2014. június 7., szombat

43.rész London?

Sziasztok Lánykák! Felkerült a 43. rész is, amit nehezen írtam meg, mert rengeteg dolgom volt, de sikerült és olvashatjátok! Lehet nem a leghosszabb, ezért elnézést kérek és a hibák miatt is!
Köszönöm az újabb feliratkozókat, az oldalmegjelenítéseket és a kommenteket! Imádlak titeket! :3
Nem akarlak fárasztani titeket, de még annyit, hogy nézzetek be ebbe a blogba, mert nagyon jó: Who is my blonde Prince? 
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra, mert itt a nyár és nem lenne jó, ha valamelyikőtök megbetegedne!

                                Have a nice day: Fanny



Enyhén nyitott ajkakkal és olyan tekintettel vizslattam a kanapén ülő nőt, mint még senkit soha. Gyűlöltem és nem akartam látni. Görcsösen szorongattam Zayn oldalamon pihenő kezét, ezért mikor már elég erővel gyötörtem a végtagját, kezei közé fogta az én babráló mancsomat és óvatosan simogatni kezdte azt. Az idegesség úrrá lett rajtam és féltem, hogy ez a belém egyáltalán nem való és jellemző érzelem a felszínre törik és még a vőlegényem sem tud lecsillapítani. Egész eddigi életemben átnézett rajtam, úgy tett, mintha nem is lennék, most meg itt volt és négy év eltűnés után előttem volt és szemeivel erősen nézett? Felháborító és undorító volt! Undorodtam attól a személytől, aki a világra hozott és akire úgy kellett volna felnéznem, akár egy hősre. De ez az én esetem volt, mit vártam?!
- Kicsim... - állt fel a helyéről és a mellette helyezkedő ember ölelő kezei közül, de nem bírtam tovább, elszakadt a cérna.
- Milyen Kicsim? - kiáltottam el magam és kiszabadultam az engem támogató férfi kezei közül. - Egyáltalán mi a francot keresel itt? Menjél vissza oda, ahonnan jöttél és hagyjál békén egy életre!
- Tudom, hogy haragszol rám és utálsz, de szeretném bepótolni az elmaradt időt - nézett rám könyörgően a hosszú hajú nő és felém lépett, de ahogy jött, én úgy léptem hátrább. - Ne csináld ezt - csuklott el a hangja, ami miatt más esetben megsajnáltam volna, de nem érdemelte meg volna még akkor sem.
- Örülök, hogy belátod! - nevettem fel cinikusan. - Utállak, el se tudod képzelni, hogy mennyire! Amióta csak megszülettem szenvedek miattad, amit csak lehetett elrontottál és ne gyere azzal a szöveggel, hogy beakarod pótolni az elmaradt időt, mert arra nem lesz esélyed! - emelkedett egyre feljebb a hangom, ami azt hozta maga után, hogy mindenki megjelent körülöttem és az anyámnak titulált személyt és engem nézték. - 23 évet nem lehet bepótolni, talán akkor kellett volna gondolkodott, mikor terveztél engem! Tudod, mikor egy nő tervezi, hogy babát akar, akkor lehatározza azt is, hogy mindig mellette lesz, szeretni fogja, akár az életét és számtalan kedves dolog, amiből sugall a szereted, de ezt inkább neked nem mondom, mert úgy se érted! - tártam ki a kezeimet hitetlenül és mereven néztem könnyes szemeibe. - Érzéketlen vagy, akinek senki nem való! Nem értem, hogy ez az ember is, hogy bírja ki melletted! Vagy őt képes vagy valamibe nézni? - kérdeztem rá arra, amire tudott volna választ adni, de nem engedtem neki. - Érdekes, nem? Őt igen, de a saját lányodat meg nem?
- Téged is szeretlek, Ashley - rázta meg a fejét zokogva, miközben könnyei keresztezték arcát, ezzel nedvessé téve azt.
- Igen, persze! Úgy szeretsz engem, ahogy Zac-et is, igaz? Még egy ok, hogy undorodjak tőled! Elszégyellhetnéd magad, hogy egy alig pár hónapos kisbabát, aki mellesleg a fiad, elpaterolod a nagyszüleihez, mert nem lány lett! Milyen dolog ez? Én a helyedbe foggal, körömmel küzdöttem volna azért, hogy velem legyen, szeressem és felneveljem, de nem, neked az ő életét is tönkre kellett tenned! - mutattam a társaság mögött meghúzódó testvérem felé, aki megszeppenve sandított ki a fejek közül.
