Puszii: Fanny
**Ashley Roberts**
4 éves koromig minden rendben volt,mármint a szüleimre nézve. Hétvégénként mindig együtt mentünk ki a parkba. Együtt mentünk nyaralni minden nyáron,de ez megváltozott anyuék munkája miatt. Mindig csak utazgattak. Nevelő nő vigyázott rám és a szüleimmel is ritkán láttam. Csak a barátaim voltak mellettem Dina é Jason,akiket 2 éves koromban ismertem meg egy közeli parkban,mikor még apuéknak nem volt fontosabb a munkájuk,mint én és ki vittek oda. Mikor már elég idős lettem már nevelő nő sem vigyázott rám. Egy hatalmas nagy házban élek egyedül New Yorkban. Amióta az eszemet tudom itt lakom,de nem nagyon szeretem ezt a várost. Amikor csak lehet Jason és Di átjönnek vagy olykor itt is alszanak vagy én valamelyikőjüknél. Minden szabadidőnket hármasban töltjük. Mindig is irigykedtem Dinára és Jasonre,mert nekik van egy szerető családjuk,míg engem a szüleim úgy tekintenek mint ha meg se lennék. Amíg nekik van egy biztos pont az életükben (a családjuk) én csak magamra számíthatok. Igaz 20 éves vagyok,de akkor is nagyon hiányzik a szüleim szeretete. Van amikor fél évig nem látom őket csak telefonon beszélünk,de ha haza is jönnek csak pár napra. Mindenem meg van amit csak ellehet képzelni. Nagy ház,szint már villa,autó,márkásabbnál-márkásabb ruhák,minden modern cucc. Más azt mondaná,hogy miért sipít a szám,mikor gazdag vagyok?! De én inkább lennék szegény csak lenne minden olyan,mint régen.
Gondolataimból Dina zökkentett vissza a kiabálásával.
-Hahóó Ashley! Itt vagy?
-Igen,itt vagyok bocsi,csak elbambultam.
-Azt látom! Ha nem akarod lekésni a gépet,akkor húzzunk bele a pakolásba,mert dél van és 4-kor indul a géped és még rengeteg cuccod van!-oktat ki mint mindig
-Oké-oké! Amúgy hova lett Jason? Az előbb még itt volt.-gondolkodtam el.
-Amíg te drágám álmodoztál addig ő lement a konyhába enni.
-Ja az más! Én is éhes vagyok!
-Én nem vagyok éhes.-de ahogy ezt kimondta megkordult a gyomra.
-Aha király lány és te nem vagy éhes!-húztam fel nevetve az ágyról és tolni kezdtem ki a szobámból.
Hát igen a költözés! Mindig is nagy álmom volt,hogy Londonba költözzek és ez meg is fog valósulni,hiszen ma utazok a gyönyörű és csodás Londonba. A szüleim beleegyeztek,mert nekik aztán mind egy,hogy hol hívnak telefonon,New Yorkban vagy Londonban. Meg hát 20 éves vagyok,magyarán felnőtt és azt csinálok amit akarok. Di és Jason el vannak kenődve,hogy elmegyek,de megígértem nekik,amint veszek egy házat jönnek utánam. Ők se nagyon szeretnek itt lakni ebben a nyüzsgő városban. Tudom,ezt most úgy mondom mint ha London egy falu lenne,de akkor ott minden teljesen más.
Ahogy leértünk a konyhába megláttuk Jasont az asztalnál ülve,ahogy tömi magát. Di már majd nem oda akart neki szólni,mikor gyorsan befogtam a száját és kihúztam a nappaliba.
-Na! Mi a baj?-kérdezte csodálkozva
-Jason pont háttal ül. Kiabáljunk oda neki,attól majd jól megijed!-suttogva mondtam neki
-Benne vagyok!-pacsizott le velem halkan.
Szépen halkan a háta mögé lopakodtunk. Szerencsére annyira tömte magába a kaját,hogy észre se vett minket. Megálltunk a háta mögött.
-Szia kismalac!-kiabáltuk el egyszerre magunkat Dinával.
Szegény úgy megijedt,hogy felborult a székkel. Divel már annyira nevettünk,hogy a földön fetrengtünk. Az áldozat először csúnyán nézett ránk,de utána ő is elnevette magát.
-Ti teljesen be vagytok kattanva!-mondta még mindig nevetve.
-Nem hagyhattuk ki! Ne haragudj!-rebegtette meg a szempilláim barátnőm.
-Nem haragszom,de egyetek ti is valamit,mert látszik,hogy ki vagytok éhezve!-mondta Jason a saját fa viccén nevetve.
-Ugye drágaságom azt tudod,hogy ez nem volt vicces?-kérdeztem tőle mi közbe megveregettem a vállát.
Erre a válasz,már csak egy grimasz volt. Mi közbe ettünk beszélgettünk minden féléről. Már a kaját megettük,de mi még egy jó ideig beszélgettünk. Hirtelen a falon lévő órára néztem,már 3/4 hármat mutatott.
-Már ennyi az idő?! Lefogom késni a gépet! Ráadásul még a fele cuccom sincs bepakolva!-kezdtem el össze-vissza szaladgálva kiabálni.
-Nyugodj meg Ashley nem fogod lekésni a gépet! Gyorsan összepakoljuk a cuccaidat és már mehetünk is.-kezdett el nyugtatni Dina,miközben Jason helyeslően bólogatott.
-Oké. Köszönöm!-öleltem meg őket és gyorsan felmentünk a szobámba.
A repülőtéren
"-A Londonba tartó járat utasait megkérem,hogy kezdjék meg a beszállást!"-hallottuk meg a női hangot a bemondóból.
-Mennem kell! Nagyon szeretlek titeket és vigyázzatok magatokra!-mondtam nekik könnyes szemmel.
-Mi is nagyon szeretünk Király lány! Te is nagyon vigyázz magadra!-ölelt szorosan magához Jason.
Dinát is megölelgettem,de ő csak annyit súgott a fülembe,hogy szeretlek,mert a sírástól többet nem tudott mondani.
-Én is szeretlek Di! Amint találok egy házat egyből szólok és jöttök utánam!-mondtam nekik már én is sírva.
-Sziasztok!-köszöntem el tőlük,majd megfogtam a bőröndjeimet és elindultam a többi embert követve,aki a londoni géphez megy. Még egyszer hátrafordultam és integettem nekik,utána felszálltam a gépre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése