a vonalas telefon.
Margaret egyből felkapta és komoly hangon szólt bele a készülékbe.
-Jó napot Roberts lakás. Rendben. Értem. Máris ott vagyunk. Viszont hallásra.-ennyit hallottam a beszélgetősből és idegesen vártam,hogy letegye.
-Mit mondtak?-kérdeztem egyből és felpattantam a helyemről.
-Azt,hogy bemehetünk hozzá és minden rendben van vele csak lement a vércukra és emiatt ájult el.-sóhajtott egy nagyot megkönnyebülten,ahogy én is.
-Rendben,akkor menjünk gyorsan.-sürgettem a 60-as éveiben járó nénit,akiről tudni kellett,hogy nem olyan könnyen mozgott,mint én.
-Sietek drágám,de nem megy olyan könnyen,ahogy azt én is elképzelem.-nevetett fel,magához vette a táskáját,kulcsokat és kiléptünk a házból,majd gondosan bezárta a bejárati és kapu ajtót is.
Villám gyorsasággal átszaladtam hozzánk a szomszédba és szóltam anyának,hogy amilyen gyorsan csak tud vigyen be minket a kórházba. Először nem értette,hogy miért,de mikor dióhéjba elmagyaráztam neki mindent,sietett a garázsba és már állt is ki az autóval.
Pillanatokon belül odaértünk a hatalmas épülethez és siettünk a recepcióra. Anyát engedtük előre,mivel hármónk közül ő értett jobban ezekhez a dolgokhoz és ő beszélt.
-Jó napot,Ashley Roberts-et keressük.-mondta kedvesen a pult mögött álló hölgynek.
-Máris,egy pillanat. Már meg is van. 4. emelet 24-es szoba.-mosolygott ránk.
-Köszönjük.-mondta anyukám és már mentünk is a keresett kórteremhez.
Lassítanunk kellett a tempón,mivel Margaret nem bírta az iramot,de ezt eltekintve is hamar odaértünk a 24-es szobához.
Kopogtunk,mert nem tudtuk,hogy egyedül van-e vagy netán alszik,de nem kellett sokáig gondolkodnunk,mert meghallottuk a hangját,miszerint bemehetünk.
Ahogy beléptünk szembesültünk azzal,hogy egyedül van és nem zavartunk meg rajta kívül senkit.
-Sziasztok.-mosolygott ránk.
-Szerbusz angyalom.-sietett oda hozzá nevelőnője,karjai közé zárta és össze-vissza puszilgatta az arcát.
-Én is szeretlek Dadus.-nevetett fel és adott az arcára egy puszit.
-Tudod,hogy megijesztettél?-mosolygott rá és enyhén megszorongatta az arcát.
-Nem akarattal tettem.-rántotta meg a vállát.
-Túl könnyen veszed Roberts kisasszony,ezeket a dolgokat.-pöckölte meg az orrát.
-Szia drágám.-ment oda hozzá anyukám is és adott az arcára egy puszit.
-Szia Ana.-ölelte magához mosolyogva barátnőm.
-Látom jobban vagy.-kacsintott rá anyum.
-Túlságosan is.-legyintett egyet.-Te már ide se jössz?-nézett rám.
Félve mentem oda hozzá,de mikor odaértem szorosan hozzábújtam és ismét rám jött a sírás. Nem akartam elengedni,mert attól féltem,hogy elhagy és egyedül maradok.
-Az hittem,hogy elveszítelek.-néztem rá és megpillantottam neki is szintén könnye szemeit.
-Mindig veled maradok. Esküszöm.-súgta a fülembe és ismét megöleltük egymást.
Mikor ez az eset megtörtént velem,nagyon megijedtem,mert előtte soha nem volt ilyen és nem akarta elveszíteni az egyik legjobb barátomat,akit nagyon-nagyon szeretek. Mikor eszembe jut ez az emlék,ismét elsírom magam,mert elgondolkodok azon,hogy mi lett volna,ha akkor nagyobb baja lett volna és egy életre elveszítem. Nem bírtam volna ki és egy teljesen más ember lennék. Egy atomronccsá váltam volna,aki csak van a világba és éli a maga kis szerencsétlen életét,mert Ashley nélkül egy senki vagyok.
Tovább néztem a képeket és minden egyes kis dologra visszagondoltam. Már az utolsó képet fürkésztem,mikor kopogtak az ajtón,de nem nagyon foglalkoztam vele. Vagy harmadjára megismételte ezt az illető,mikor feleszméltem és odaszóltam.
-Tessék?-kérdeztem reketten a sírás miatt.
-Bejöhetek?-hallottam meg Jason hangját.
-Most ne. Egyedül szeretnék lenni.
-Még egy fontos személyt se engednél be,akit nagyon szeretsz és a legfontosabb ember az életedben?-kérdezett vissza.
-Ki az a személy?-válaszoltam kérdéssel a kérdésére.
-Ashley.-hallottam meg barátnőm hangját,mire egyből felpattantam és siettem ajtót nyitni.
Úgy kinyitottam,hogy majdnem tokostól kiszedtem,de nem foglalkoztam vele,egyből a nyakába ugrottam és szorosan öleltem magamhoz. Az emlékek,a veszekedés és minden egyéb dolog lejátszódott a fejembe,amikor öletem és már csak azt vettem észre,hogy az elfogyhatatlan könnyeim megint megjelentek és kijutottak a szememből. Egy hangosat szipogtam és még jobban öleltem magamhoz.
-Semmi baj. Minden rendben.-simogatta a hátam megnyugtatás képen,de nem tudtam mit csinálni még jobban sírni kezdtem.-Nézz rám légy szíves.-emelte fel a fejem kezeivel.
-Sajnálom.-néztem barna szemeibe és letöröltem könnyimet.
-Nem kell semmit sajnálod. Megértem azt,amit érzel és elfogadom,amiket gondolsz rólam csak ne sírj,mert tudod jól,hogy nem bírom.-mosolygott rám halványan és szorosan magához ölelt és egy puszit nyomott a fejemre.-Szeretlek és ez akkor se fog megváltozni,ha össze is veszünk. Olyan vagy nekem,mint a testvérem és egy ilyen hülyeség miatt nem akarlak elveszíteni.
-Ezt én mondhatnám. Én voltam az idióta.-mormoltam a felsőjébe.
-Nem baj,ha egy kicsit kettesbe leszünk?-nézett Jason-re és Harry-re,akit eddig észre se vettem.-Majd szóljál,ha itt van a kocsi.-ment oda barátjához és adott neki egy puszit.
-Rendben szólok.-mosolygott rá barátnőjére kedvesen,majd oda jött hozzám.-Látod nagyon szeret titeket.-súgta a fülembe és magához húzott.
-Eddig is tudtam csak túl bolond vagyok.-suttogtam neki vissza és eltávolodtunk egymástól.
A fiúk leballagtak az emeletről,mi meg egymással szembe álltunk és csak néztük egymást.
-Ne nézz így.-szóltam rá nevetve.
-Hogy? Így?-kancsított be,mire még jobban nevetni kezdtem.
-Bolond.-böktem hasba.
-Tereljük komolyra a szót. Igaz,hogy most eper fagyit nem tudunk enni,amit szomorkás időnkbe szoktunk,mivel hideg van,de forrócsokit és pillecukrot igen,szóval irány be a szobádba és tömjük meg a fejünket.-mutatott a folyosón lévő asztalkára,amin egy vázába virágok voltak,de mellette egy tálcán két nagy bögre előbb említett finomság is helyet foglalt.
-Miért,nem nézed ki belőlem?-nézett rám hitetlenkedve,de a szemébe láttam a huncutságot.
-De,igen csak még ilyet nem is csináltál.
-Mert ezt se én csináltam,ha nem Harry.-nevetett fel.