- Sajnálom - szipogott fel és kezeivel megtörölte szemeit, majd egy zsebkendővel kifújta az orrát.
- Nem kell, én nem sajnálom, Anyuci! - mondtam ironikusan az utolsó szót, ezzel jobban a földbe tiporva Katei-t. - Mire visszajövök, nem szeretnélek itt látni, de nem csak itt, hanem sehol! Eléggé tönkre tettél és köszönöm a rengeteg gyötrelmet, amit adtál nekem! Te vagy a világ legjobb anyukája! - léptem oda hozzá és megveregettem a vállát elismerésem képen.
Úgy éreztem, hogy a kiabálásommal minden dühömet kiadtam, ami miatt a mellkasom könnyebb lett, aminek örültem. Erre volt szükségem, hogy valamilyen formán kiadjam magamból és ez most sikerült. A családom és barátaim megrökönyödve néztek minket, miközben az általam leordibált nő tovább sírt és próbálta sajnáltatni magát, persze hasztalanul. Nem akartam látni, nem akartam tudni róla semmit, azt akartam, hogy örökre felszívódjon és semmisüljön meg. Voltak ellenségeim, voltak olyan barátaim, akikkel rosszba voltam és még számtalan ember, akivel nem igazán jöttem ki, de egyikőjüket se gyűlöltem és néztem le úgy, mint őt. Számomra senki volt, egy utolsó valaki!
- Magam pedig... - fordultam a Katei-vel tartó férfi felé, de megszakított beszédemet egy szavával.
- Lucas - mosolyodott el, ami azt mutatta, hogy kedves, amit viszonoztam is, mert ő semmiről nem tehetett, szerintem nem is ismert.
- Lucas. Kívánom, hogy kibírja emellett a nő mellett, de én a helyébe rá se néztem volna - néztem rá együtt érzően, ami látszólag nem hergelte fel, továbbra is türelmesen és mosolyogva fogadta szavaimat.
- Köszönöm, de számomra ő pont jó - kacagta el magát mély hangján, ami annak ellenére felettébb kedvessé tette személyét.
- Maga tudja, de én megmondtam - ráztam meg a fejemet, majd egy a nő felé lövellő lekezelő pillantás után, a hátam mögött álldogáló szeretteim felé fordultam. - Gyere, Zac, menjünk, mert már vár Mr. Brice - mosolyogtam testvéremre, aki szintén így tett és óvatosan a társaság között lépkedve, mellém szegődött.
- Vigyázz magadra, Egyetlenem! - lépett mellé szerelmem is és egyből kezei közé zárt.
- Rendben, Kicsim - simogattam meg arcát, majd egy csókot nyomtam formás ajkaira. - Nem soká jövünk, addig kérlek paterold el őket innen! - sandítottam fél szemmel a házba nem való két személyre és könyörögve néztem rá.
- Nem helyeslem, de megteszem - sóhajtott fel, majd egy újabb csók után elengedett és bátyám felé fordult. - Nem lesz semmi baj, haver, hidd el! Szurkolunk neked! - kacsintott rá, majd jobb kezét nyújtotta, hogy férfiakhoz méltóan elköszönjenek egymástól.
- Köszönöm. Zayn! - fogadta el jobbját mosolyogva, majd kezemet megfogva, kiléptünk a házból egy utolsó köszönés után, amit ezúttal mindenkinek szántunk.
Lassan és csendben ballagtunk egymás mellett, miközben a fejem zsongott és az előbb leforgott események hada járta át az elmém. Lehet, hogy túl durva voltam és az is lehet, hogy meg is fogom bánni, de nem tudtam mit tenni. Megérdemelte, ellenben velem, mikor én anya nélkül nőttem fel, ő miatta szenvedtem mindig és 20 éves koromba tapasztaltam meg az anyai szeretet és azt is apám barátnőjétől, Emma-tól, akit mára az anyámnak tekintettem. Néhány hónap alatt több figyelmet és szeretet kaptam tőle, mint Katei-től egész életemben. Szerencsére a mérgem eltűnt, újra nyugodt tudtam lenni, figyelve testvérem állapotára, akit nem szabadott felizgatni, mert romlott volna az állapota. Továbbra is kizárva a külvilágot szálltam be a kocsiba, ahogy Zac is, mind a ketten bekötöttük magunkat és csak utána indítottam be a nagy, fekete Terepjárót. Óvatosan és lassan közlekedtem, hiszen az utcákon emberek tömege járkált, köztük rengeteg kisgyermekkel és babával, ezért kétszer annyira figyeltem, mint általában. Néha ránéztem bátyámra, aki kifele nézett az ablakon, egyszer-kétszer felsóhajtva, ami mutatta, hogy valami bántotta.
- Ő az anyám volt? - hallatott hangot és azt a kérdést tette fel, amit már vártam. - Ő dobott el magától? - emelte rám szomorú szemeit, amiket nem akartam látni.
- Igen - húztam össze nyíl egyenesre a számat és fél szemmel figyeltem a reakcióját.
Halványan bólintott egyet, ezzel jelezve, hogy felfogta egy szavas válaszomat és ismét a hosszú és élettel teli utcákat pásztázta. Nem akartam, hogy rágódjon ezen a dolgon, hiszen ő semmiről nem tehetett, csak anyánk szerint annyi volt a bűne, hogy megszületett. Figyelmesen néztem az előttem húzódó utat, amin gyorsabban tudtam haladni, mivel a fő úton voltuk, ahol ha nem volt dugó, akkor gyorsan lehetett haladni. Negyed óra után leparkolhattunk a hatalmas és belvárosi kórház előtt, ahova számtalan beteg ment be vagy makk egészséges ember jött ki. Reménykedtem abba, hogy Zac-et is így hozhatjuk ki innen, egészségesen, minden gond nélkül.
Magamhoz vettem a hátsó ülésen lévő táskámat, majd kiszállunk a járműből és a kulccsal bezárva hagyhattuk egy kis időre magára. Testvérem felettébb csöndes volt, csak nézett maga elé és szende a lábait. Nem bírtam tovább ezt a lehetetlen helyzetet, ezért magam felé fordítottam és úgy néztem az enyémhez hasonló, barna szemeibe.
- Zac - simítottam meg puha arcát, mire becsukta szemeit és ismét felsóhajtott. - Nem akarom, hogy ilyen legyél, te semmiről nem tehetsz. Ez mind anyánk hibája, aki mind a kettőnket maga ellen fordított. Ne törődj vele, én és a többiek is itt vagyunk melletted, szeretünk - mosolyogtam rá halványan, amit viszonzott is, mikor újra láthattam íriszeit.
- Tudom, de akkor is rossz - rázta meg a fejét maga tehetetlenül. - Életemben most láttam először az anyámat, ráadásul ilyen helyzetben - emelte rám könnyes szemeit.
- Elhiszem, bátyus, teljesen megértelek - ráztam meg a fejemet összehúzott ajkakkal. - Ez mind az ő hibája, ha akkor nem csinálja azt, amit, akkor most lenne egy fantasztikus fia - fogtam meg mind a két kezét és enyhén megráztam őket.
- ...és lánya - bővítette ki a mondatot, aranyosan mosolyogva.
- Na, gyere menjünk be, hogy minél hamarabb kitudjuk innen jönni - sóhajtottam fel gyengülten és kezét megfogva, beléptünk az épület hatalmas ajtaján.
Ahogy a folyosókon és a lépcsőkön mentünk, sok emberrel találkoztunk, akik minden bizonnyal felismertek minket, mert aranyosan mosolyogtak ránk. Egyetlen egy kislányon időzött el a tekintetem, aki tolókocsiban ült és az orrában egy olyan szerkezettel, ami oxigént biztosított számára. Könnybe lábadt a szemem, amikor a minden bizonnyal anyukája kezében tartott laptop kijelzőjén megláttam magamat. A kelleténél kicsit ducibb volt, ami roppant aranyossá tette és rövid hajába tűzött csatja is tetőzte kinézetét. A távolból figyeltem őket, ahogy beszélgettek és nevetgéltek, miközben testvérem átölelte a derekamat és nyomott egy lány csókot a fejem búbjára. A kislánnyal háttal ült nekem, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve feléjük irányítottam lépteimet. Bátyám ott maradt és kíváncsian nézte cselekedeteimet, de nem törődve vele, menetem tovább. A hosszú, barna hajú és felettébb szép nő egyből észre vett és kikerekedett szemekkel nézett rám, de mutató ujjamat a számhoz téve elértem, hogy arc mimikát váltson és a beteg lányka ne vegyen észre semmit. Óvatosan helyeztem kezeimet szemeire, mire összerezzent, de elkacagta magát, ami mosolygásra késztetett.
- Na ki vagyok? - hajoltam a füléhez és besúgtam azt az egy mondatot.
- Nem tudom. Kicsoda? -hallatott édes hangot, amit ismét nevetése követte. 
- Hosszú, barna haja van, szintén barna és gyönyörű szemei, rettentő csinos, kedves és nagyon elvagy szomorodva, amiért visszavonult - szólalt meg az addig csendben figyelő nő és mosolyogva nézett a szemembe. - Segítettem valamennyit, Kicsim? - beszélt ezúttal lányához és megsimogatta arcocskáját. 
- Ashley? - kérdezte a lányka teljesen ledöbbenve, mire elvettem szemei elől a kezemet és elé léptem. 
- Igen, én vagyok - nevettem fel kikerekedett szemein és nyitott száján. 
- Ez nem lehet - rázta meg a fejét és megdörzsölte íriszeit. 
- Pedig én vagyok az - guggoltam le és megfogtam apró kezeit. - Hogy hívnak?
- Allie - mondta halkan és szinte pislogás nélkül nézett engem. - Hogyhogy itt vagy? - döntötte oldalra buksiját és úgy nézett tovább. 
- Nagyon szép neved van - mosolyodtam el. - A bátyámat hoztam be a kezelésére - mutattam a tőlünk távolabb álló Zac-re, aki mosolyogva integetett a leányzónak, aki szintén egyből így tett.
- Sajnálom, hogy már nem fogsz énekelni, Ashley - húzta el a száját és könnybe lábadt a szeme, amitől egyből meghasadt a szívem. - Te vagy a példaképem és nagyon szeretlek - törölte le kibuggyanó könnyeit.
Nem tudtam mit mondani, eljött annak az ideje is, hogy az egyik rajongómnak ne tudjak egy szót se kiejteni. Az én könnyeim is megjelentek és erősen öleltem magamhoz Allie-t, aki egyből nyakam köré fonta kezeit és hangosan zokogott. A torkomban egy hatalmas nagy gombóc éktelenkedett és a vállaim is rázkódni kezdtek a sírástól. Összetörtem egy csodálóm szívét, ami rettentően fájt és bántott. Ott volt az a kislány, akinek bánatot okoztam és belegondoltam abba, hogy az egész világon mennyi személynek hozhattam elő ilyen érzelmet. Mindenki csalódott bennem, lehet még az álmaikat is összetörtem, de hiába, ha ott volt a testvérem, aki súlyos beteg volt és nélkülem nem bírta volna végig vinni ezt az egészet. Ahogy nekem, úgy a kislánynak is erősen rázkódtak a vállai, zokogása betöltötte az egész folyosót. Megbántottam és erről én tehettem. Egy olyan személynek és még kitudja mennyinek okoztam fájdalmat, annak ellenére, hogy nem akartam.
- Figyelj, Allie - toltam el magamtól és arcait megfogva, akadozva beszélni kezdtem, még ha nehéz volt is. - Nagyon szerettem énekelni és most is szeretek, de a testvérem nagyon beteg és mellette kell lennem. Te is nagyon jól tudod, hogy mennyi hosszú idő után ismertem meg és az a baj, hogy alig telt el néhány év és a betegsége próbál minket újra elszakítani egymástól - beszéltem neki, miközben ő bólogatott, hogy értette a szavaimat. - 20 évig abban a hittben éltem, hogy egyedüli gyerek vagyok, de kiderült, hogy nem így van, ezért annyi időt szeretnék Zac-kel tölteni, amennyit lehet. Lehet, hogy rosszul fog érinteni, amit most mondok, de számomra a bátyám fontosabb, mint  a karrierem, még ha meg is bántom a rajongóimat és téged is. Szeretném, ha megértenéd, hogy miért csináltam ezt és támogatnál - mosolyogtam rá halványan, miközben további könnyek áztatták az én és az ő arcát is. - Nagyon szeretlek téged is, de ezt a lépést meg kellett tennem.
- Tudom, Ashley - törölte meg egy zsebkendővel szemeit. - Én akkor is melletted maradok, ha már nem is foglak tovább látni. Ezek a képek mindig meglesznek - mutatott az édesanyja kezében lévő műszerre, ahol továbbra is magammal szemeztem. - Tudod, nagyon sokat segítettél nekem még akkor is, ha nem is találkoztunk személyesen és nem ismertél. Én is nagyon beteg vagyok és mikor már kezdem feladni a küzdelmet, akkor anya mindig rólad mutat videókat vagy hallgatom a dalaidat, amik erőt adnak és képes vagyok folytatni mindent - mesélte halkan és amiket elmondott, még jobban sírni kezdtem és ismét magamhoz szorítottam. 
- Én mindig melletted leszek, Allie és lehet, hogy még fogsz látni egyszer - súgtam a fülébe, mire megéreztem vállamnál bólintását. - Nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet - mondtam neki mikor már szemben voltunk egymással. - Legyél erős és hidd el, megfogsz gyógyulni - kacsintottam egyet felé, miután elfogadtam az anyukájától egy zsebkendőt és megtöröltem kisírt szemeimet. 
- Remélem - görbítette felfele egy pillanatra ajkait, de után újra egyenes lett. 
- Ne haragudjatok, de mennem kell - sandítottam rájuk szomorúan. - Vigyázz magadra és tudd, hogy én tényleg mindig melletted vagyok - hajoltam oda Allie-hez és adtam puha arcára egy puszit. 
- Köszönöm, Ashley - simogatta meg egyik vállamat a mellettem álló nő és hálásan mosolygott. - Maga a mi hősünk.
- Én köszönöm, hogy találkozhattam a lányával. Fantasztikus kislány - néztem egy pillanatra a szóban forgó személy felé. 
- Tudom, hogy az - jelentette ki büszkén. - Ő mi Tündérkénk.
- Elnézést, de tényleg mennem kell, viszlát - öleltem magamhoz a nőt, aki egyből viszonozta gesztusomat. - Szia, Allie - integettem a kislány felé, aki mosolyogva, de továbbra is sírva tett ugyan így.
Lehajtott fejjel mentem vissza testvéremhez, aki ahogy odaértem hozzá, egyből magához ölelt. Erősen fogtam közre a derekát, becsuktam a szememet és illatát beszívva próbáltam megnyugodni. Megállás nélkül a lányka szavai jártak a fejembe és ahogy sírt... Borzasztó volt látni. 
- Olyan nehéz - morogtam a nyakába elfúló hangon, mire ölelése erősebb lett. - Nagyon rossz volt sírni látni és pont miattam - folytattam, de nem tudtam más mondani, mert a gombóc nem engedte, ami továbbra is a torkomba uralkodott. 
- Büszke vagyok rád - mondta halkan, félve attól, hogy valaki meghallotta és eltolt magától. - Nálad jobb ember és testvér nincs a világon, ezt tudd. Ismét megmutattad, hogy mekkora szíved van - nézett a szemembe, majd hintett egy puszit a homlokomra. - Angyal vagy - mosolyodott el halványan. 
- Nem vagyok az, Zac csak figyelemmel vagyok másokra - ráztam meg a fejemet makacsul. - A kettő az teljesen más dolog. 
- Nem akarod elhinni, de az vagy - mondta ellent mondást nem tűrően, ami megnevetett és hogy ne folytassa ezt tovább, megfogtam a kezét és a folyosó végén lévő rendelő felé vezettem. 
Pillanatok alatt Mr. Brice rendelője előtt álltunk, aminek az ajtaján egyből be is kopogtam. Zac érezhetően feszülté vált az alatt az idő alatt, amíg idesétáltunk, de megfogtam a kezét és pillantásommal próbáltam nyugtatni.
- Tessék? - hallottuk meg a keresett személy kedves hangját, mire kinyitottuk az ajtót és az én esetembe mosolyogva, míg bátyáménak szorongva léptünk be az aranyos helységbe. 
A falak halvány sárgák voltak, barna bútorok domináltak a sárga szín mellett és a parketta is barnába volt burkolózva. Igazán hozzá illett ez a rendelő, jellemezte őt. 
- Jó napot - léptem a férfi elé és jobb kezemet nyújtottam köszönés képen. 
- Üdvözlöm, Ashley - fogata el egyből gesztusom figyelmesen. - Magát akárhányszor látom, tündököl - bókolt, amin felnevettem és talán egy kicsit el is pirultam. 
- Köszönöm - álltam el előle, hogy testvérem is tudja üdvözölni az orvost.
- Jó napot, Mr Brice - villantott a gyógyulásban segítő férfi felé egy hamiskás mosolyt. 
- Szervusz, Zac - fogtak kezet ők is, majd mind a hárman elfoglaltuk a helyünket, bátyám és én egy-egy fotelban, míg az orvos az asztala mögött lévő bőr székében. - Tudom, hogy azt mondtam ma kezdjük a kezeléseket, de sajnos nem lehet - kezdett bele egyből a beszédébe és kijelentésére nem mondtam semmit, vártam, hogy folytassa. - Ebben a kórházban nincsenek meg azok a dolgok, amikre szükség van a gyógyulásához, Zac, ezért el kell költözniük Londonba, ha azt akarják, hogy sikerrel járjanak - mondta együtt érzően és szemei mutatták, hogy tényleg sajnálta ezt a dolgot, amit elmondott. 
London? Nem bírtam másra gondolni csak erre az egy szóra. 3 év után vissza kellett mennem abba a városba, ahol elkezdődött minden és ahol megismertem a bátyámat. Az egyik felem örült, a másik nem. Megszoktam Californiát, mégis hiányzott a londoni közeg, ami teljes egészében elvarázsolt és ahol annyi minden történt.

8 megjegyzés:

  1. Drága Fanny!
    Azt hittem, az előző részek után már semmi jobb nem jöhet, de megint bebizonyítottad, hogy nálad nincsenek határok! Hihetetlenül megható és izgalmas rész lett, Allie-nél én is sírtam picit, de pszt, ne mondd el senkinek! (: A végén pedig még ezeknél jobban is megleptél, komolyan el vagyok ájulva, csak így tovább! Folytasd, de hamar ám! ;)
    Puszi!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Laura! (:
      Nagyon-nagyon köszönöm a támogatásodat! A sírásról pedig nem mondok semmit, lakat a számon! :D
      Szombaton jelentkezek, addig is puszillak!
      Fanny

      Törlés
    2. Csak olyan sokára? :o *lebiggyeszti a száját, és megrovón néz rád*

      Törlés
    3. Sajnálom, de most lesz szombaton a ballagásom és alig van időm! :(

      Törlés
  2. Válaszok
    1. Kedves Di!
      Szombaton hozom és köszönöm, hogy írtál, sokat jelent! :)
      xx, Fanny

      Törlés
  3. Kedves Fanni!
    Az mégis hogy lehet hogy ez mindig-és mindig jobb lesz? Egyszerűen elképesztő vagy! Nem akarom hogy vége legyen!!! Ne haragudj hogy mindig ilyen későn írok meg minden, de mostanában szinte az utolsó dolog amihez nyúlokaz a laptopom és akkor is írok vagy szerkesztek rajta.
    Pusziiiiiiiii:
    Timi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Timi! :)
      Köszönöm a szavaidat, szerintem te vagy az elképesztő az összes olvasómmal együtt! Én se akarom, hogy vége legyen, de sajnos már csak 7 rész + epilógus!
      Nem haragszom semmiért, megértelek és örülök, hogy a dolgaid mellett még képes vagy írni ide is!
      Hatalmas ölelés: Fanny

      Törlés