-Gondoltam,hogy valami ilyesmi van a dologba.-dörgöltem az orra alá.
-Látod milyen vagy? Elrontod a poént.-durcázott be.
-Látom,de tényleg beszéljünk meg mindent.-váltottam ténylegesen komolyra a szót és leültem a földön lévő puha szőnyegre.
-Mit kell megbeszélni?-követte a példám és ő is leült velem szembe.
-Azt,hogy így viselkedtünk veled.-sütöttem le a szemem.-Azt mondtam neked,hogy rossz barát vagy,miközben ez nem igaz,mert tényleg minden úgy van,ahogy elmondtad. Mindig minket nézel előbb,még ha neked nem is úgy a legjobb,bármikor számíthatunk rád és te vagy a legjobb barátnőm a világon és bocsánatot kérek a viselkedésemért.
-Jaj te.-ült közelebb hozzám és megfogta a kezem.-Örülök,hogy beláttad,hogy igen is fontosak vagytok nekem és nem cserélnélek le titeket senkire. Igaz,hogy Danielle,Eleanor és a srácok fontosak nekem és szeretem őket,de attól titeket is és még jobban. Veletek nőttem fel,ti vagytok azok,akik mindent tudnak rólam,a hibáim miatt nem ítéltek el,elfogadtok,ahogy vagyok és bárhol,bármikor számíthatok rátok. Lehet,hogy nem tudtam az utóbbi egy hétben annyi idő szánni rátok,amennyit akartam volna,de az nem azt jelenti,hogy nem foglalkozok veletek és már nem tekintelek titeket a barátaimnak. Ígérem,hogy minden egyes percet bepótolunk és sokkal-sokkal több időt fogok veletek tölteni.-mosolygott rám.
-Akkor szent a béke?-nyújtottam a kis ujjamat.-Ilyet még nem csináltunk a 15 év alatt,de most kipróbáljuk.
-Tényleg nem.-nevetett fel.-Szent a béke.-ráztunk ujjat.
-Jason-nel is minden rendben van?-kérdeztem meg tőle.
-Persze. Mikor visszajöttem egyből elkezdett magyarázkodni és ígérgetni,hogy ilyet többet nem csinál,de nekem erre nincs szükségem csak arra,hogy mindig velem legyetek. Neki is ugyan azt elmondtam,amit neked is és remélem,hogy felfogta és nem csak a falnak beszéltem.-mosolyodott el és hozzám bújt.
Bekapcsoltuk a TV-t,beraktuk a kedvenc filmünket a Másnaposokat,ittuk közbe a forró csokit és jókat nevettünk. Már annyira nevettünk egy-egy vicces jeleneten,hogy elterültünk a földön vagy egymáson görnyedve szenvedtünk. Amíg néztük a filmet,elpusztítottunk két zacskó chips-et,egy nagy csomag gumicukrot és még sorolhatnám a gyomrunkban végzett édességek mennyiségét.
Éppen lenyugodtunk két röhögőgörcs között,mikor Ash-nek a zsebében megcsörrent a telefonja,amit egyből felvett,de nem hiszem,hogy örömhírrel kereste az illető,mert a szemébe könnyek gyűltek és olyan fehér lett,mint a fal. Lerogyott az ágyra,nem mondott semmit csak a fülénél tartotta a készüléket,miközben a szeméből szüntelenül folytak a könnyek. Utána össze-vissza kezdett beszélni mindent halkan,alig hallhatóan. Odasiettem hozzá szorosan magamhoz húztam és próbáltam nyugtatni,de nem ment sok sikerrel. Valami nagyon rossz dolgot közölhetek vele,mert még soha nem láttam ilyennek. Teljesen megtört,a szeméből kihunyt a boldogságot mutató fény csak a homály és a tudatlanság látszott benne. Kiabáltam Harry-nek,hátha ő tud segíteni és valamilyen szinten megtudja nyugtatni és visszahozza nekünk a boldog és életvidám Ashley-t.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése