Emléklap

Sziasztok Manók! :)

Most nem résszel jöttem, hanem egy hírrel. 

Ugyebár, jelentkeztem két versenyre is és az egyiken már egy ideje kihirdették a nyerteseket, de én csak most vettem észre. :D Nem értem el helyezést, de legalább részt vehettem rajta. 

Köszönöm a lehetőséget April Hyland-nek, Alisson Cutler-nek és Rose King-nek! :)

34.rész Ketten

Sziasztok Drága Olvasóim! (: Őszintén szólva holnap akartam felrakni a részt, de mivel ma betegség miatt nem mentem iskolába, ezért meggondoltam magam és megleplek titeket inkább ezen a napon vele. Reménykedem, hogy tetszeni fog, próbálom izgalmasan és átérezhetően írni. 
Először is azzal kezdem, hogy egy hét leforgása alatt 3(!) díjat is kaptam, ami eszméletlenül jól esett. Pipákkal, kommentekkel, új olvasókkal és tengernyi oldalmegjelenítéssel jutalmaztatok meg egy hét leforgása alatt. Eszméletlenek vagytok tényleg, köszönöm szépen nektek! :)
További szép hetet, jövő hétre kitartást és vigyázzatok magatokra! Én majd csak szerdán megyek iskolába, ami annyiban jó, hogy nyugodtan írhatom az új részt, de másrészt rossz, mert hiányoznak az osztály társaim! :/


                             Szeretlek titeket: Fanny



Ha nekem valaki azt mondta volna régebben, hogy egy idő elteltével azzal a férfival fogok egy kocsiba ülni, akivel évek óta nem láttuk egymást, akkor jól a képébe nevettem volna. Érdekes és felfoghatatlan dolog, hogy Zayn-el voltam és mentünk valamerre, amiről nem tudtam semmit. Kérdések és kérdések kavarogtak a fejembe, amikre kapzsi mód azonnal választ akartam kapni, de nem történt meg az a dolog. Szüntelenül az járt a fejemben, hogy jól cselekedtem-e? Jó ötlet volt eljönni vele és minden bizonnyal a beszélgetésünkkel felhánytorgatni a múltat? Na igen. Megint a kérdések! Kezdenek az agyamra menni, de nem tudok mást tenni. Justin is folyton a szemem előtt lebegett és az, ha megtudja, hogy kivel is voltam, rettenetesen megfogom bántani, amit egyáltalán nem akartam. Bár nem éreztem azt iránta, amit kellene, mégis fontos számomra és nem akarok az érzéseivel szórakozni. Épp úgy, mint Harry-vel tettem régen, most úgyszintén vele is ezt csinálom. Menekülök, nem akarok szembe nézni a dolgokkal, de nem veszem észre, hogy játszok a körülöttem lévő személyeknek a lelkével, akik nem mellesleg nagyon fontosak számomra. Ha jobban belegondolok, akkor nem a gondok elől menekülök, hanem a jelenleg is mellettem ülő férfi elől és az iránt érzett érzések markából. Nem akarom azt érezni, mint régen, mert félek, hogy megint elveszítem, amit már nem tudnék a magam tönkretétele nélkül kibírni. Mikor eljöttem Londonból, akkor se volt könnyű, de szerencsére mellettem volt Zac, Perrie és Miranda a házvezetőnőnk. Igaz, nem ismerem annyira, de mikor otthon voltam és gondjaim akadtak vagy valakivel megszerettem volna osztani, ami a szívemet nyomta, akkor ő mindig ott volt mellettem. Meghallgatott, támogatott és nálam idősebb révén, tanácsokat adott, amik nagyon sokat segítettek. Neki is hálával tartozom, még ha azt is mondja mindig, hogy természetes dolog, ha támogat és segít.
Nagyot sóhajtottam, majd kinéztem az ablakon és figyeltem a mellettem elsuhanó, maszatnak tűnő tájat. A kocsi viszonylag gyorsan gurult alattunk, nem beszéltünk egy árva szót se, csak a rádió halk hangja töltötte be a kínosnak tűnő csendet. A táj nem állt másból csak pálma fákból és a végtelenségig elnyúló óceánból, aminek nem lehetett látni a végét. Lassan jutott el a tudatomig, hogy már egy ideje a városon kívül jártunk, amitől átjárt a kíváncsiság, hogy hova is mehettünk. Tekintetemet lassan vezettem rá Zayn-re, aki mereven figyelte az előttünk haladó utat, kezével erősen markolta a kormányt és állkapcsai megfeszültek. Idegesnek, szomorúnak láttam, de az első megállapításomat nem tudtam mire vélni. Miért ideges? Valamit olyat cselekedtem, amivel ezt hoztam ki belőle? Hát persze. Elhagytam! Én se lennék másképpen, ha egy olyan személy elhagyna, akire számítok. Bár már akkor nem voltunk együtt, mikor elhagytam Anglia területét, még is hibásnak érzem magamat. Hibásnak, mert olyan könnyen elengedtem, pedig ha leküzdöttük volna az akadályokat, akkor boldogan élhettünk volna és ha a sors így úgy akarná, már több éve kapcsolatban lennénk. Ahogy visszafordítottam fejemet addigi pózába, észrevettem, hogy ő is rám nézett, majd csak meggyötört sóhaját hallottam. Úgy megakartam volna ölelni, elmondani neki, hogy szeretem és mindig is szerettem, de szó se lehetett ilyen dolgokról. Az utunk két fele övezik és ezt el kell fogadni. Nekem ott van Justin, míg neki egy másik nőtől vagy kislánya, akivel minden bizonnyal boldogok. Kíváncsi voltam a vele megtörtént dolgokra, amióta nem láttuk egymást, de nem kérdeztem semmit. Vártam, hogy ő mondja el, mert ismerem és tudom, hogy nehezen nyílik meg. Ebben is különbözik a többi férfitól.
Egy hosszú, széles föld útra fordultunk be és olyan fákat pillantottam meg, amikről nem is tudtam, hogy ezen kontinens részén nevelkednek ilyenek. A tölgy fák magasan íveltek a magasba, levelük zölden sokasodott az ágakon, amiket a szél szüntelenül fújt. Lehúztam az ablakot, hogy még jobban megtudjam csodálni a minket körül ölelő tájat. Nagyot szippantottam a friss levegőből és ámulattal néztem, ahogy a Nap sugarai játszadoztak a fák, bokrok rései között és ahogy az árnyékok mindig máshogy vetültek a fűbe. Csodálatos környezet, csend uralt mindent, a madarak beszéde élesen kúszott halló járatomba, nem volt nyüzsgés, mint a városba, ami nagyon tetszett. A velünk együtt haladó jármű kis idő elteltével megállt, mire visszaültem a helyemre, hogy kitudjam csatolni a testemet átfogó biztonsági övet. Zayn pillantok alatt termet az én oldalamon és úriember módjára megfogta egyik kezemet és segített kiszállni. Érintésétől kirázott a hideg, ezért gyorsan kihúztam szorításából, mire zavartan tarkójához nyúlt. Ránéztem, mert nem akartam megbántani, mire ő is rám emelte tekintetét és azonnal elvesztem szemeiben, amik a fénytől még elragadóbbak voltak. Talán percekig nézhettük szüntelenül egymást és már csak arra eszméltem fel, hogy keze arcomra simult. Nyeltem egy nagyot, majd levettem onnan mancsát és más irányba fordultam. Nem akartam, hogy hozzám érjen, nem akartam, hogy rám nézzen, mert ezek voltak, azok a cselekedetei, amikkel a földbe tiport. Féltem, attól, ha nem uralkodok magamon, akkor olyat teszek, amit megbánok.
- Tetszik? - kérdezte halkan és körbe mutatott az elébünk táruló környezeten.
- Igen, nagyon - mosolyodtam el, de nem volt merszem ránézni, mert megint az történt volna, hogy teljesen megbabonáz.
- Megyünk sétálni? - kérdezett ismét, mire bólintottam egyet és lábaimmal a vakítóan zöld fűbe gázoltam.
Mellém szegődött és fejét lehajtva sétált, miközben én szüntelenül vizslattam az újabbnál-újabb és érdekesebbnél-érdekesebb természeti csodákat. Egyszer-kétszer rásiklott pillantásom, ami akaratom ellenére történt meg és a szívem összeszorult, ahogy láttam az arcára kiülő rossz dolgokat. A pillangók gyors mozdulatokkal cikáztak mellettünk, a virágok illata erősen szökött orromba és a lágy szellő bele-bele kapott hajamba. Nagyon érdekelt, hogy miért hozott ide magával, ezért merszem támadt, hogy rákérdezzek.
- Miért hoztál ide? - néztem rá és vártam, hogy mondjon valamit, de helyette csak lecövekelt és rám nézett.
Ahogy az arca eltorzult, szemeibe könnyek gyűltek és erősen ökölbe szorította kezeit, kezdtem megijedni. Tudtam, hogy nem bántana egy ujjal sem, de mégis bennem volt a félsz. Léptem felé egy lépést, mire ő is így cselekedett és erősen ölelt magához. Hirtelen mozdulatára nem tudtam mit csinálni, kezeim magam mellett lógtak és mikor másodpercek elteltével magamhoz tértem csak akkor tettem rá hátára azokat és simogatni kezdtem. Vállai rázkódtak, nyakamnál éreztem, ahogy könnyei lecsordulnak, kezeivel erősen fogta közre derekamat és olyan volt, mint ha attól félne, ha elenged, akkor köddé válok. Nekem is szúrni kezdett a szemem a könnyektől, de nem adtam meg nekik azt az örömöt, hogy távozzanak onnan. Akkor és ott nem! Erősnek kell lennem, különben nem fogom sokáig bírni. Óvatosan eltoltam magamtól, arcát kezeim közé fogtam, ezzel kérve, hogy nézzen rám. Nem akarta megtenni, szemeit erősen lesütötte.
- Zayn kérlek, nézz rám - szóltam hozzá megnyugtató hangon, ami segített, mert elém tárultak könnyes, bánatos szemei. - Mi a baj? Mi bánt?
Továbbra sem mondott semmit csak nézett engem és egyszer-kétszer halványan elmosolyodott. Kezeimet levezettem puha arcáról, mire zsebébe nyúlt egy zsebkendőért, hogy kifújja az orrát. Ahogy ezt megtette, szó nélkül elindult engem otthagyva. Nagy léptekben gázolt a fűben, mire futásnak eredtem, hogy utol érjem. Hosszú percekig baktattam a háta mögött, próbálva tartani az ő által diktált ütemet, de nagyon a nehezemre esett. Míg ő egyet lépett, én kettőt és már a végére kocogtam utána. Egészen egy gyönyörű tóig diktálta ezt az iramot, de ahogy elébünk tárult a táj, megállt. Én is így tettem és álmélkodva néztem, amit láttam. A tóra vetődő napsugarak, a szinte ég kék víz, a benne úszkáló hattyúk, a szélében imitt-amott elhelyezkedő csónakok, a nádasban játszadozó kisebb madarak, mind elvették a gondjaimat. Olyan nyugodt, gondtalan volt minden, hogy engem is egyből átjárt az az érzés. Nem foglalkozva az engem vizslató szempárral, leültem a fűbe, átöleltem térdeimet és néztem ki a fejemből. Kis idő elteltével az addig álló személy is leheveredett mellém törökülésbe és ugyan úgy nézett ki a fejéből, mint én. Az állatok hol közeli, hol távoli zaján, a szél játékán és a körülöttünk repdeső bogarakon kívül nem lehetett mást hallani. Igazán romantikusnak hatott, mind a táj, mind a körülöttünk lévő dolgok, mi bennünk még sem keltett ilyen hatást. Vagy is bennem nem. Már éppen megakartam szólalni, mikor Zayn megelőzött és mint, aki soha nem akarja befogni a száját, beszélni kezdett.
- Eltudod azt képzelni, hogy milyen érzés, mikor csörög a telefonod, felveszed és életed szerelmének a legjobb barátnője azzal az okkal hív fel, hogy, akit annyira szeretsz eltűnt, nincsenek sehol a dolgai? Megmondom helyetted, nem. Pedig én átéltem és nem egy kellemese érzés, sőt! A fiúkkal egyből haza mentünk, hogy biztosra menjünk tényleg ez történ-e és mikor beléptünk a házba csak a csend, sötétség és a dolgaid hiánya fogadott. Nem akartam elhinni, hogy elmentél, minden nap mentem a házadba, azzal az okkal, hátha egyszer csak belépsz az ajtón és minden rosszat elfejthetünk, de nem történt meg. Vártam, vártam és vártam, de nem értem el vele semmit. Kezdtem megőrülni, olyan szinte magamba roskadtam, nem hogy más, már én se ismertem magamra. Rengeteget sírtam, mikor megszületett a lányom, elköltöztem egy külön házba, amit teletettem a rólad, rólunk készült képekkel, amik nehezítették a dolgomat, de nem érdekelt. Számtalanszor álmodtam veled, amibe az volt, hogy visszajöttél hozzánk, újra együtt voltunk és boldogan éltünk, de mikor felkeltem, tudatosult benne a szörnyű igazság; hogy csak álmodtam. Amikor megismertelek 4 évvel ezelőtt abban a szállodában, már akkor tudtam, hogy te más vagy, mint a többi lány, se perc alatt beléd szerettem és most is szeretlek, de ha ez nem lenne elég, akkor mindig is szeretni foglak. Szükségem van rád Ashley, el se tudod képzelni, hogy mennyire. Három évvel ezelőtt lefeküdtem egy Carly Woll nevű modellel, de nem önszántamból - állt meg egy pillanatra beszédével és rám nézett. - Amikor szakítottunk, teljesen magamba fordultam és nem találtam más megoldást, mint az italt. Elmentem egy közeli bárba, ahol leittam magamat a sárga földig és talán még annál is jobban. Nem csináltam soha életembe olyat, hogy egy nő miatt ilyenekhez folyamodjak, de azt nem bírtam elviselni, hogy már nem voltál az enyém. Elkezdtem táncolni azzal a lánnyal, miközben ő haza akart vinni, de ellenkeztem. Annyival akart segíteni, hogy elvisz az ő házába és reggel, ha kijózanodtam, akkor haza megyek. Addig jól is ment elmondása szerint, amíg a házába nem értünk. Letámadtam, lefeküdtem vele öntudatlan állapotomba és mikor reggel mellette keltem fel, azt hittem csak egy rossz vicc, de nem így volt. Annyi nem volt elég, hogy azt csináltam vele, még teherbe is ejtettem. Minden olyan zavaros és bonyolult volt, de még is boldog voltam, mert az én gyermekem nevelkedett a hasában, aki nem tehetett semmiről. Telt az idő, kilenc hónapig együtt voltunk Carly-val a hasában nevelkedő baba miatt, de mikor megszületett, felszívódott és egyedül hagyott a picivel. Azt se tudtam, hogy mit csináljak, kezdtem megfutamodni, de szerencsére segítségemre jött a családom, barátaim és a te szüleid is - mosolyodott el halványan, végig szemembe nézve beszélt, miközben én már zokogtam. - Az egész életem felborult és most itt vagyok. Gyermekes apa, akinek nincs felesége, reménykedik abba, hogy élete szerelme ismét mellette lesz, de semmi több. A napjaim nem állnak másból csak abból, hogy rád gondolok és a veled megtörtént emlékeket dédelgetem és féltve őrzöm őket. Kérlek Ashley, gyere vissza hozzám. Oly' annyira szükségem van rád, mint senki másra egész életemben - kezdett el ő is sírni és kezei közé fogta arcomat. - Kérlek, könyörgöm.
Nem tudtam egy mukkot sem mondani, csak néztem meggyötört szemeibe és sírtam. A hallottakat alig bírtam felfogni és akkor esett le, hogy mennyi szenvedést hagytam rá és hogy a lányát már születése óta neki kell nevelni-e, átéreztem, amit ő. Hibát követett el, de megbirkózik a súlyával, ami tiszteletre méltó dolog volt tőle. Erősen öleltem magamhoz, mire akárcsak egy kisgyerek, elbújt karajaim között és zokogott. Nem akartam így látni, bármit megadtam volna, hogy segítsek rajta, de nem tudtam. Miért mindig velünk történnek a rossz dolgok, mikor tudjuk, hogy szeretjük a másikat? Együtt lenne a helyünk, egymás mellett, de nem lehet, mert biztosra veszem, ha mindent újra kezdünk, akkor jönnek ismét a rosszabbnál-rosszabb dolgok, amiket nem akarok. Elegem van ezekből a soha véget ne érő bajokból, amik rám telepedtek és nem akarnak békén hagyni! Arcomat pólójába rejtettem és próbáltam megnyugodni, de nem ment. Túl sok dolog jött össze ismét, amiket helyre kellett tennem magamban. Nem kérdés, hogy szeretem Zayn-t, de nem lehetek egy öntelt béka, aki csak magára gondol. Ott van Justin, aki azzal van, hogy szeretem, ott van Zac, aki mellett úgy kell lennem, mint talán soha, ott van apám, akivel tisztáznom kell a dolgokat és a barátaim, akikbe újra bizalmat kell ébresztenem velem kapcsolatban. Túl sok dolog, ami gátol abba, hogy boldog legyek és boldogan mondjam a kezeim között zokogó férfinak, hogy minden rendben és örökre mellette maradok.
- Tudod, hogy nem lehet - szólaltam meg halkan és éjfekete hajába túrtam. - Szeretlek nagyon, de nekem ott van Justin, aki egészen a mai napig mellettem volt, amióta megismertem. Túl fontos nekem ahhoz, hogy így viselkedjek vele. Nem játszhatok az érzelmeivel, értsd meg kérlek - emeltem fel fejét és arcát simogatva beszéltem hozzá. - Mi már nem lehetünk együtt Zayn. Ha ismét egy pár lennénk, biztosan jönnének a gondok, amik szétszednének minket.
Szemeit az ég felé emelte, kezeimet lehámozta magáról, majd hátat fordított nekem. Mélyeket lélegzett, háta ívben állt és kezeit magatehetetlenül hagyta, hogy maga mellé a földre essenek. Tudtam, hogy mit érzett és milyen véleményeket alkotott magába rólam, de nem tudtam ellene mit tenni. Muszáj volt elfogadnia, hogy szeretem, de mi már nem lehetünk többet együtt. Óvatosan felálltam a helyemről, majd az ellenkező irányba indultam. Egyedül akartam lenni, végig gondolni mindent, de annyi minden kavargott a fejembe, hogy nem tudtam értelmesen használni az agyamat. Nem messze tőlem a partról egy nagyobb stég nyúlt a vízbe, ami szimpatikus helynek tűnt, ezért lépteimet megszaporázva mentem oda. Óvatosan tettem rá lábaimat az ingatag építményre, de nem igazán foglalkoztatott, hogy mozgott alattam, a végéhez mentem és leültem. Levettem a papucsomat és lábamat beletéve a Naptól aranyló vízbe, élveztem a simogató, langyos érzést. Nagyot sóhajtottam, majd a távolba néztem, ami egy pillanatra segített elfelejteni az engem ért dolgokat. A Nap erős fénye betöltötte az egész teret, a vastag törzsű fák körül ölelték a kicsiny tavat és a nádas halkan zörgött, ahogy fújt a szél. Nem sokáig voltam egyedül, a fa stég megmozdult alattam, ami tudatta velem, hogy ezt a helyet meg kell osztanom mással is. Ahogy néztem a fodrozódó vizet, nem kellett sokat gondolkodnom ki állt a hátam mögött, mivel a víztükör kimutatta Zayn karakteres arcát. Nem fordultam meg, mivel ő ült le mellé és ahogy én is cselekedtem, ő is bele lógatta lábait a tóba. A semmibe meredő arcára néztem, ami még jobban rontotta kedvemet. Szemei pirosak voltak, orra is hasonló színt vett fel, barna szemei, szinte feketének tűntek. Egyik ölébe elhelyezkedő kezét megfogtam és combjaimra tettem, majd összefűztem ujjainkat. Ránéztem, mire elmosolyodott és fejét vállamra hajtotta. Ahogy minden érintésétől, attól is kirázott a hideg és egy kicsit megszorítottam markomban lévő kezét. Nem tudtam más képen reagálni közeledésére, minden porcikámmal imádtam. A szívemre kellett volna hallgatnom, de helyette az eszemre koncentráltam, ami lehet a vesztem lesz.
- Megértem, amit érzel, de legalább annyit mondj el, miért mentél el? - kérdezte lágy hangon, ami szinte simogatta szívemet. - Kérlek, ennyit árulj el.
Néhány percig nem mondtam semmit csak néztem előre és próbáltam összeszedni a helyes szavakat. Megakartam vele értetni, hogy miért kezdtem új életet, annak ellenére, hogy nem akartam. Hiszen tényleg nem volt szándékomban.
- Mikor Londonba értem és leszálltam a repülőről, nem gondoltam volna, hogy beléd fogok botlani. A híres Zayn Malik-ba, aki  a One Direction egyik tagja, de megtörtént. Mikor kivetted a kezemből a bőröndöket, kapucnit viseltél, a szemeidet szemüveg takarta, nem tudtalak beazonosítani, de ahogy levetted őket a liftben, egy pillanatra lefagytam. Nem járt más a fejemben, csak az, hogy egy sztárral voltam egy légtérbe. Elejétől fogva tetszett benned, hogy olyan kedves és megértő voltál velem, ezért pillanatok alatt megnyíltam előtted és olyan dolgokat mondtam el neked, amit egy idegennek soha nem fecsegnék el - mosolyodtam el, ahogy felidéztem magam előtt a rég megtörtént emlék foszlányt. - Egyből felajánlottad, hogy költözzek hozzátok, mikor igazán nem is ismertél. Elkápráztattál a kisugárzásoddal és, ahogy telt az idő beléd szeretettem. Nem akartam, küzdöttem a bennem tomboló érzések ellen, hiszen neked ott volt Perrie. Tiszteletben tartottam a kapcsolatotokat, de mikor megtudtam, hogy szakítottatok, kezdtem reménykedni. Reménykedni abban, hogy lehet valami köztünk és kis idő elteltével tényleg lett. Én voltam a legboldogabb lány a világom, amiért tudhattam, hogy az enyém vagy, melletted kelhettem fel, akkor csókolhattalak, ölelhettelek meg, amikor akartalak és a rózsaszín burkon kívül nem volt körülöttem semmi - meséltem szüntelenül, mire a vállamon fejét pihentető fiú, felemelkedett és szemembe nézve figyelt. - Minden pillanatban veled akartam lenni és azt hittem néhány napon kívül lehet köztünk valami, de nem így lett. Egy hetet voltunk együtt, ami idő alatt annyira megszerettelek, hogy látod még most se tudom kiűzni a szívemből - nevettem fel, mire neki is mosolyra húzódott szája. - Szó nélkül elhagytál és mikor megtudtam, hogy Harry mit érzett irántam, a karjai közé menekültem. Próbáltalak elfejteni, de nem ment. Sírtam és sírtam, nap hosszakat, de nem tudtam rád haragudni és mikor megtudtam, hogy Pezz fenyegetései miatt csináltad azt, amit, megbocsájtottam. Ahogy ezt elfelejtettük minden olyan jó volt, megint éreztem, hogy élek, de csodák csodájára, megint jött a baj. Azt hitted, hogy Zac a barátom és megcsaltalak, pedig nem így volt. Elegem lett, hogy nem bíztál bennem, ezért ténylegesen is megszakítottam veled a kapcsolatot, annak ellenére, hogy nehezemre esett - csuklott el a hangom, ahogy az emlékek ismét cikázni kezdtek a szemem előtt. - Rettenetesen éreztem magam, szinte remeteként éltem és ezt bátyám megunva, felajánlotta, hogy jöjjek veled ide. Nem tudtam mit csináljak, de felejteni akartam, mert az a rengeteg rossz, ami közre fogott, kezdett az őrületbe kergetni. Szenvedtem a hiányodtól, összevesztem a szüleimmel, Dina-ék elköltöztek, egyszóval egyedül maradtam. Ha nem lett volna velem Zac, biztos összeroppantam volna. Eljöttem Londonból azzal a céllal, hogy új életet kezdek, ami sikerült is. Egyre jobban éreztem magam, énekes, színész nő lettem, amit nagyon szeretek és ennyibe örülök, hogy itt kötöttem ki. A rajongóim is támogatnak, szeretnek és ez nagyon sokat jelent. Most pedig ismét elértek a gondok, mivel a testvérem súlyos beteg, apám haragszik rám, téged pedig szeretek, de nem lehetek veled. Újra minden összekavarodott és attól félek, hogy megint az lesz, mint Londonban - sütöttem le szemeimet és elkezdtem ujjaimat tördelni. - Röviden ennyi.
Nem mondott semmit csak engem fürkészett hosszú percekig. Már azzal voltam, hogy felállok és elmegyek más fele, mert a rám nehezedő nyomás kezdett megőrjíteni.  A lábamat néztem, ami a hűsítő tóba lógott, óvatosan csapkodtam a vizet, azzal is segítve azon, hogy amit a mellettem ülő férfi hallgatással töltött, kibírjam. Nagyot sóhajtottam, mire keze csuklómra simult és gyengéden kérte, hogy bújjak hozzá. Kérését egyből teljesítettem, arcomat pólójába rejtettem és könnyeimet próbáltam visszatartani. Erős karjai óvóan fonódtak körém és a derekamnál felcsúszott póló láthatóvá tette bőrömet, amin apró köröket írt le. Minden egyes érintése a padlóra követelt, még a legkisebb is. Hatalmas hatással volt rám és ha akartam se tudtam volna elszakadni tőle. Túl fontos ahhoz, hogy még egyszer eldobjam magamtól és tűrjem, hogy mással van. 
- Minden egyes mondatodat megértettem és szerintem én is ezt tettem volna, de többet ne csinálj ilyet, kérlek - szólalt meg halkan, amitől kirázott a hideg, mert fülem mellett mozgott a szája. - Nem bírnám ki, ha még egyszer elveszítenélek. Rengeteget álmodoztam arról, hogy Zoe a közös lányunk és boldogan neveljük, de nem így lett. Mindent elrontottam és rettentően sajnálom, amiket tettem. Ha nem vagyok olyan, mint régen, akkor mai napig boldogan élhetnénk Londonban. Érettebb fejjel mindent jobban látok és rettentően szégyellem magam. Tapló voltam és tudom, hogy a szavak nem sokat érnek, de hidd el, megváltoztam. Nem vagyok az a fafejű, tini, aki csak magát veszi figyelembe. Az életembe te és a lányom a legfontosabb. 
Ahogy mondta az eszébe jutott dolgokat, a szemembe könnyek gyűltek, amik kis idő elteltével szabad utat kaptak és erősebben öleltem magamhoz. Szinte ittam minden szavát és utolsó mondata vizhangzott a fejembe. Zoe és én vagyok neki a legfontosabb, ami hatalmas szó. Nem akartam sírni, mert már eleget tettem azt, de minden egyes szava simogatta szívemet. Elhittem, amit mondott, mert szeretem és akárhogy mással vagyok jelen esetben nem érdekelt. 
- Zayn én nem ítéllek el azért, mert neked van egy lányod - távolodtam el tőle és barna szemeibe néztem. - Sőt. Felnézek rád, amiért egyedül neveled a munkád és minden egyéb gondodat eltekintve. Hibáztál, ahogy én is és minden ember, de attól nem vagy kevesebb. Ahogy te is mikor megtudtad, hogy ő már fejlődik az anyja hasában, most én is a jó oldalát nézem. Van egy aranyos, okos és nem mellesleg gyönyörű kislányod, akit máris megszerettem, pedig egy napja, ha ismerjük egymást. Nagyon hasonlít rád - mosolyodtam el, mire az előttem ülő személy is így tett, majd megfogta kezeimet. - A szemei, a haja, a bőre színe, de legjobban a kisugárzása az, amit csak tőled örökölhetett. Kedves, barátságos, de egyben egy kicsit bezárkózódóbb, amilyen te is vagy.
Minden szavamnál nagyobb lett a mosolya, ami engem is mosolygásra késztetett. Jó volt végre látni, hogy a szemei is mosolyogtak és nem csak erőltett egy grimaszt ajkaira. Amióta ide jött Californiába, most láttam először igazán boldognak. Homlokához hajoltam és nyomtam rá egy hosszabb puszit, amitől egy pillanatra lehunyta csillagként ragyogó szemeit. Ahogy egymásra néztünk, nem kellett semmit sem mondanunk, szavak nélkül is megértettük a másikat. Tudtam, hogy többet akarna, mint barátság, ahogy én is, de nem lehet. Nem lenne szívem egyedül hagyni Justin-t azok után, amiket megtett értem. Részben neki köszönhetem, hogy most ott vagyok, ahol. 
- Zayn nem szeretnék veled rosszba lenni, mert fontos vagy nekem és bár nem lehetünk együtt, de barátok, azért lehetünk. Hiányzol és visszaszeretnélek kapni valamilyen formában - néztem rá, mire arca ismét felvidult és felállt helyéről. 
- Gyere ide te - nyújtotta le egyik kezét felém, amit egyből el is fogadtam. - Barátok - súgta a fülembe, mikor erősen magához vont. - Furcsa kimondani, de megpróbálom elfogadni. 
Örültem, hogy megértett és nem csinál balhét, mert nagyon fontos az életemben és nagy szükségem van rá, még ha teljes igazából el se hiszi. Fejemet hátrébb döntöttem, hogy lássam arcát, amit észre vett és rám vezette tekintetét. Mind a ketten elmosolyodtunk és mikor meleg ajkai arcomhoz értek, elkapott egy érzés, amit próbáltam erősen csitítani. Késztetést éreztem arra, hogy megcsókoljam, de nem tettem meg. Nem szabad! Alig láthatóan megráztam fejemet, hogy észhez térjek az álmodozásomból, de Zayn így is észre vette és már csak engem vizslató, kíváncsi szemeit láttam meg. 
- Min gondolkodsz ennyire? - mosolyodott el kedvesen. 
- Semmin, nem érdekes - vágtam rá gyorsan és akár csak egy tini, elpirultam. 
Arcomat próbáltam takarni, de nem tudtam, mert államnál fogva felemelte fejemet. Ahogy megláttam nagy mosolyát, még jobban elöntött a melegség. 
- Még mindig nem akarod elmondani? - kérdezte nevetve, ami zene volt füleimnek. 
Olyan régen hallottam ezt a hangot és láttam, ahogy orrát aranyosan felhúzza. Kiélveztem a látványt, majd arcomat mellkasához nyomtam, ezzel jelezve, hogy nem szeretném elmondani, ami a fejembe cikázott.
- Te tudod, de én is arra gondoltam, amire te - mondta halkan, mire felkaptam fejemet és rámeredtem. - Azért, mert három évig nem láttalak, még ismerlek - simogatta meg hosszú ujjaival arcomat. 
- Az a baj - morogtam, mire ismét felkacagott, ami engem is arra késztetett. 
Ahogy régen, úgy most se változott meg az, ha ő nevetett, akkor én is. Az a hang, amit kiadott magából, arra kérte az embert, hogy ő is nevessen és boldog legyen. Ez is rettenetesen hiányzott. 
- Miért baj, ha ismerlek? - kérdezte, mire ránéztem és megrántottam a vállamat. - Szerintem ez jó dolog. 
- Nem minden esetben - hallattam halk hangot, szinte az orrom alatt mondtam, de meghallotta.
- Mint például az előbb is. Megakartál csókolni, ahogy én is téged, de nem tettük meg - mondta, miközben nézte a vizet.
Nem mondtam semmit csak elfordultam egy másik irányba, mert éreztem, hogy arcom ismét más színt vett fel, mint amilyen valóban volt. Mellkasom előtt összekulcsoltam kezeimet és figyeltem, ahogy a hattyúk nyugodtan úszkáltak a tükör tiszta tóban. Olyan kecsesen mozogtak és úgy tűnt, hogy semmi gondjuk nem volt. Ha tudták volna nekem mennyi volt. Megsajnáltak volna szegény madarak. Ahogy ezen gondolkodtam, két kéz siklott derekamra, majd a fogva tartó kezek összezáródtak a hasamnál. Egy pillanatra becsuktam szemeimet, mert szerettem, ha ezt csinálta, még ha nem is szabadott volna neki. 
- Miért csináljuk ezt Ashley? - kérdezte kérlelő hangon, mire nagyot sóhajtottam és megfordultam ölelésében. - Ha szeretjük egymást, akkor miért nem vagyunk együtt? Egy olyan ember mellett akarsz élni, akit nem is szeretsz? Miért csinálunk viccet ebből az egészből, ha tudjuk mi a nyilvánvaló? Én nem tudom elfogadni azt, hogy csak barátok vagyunk - túrt bele hajába, majd tenyerét ismét oldalamon éreztem. 
A szavak bennem ragadtak, mert tudtam, hogy igaza volt. Hiába küzdöttem, ha a szívem mást diktált, mint az agyam. Szükségem van rá, mert ő az, aki a mindenséget jelenti nekem és tudom, hogy szeret. Viszont szeret és ez nagyon fontos dolog, ahogy az is, hogy mással vagyok, mikor neki mondom, hogy szeretem. Justin-nak is számtalanszor elmondtam ezt a szót, de más jelentése volt, mint, ahogy Zayn-ek mondom. Miért áltatom magam, ha tudom kit akarok és ki mellett akarok lenni egy életen át? 
- Nem tudom, de azt igen, hogy nagyon, nagyon szeretlek és nem akarlak újra elveszíteni - adtam hangot érzéseimnek, mire halványan elmosolyodott és arca közeledni kezdett az enyém felé. 
Hajszál választott el ajkaitól, ami megőrjített, mert végre érezni akartam. Lehelete csiklandozta arcomat és halk szavai simogatták minden porcikámat. 
- Én is szeretlek és nem engedem, hogy másé legyél - ejtette ki lassan szavait, majd ajkait enyémekre tapasztotta. 
Ahogy megéreztem a régen érzett érzést, belenyögtem csókunkba. A hasamban lévő pillangók életre keltek hosszú álmukból, a fejem kába volt és a lábaim is alig tartottak. Ahogy Zayn megérezte gyengeségem, még erősebben szorított magához. Nyelveink vad táncot jártak, ami egyre érzelmesebbé vált, ahogy megbizonyosodtunk arról, hogy egymáséi vagyunk. Egyik kezemet tarkójára simítottam, míg a másikkal selymes hajába túrtam. Ahogy ujjaim fejét barangolták be, ő is hangot adott tomboló vágyainak, majd erősebben nyomta ujjait derekamba. Másik keze tarkómat cirógatta, amitől még gyengébb lettem. Pihegve váltunk el egymástól és homlokunkat a másikénak döntve néztük egymást. Az az érzés, ami átjárt, mindent felül múlt. Végre az egyik felem boldog volt és ami űr keletkezett Zayn hiánya miatt, most begyógyult és majd kiszakította a mellkasomat. Szeretem és nem fogom elkövetni azt a hibát még egyszer, amit három évvel ezelőtt megtettem. Ő az aki kell és nem csak pár napra, hanem egy életre.

33.rész Már nem ismerem és ez fáj

Sziasztok Drágáim! (: Itt is lennék egy újabb résszel, ami nehezen, de elkészült. Nem igazán volt időm géphez ülni a héten, de összehoztam. Egy szót akarok hozzátok idézni, ami szerintem mindent kifejez: Köszönöm.
Egy kedves olvasóm megkért arra, hogy hirdessem a blogját, mivel most nyitotta meg. Nagyon szívesen teljesítem kérését, ezért, ha gondoljátok olvassatok bele! ---> Be with me so happily!
További szép hetet, vigyázzatok magatokra! :)

                                  Nagy ölelés: Fanny 

" Eszeveszettül szaladtam a kórház folyosóin, lift helyett a lépcsőfokokon rohantam, mindenkit löktem el az utamból, nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Éjszaka volt, a hold erős fénye világította meg a homályban úszó épület belsejét. Könnyeim szüntelenül folytak, alig kaptam levegőt, de nem álltam meg. Nem, mert a bátyám a halál szélén állt és muszáj volt mellette lennem. Azt hittem ez a nap soha nem jön el, mert ő is, én is küzdöttünk és azt hittük van remény. Bíztunk abban mindannyian, hogy ebből a súlyos betegségből felépül, de nem így lett. Lábamon lévő, vékony cipőmnek a talpa hangosan csapódott a járó laphoz, ezzel megzavarva a csöndes folyosót. Ahogy befordultam a keresett kórterem felé vezető útra, barátaim és szüleim már ott ültek és lehajtott fejjel néztek maguk elé. Apám öblös sírása már onnan hallatszott, a többiekével vegyülve. Lassítottam lépteimen és rendezetlen levegő vételemet próbáltam csillapítani. Mikor megláttak, egy emberként néztek rám, de bár ne tették volna. Könnytől áztatott, csillogó szemük megrémisztett, azért pillantásomat elvezettem róluk és leültem Jason mellé, aki immár menyasszonyát, Dina-t ölelte magához és próbálta nyugtatni halk szavakkal. Ölembe ejtettem kezeimet és szememmel a piszkos fehér padlót figyeltem, mikor a mellettem ülő fiú átkarolta derekamat és erősen vont magához. Arcomat nyakába fúrtam és halkan sírni kezdtem, mert nem bírtam elviselni azt az érzést, ami már azóta uralt, hogy megtudtam Zac-nek milyen súlyos betegsége van. Dina a mellette ülő anyámhoz fordult és halkan kezdett beszélni neki, de nem értettem, hogy mit mondott. Kizártam magam körül a világot, behunytam a szemeimet és nem érettem miért pont vele történik ez. Egy kedves, jószívű és önzetlen férfival, aki imádja az életet, mégis fel kell adnia. Óráknak tűnő percekig burkolóztam egyik legjobb barátom ölelésébe és nyugtató szavaiba, mikor kinyílt a fehér ajtó, ami előtt számtalan órát ültem már és vártam az orvos biztató vagy lesújtó szavait. Eltávolodtam Jason-től, de ő továbbra is erősen ölelte derekamat és simogatta hátamat. Mr. Brice arcáról rengeteg érzést lelehetett leolvasni, de legjobban a sajnálatot. 

- Ashley a beteg szeretné, ha bemenne hozzá és ott maradna vele, amíg... - idézte felém szavait, de a végére elcsuklott hangja. 

Tudtuk, hogy mire gondolt; a halálra. Az orvos sokszor elmondta, hogy készüljünk fel a legrosszabbakra, de mi mindig tápláltunk egy kis reményt, ami úgy nézett ki szerte foszlott. Óvatosan felálltam helyemről, majd egy utolsó pillantást vetettem a hátam mögött ülő személyekre és beléptem a helységbe. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, mert az hittem alszik a bent lévő személy, de nem így volt. Félig ülő helyzetben volt és valamit szorgosan írt. Nem szerettem bemenni oda, mert az egész helység elkeserített. Az éjjeli asztalon elhelyezkedő kis lámpa világított meg mindent az ember szeme előtt, aminek gyér fénye csak homályt keltett. Nagyot nyeltem, majd menésre bírtam lábaimat, amit észre is vett és a kezében lévő tárgyakat letette maga elé a fehér takaróra.

- Szia hugi - mosolyodott el fáradtan, amit viszonoztam, szintén fáradtan csak nekem más volt az ok.

- Szia bátyus - kihúztam az ágy alatt lévő kisszéket és leültem rá. - Hogy vagy?

- Fáradtan - nézett rám nagy szemeivel, amik egyből mutatták, hogy igaz volt, amit mondott. - Veled minden rendben?

- Persze, de jobban lennék, ha nem kellene még mindig ebbe az undorító kórházba járkálnom - húztam el a számat, mire elmosolyodott és megfogta egyik kezemet. 

Lassú mozdulatokkal teljes fekvő helyzetbe tette magát, mire egyből felálltam és megigazítottam feje alatt a gyűrött párnát. Helyemre visszaülve simogatni kezdtem arcát, mire lehunyta szemeit és nagyot sóhajtott. Felkönyököltem az ágyra, megtámasztottam kezemmel államat és úgy figyeltem minden mozdulatát. Arcáról felvándoroltam sűrű, fekete hajába, mire kezén látszódott, hogy kirázta a hideg. Nem beszéltünk semmit csak hallgattuk a minket körülvevő csöndet. Szavak nélkül is megértettük egymást és tudtam, éreztem, hogy szenvedett. Fájt mindene a betegségtől, de a szíve a legjobban, mert itt kell hagynia minket és az életét, amit annyira szeretett élni. 

- Ashley - szólalt meg szinte suttogva, mire ránéztem és egy apró mosolyt küldtem felé. - Nagyon szeretlek.

Szemeimet ismételten elárasztották a könnyek, de akkor nem tudtam erős lenni, mert én is kezdtem feladni. Egészen addig tartottam magam, olyan viselkedést irányítottam felé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de nem tudta, ha kilépek annak az undorító épületnek az ajtaján, akkor magamba roskadok és órák hosszat sírok. A sós áradat kitört könny csatornámból és lassan folyt le arcomon, amit észre is vett és elfordította fejét. 

- Én is nagyon szeretlek Zac és tudom, hogy megfogsz gyógyulni - mondtam neki azt, amiről ő is tudta és mi is, hogy nem lesz így, de továbbra is biztattam és adtam neki a megmaradt erőmet. 

- Most nagyon figyelj rám, kérlek - intézte tekintetét ismét nekem és ahogy belenéztem azokba a hatalmas íriszekbe, elszorult a torkom, mert tudtam mit akart mondani. - Nekem már megvan pecsételve a sorsom. Megfogok halni és ezt már akkor tudtam, mikor kiderült, hogy milyen betegségem van. Az volt a legjobb nap, amikor megláttalak és nem csak képzeletben, de igazából is magamhoz ölelhettelek. Megváltoztattad az életemet, küzdöttél azért, hogy felépüljek, mindent feladtál csak, hogy nekem segíts. Hatalmas hálával tartozom neked hugicám. Még az orvosok se bíztak a dolgokba, de te igen és akkor is csak támogattál és addig küszködtél, amíg jobb kedvem nem lett. Nagyon-nagyon szeretlek és ezt már régóta tudod, de most is elmondom. Fentről vigyázni fogok rád és nem hagyom, hogy bajod essen. Én leszek az őr angyalod. Azt akartam, hogy utolsó perceimbe te legyél velem, mert te vagy a családom, barátom, testvérem és a mindenségem - halkan ejtette ki szavait, de a síri csendbe burkolózott terembe, szinte kiabálásnak hallatszott. 

Már zokogtam oly' szinten átjár a fájdalom és a tudat, hogy a bátyám búcsúzott tőlem. Nem mondtam semmit csak szorosan hozzá bújtam, amennyire a csövek engedték, mire kezeit hátamra tette. Perceken át voltunk abban a pózban, de egyszer csak azt éreztem, hogy hátamon lévő keze lecsúszott onnan és a takaróra zuhant. Lassú mozdulatokkal bújtam ki nyak hajlatából továbbra is zokogva és mikor megláttam, hogy szemei csukva voltak, az ágy mellett lévő gépből hallatszódó csipogás megszűnt, forogni kezdet velem minden. A szívem megrepedt, ahogy eljutott tudatomig, hogy meghalt a bátyám, akit annyira szerettem. "

Álomból felriadva pattantam fel ülő helyzetbe és mikor körül néztem és megláttam, hogy továbbra is a kórterembe vagyok, Zac kezét szorongatva, tudatosultam arról, hogy nem történt meg az, ami alvás közben lejátszódott az elmémben. Kezemet kihúztam testvérem kezéből és megdörzsölve arcomat, felálltam helyemről és a hatalmas, fehér keretes ablakhoz sétáltam. Már reggel volt, az utca, mint mindig akkor is nyüzsgött, emberek száza koptatta a kövesutakat autóikkal. A Nap erősen sütött, egy felhő sem volt az égen és ahogy homlokom a meleg üveghez ért, megsütötte azt. Felszisszentem egy kicsit a testrészemet ért hőtől, de továbbra sem vezettem el tekintetemet a kinti életről. Abban a helységben, amiben tartózkodtam olyan volt, mintha megállt volna az idő, pedig nem volt így. Igen is telt csak nem vettem észre, mert jobban foglalkoztatott az újból látott családom, barátaim felbukkanása és egyetlen bátyám állapota. Ahogy nézelődtem elbambultam és már csak azt vettem észre, hogy két meleg kéz csúszott fedetlen vállaimra. Érintéséből egyből tudtam ki az, ezért lassan megfordultam és egyből kezei közé bújtam. Bár olyan erősen, mint szokott, nem érződött finom illata, mégis nagyot szippantottam belőle. Széles vállára hajtottam fejemet, míg ő erősen ölelte derekamat és többször belepuszilt hajamba. Óvatosan távolodtam el tőle, majd ránéztem és küldtem felé egy halvány mosolyt. 

- Úgy megijesztettél - fogtam kezeim közé arcát és halkan ejtettem ki mondanivalómat. 

- Sajnálom, nem akartam - húzta el száját és ismét magához ölelt. 

Nem tudom elképzelni mi lenne velem nélküle. Annyi mindent köszönhetek neki és három hosszú év alatt annyi mindent átéltünk együtt, hogy nem lenne elég idő elmesélni. Ha gondom volt, szomorú voltam, testvéri szeretetre volt szükségem, hiányoztak Londonban élő szeretteim, boldog voltam, ő mindig ott volt nekem és támogatott. Nem akarom elveszíteni, mert tudom, ha megtörténne, én is vele együtt mennék, mert nem bírnám elviselni a hiányát. Túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy hagyjam, hogy a szemem láttára tönkre menjen. Ez nem fog megtörténni, mert mellette leszek és amiben csak tudom segítem. 

- Gyere feküdj vissza, pihenned kell - öleltem át derekát és idéglenes ágya felé kezdtem vezetni. 

Kérésemet teljesítette és pillanatok alatt újra a takaró alatt volt és onnan nézett rám. Fehér kórházi ruhát viselt, haja borzos volt, szemei alatt hatalmas karikák ékeskedtek és mindig barna bőre, szinte fal fehér volt. Utáltam így látni, ilyen maga tehetetlennek, azt pedig még jobban, hogy tudtam szenvedett. Ahogy ránéztem eszembe jutott az álmom, amitől egyből görcsbe rándult a gyomrom és könnyek lepték el szemeimet. Olyan valósnak tűnt, de szerencsére nem történt meg és itt van előttem viszonylag jó állapotban. Lehet kívülről ezt mutatta, de belülről nem lehetett tudni, hogy mi játszódott le benne. 

- Mi a baj Ashley? - zökkentett ki lágy hangja elmélkedésemből, mire megráztam a fejemet és minden pillantásomat neki szenteltem.

- Miért nem mondtad el, hogy milyen betegséged van? - tértem egyből a lényegre, mert neki is jobb, ha tudatosul arról, én már mindent megbeszéltem az orvossal. 

Tekintete elködösült, szája egy kicsit megnyílt és nagyot nyelt. Biztosra vettem, hogy nem számított kérdésemre, de ezek után gondolhatta volna, hogy hamar kiderül. Biztatás képen megfogtam a kezét, mire rám nézett, de nem mondott semmit. Tekintetét erősen enyémekbe fúrta, amikkel fogva tartott és nem hagyott szabadulni. Perceken át varázsolt el szemeivel és majd csak az ajtó nyitódás engedte, hogy elszakítsam róla szememet. Mr. Brice lépett be, arcán halvány mosollyal és egy mappával a kezében. 

- Jó reggelt fiatalok - üdvözölt minket kedvesen, amit egyből viszonoztunk is. - Hogy telt az estéjük? 

- Zac egész végig aludt és hosszú idő elteltével velem is megtörtént. Nem a legkényelmesebb félig ülve aludni - nevettem fel, miközben felálltam a helyemről, hogy az orvos megtudja vizsgálni testvéremet. 

- Azt elhiszem. Nekem is így volt, mikor Lara-t, a kisebbik lányomat megműtötték és több napon keresztül a négy fal között volt. Mindig az akarta, hogy én legyek mellette - nézett rám egy pillanatra, majd a nyakában eddig lógó készüléket használatba vette és kérte, hogy az ágyban ülő beteg, nagyokat sóhajtson. 

Kérését teljesítette Zac, miközben az orvos hümmögött egyet-kettőt. Ahogy végzett addigi cselekedeteivel, írni kezdett a kezében lévő lapokra. Kezemet összekulcsolva álltam és figyeltem őket, mikor megcsörrent a zsebemben lévő telefon, ezért elnézést kérve kimentem a folyosóra. A kijelzőn a egy ismeretlen szám villogott, ezért gondolkodtam, hogy felvegyem-e vagy sem, de végére az első opciót választottam, majd megnyomva a zöld gombot, fülemhez emeltem a telefont.

- Háló?

- Szia Ashley - hallottam meg egy hangot, amit ezer közül is felismertem volna.

Nem tudtam először, hogy hogyan is cselekedjek, csak hallgattam a vonal túlsó végéről átjövő mély lélegzet vételeket, nekem pedig szívem majd' kiesett a nagy dobbanásoktól. Kezem remegni kezdett, amiben tartottam a kicsiny tárgyat, ezért megcseréltem kezeimet, nehogy kiessen gyenge szorításom közül. 

- Szia Zayn - hallattam magamnak hangot, mire hallhatóan nagyot sóhajtott. 

Ahogy megszólaltam, továbbra se mondott semmit, amit nem tudtam mire vélni és aggasztott a dolog. Az idő múlásával elhidegültünk egymástól, de ennyire? Hogy még telefonon keresztül se tudunk kommunikálni? Ahogy ebbe belegondoltam, lepörgött szemeim előtt minden nélküle töltött idő és csak azt vettem észre, hogy egy kósza könnycsepp szántotta fel fehér bőrömet arcomon. Torkom elszorult, szabad kezemmel megtöröltem enyhén nedves testrészemet és felsóhajtottam. Leültem az egyik narancs sárga székre, ami ismerősként engedte, hogy ülő alkalmatosságnak használjam és vártam, hogy történjen valami, de nem így lett. Előkeresve nagy nehezen hangomat megszólaltam, de suttogáson kívül nem hatott másnak. 

- Valami baj van?

Kérdésemre se kaptam választ csak egy szakadozott sóhajt, de szerencsére a végére megszólalt rekedt hangján, ami az idő elteltével nem változott sokat, csak azt mutatta, hogy aki beszéli az már egy érett, gyermekes apa. 

- Igen - egy szóval válaszolt, de nekem ennyi is elég volt, hogy felzaklasson. 

Nem tudtam nyugton maradni, ezért felálltam és járkálni kezdtem a kórterem ajtaja előtt. Rossz volt ilyennek látni, hallani hangját, de az még rosszabb volt, hogy nem tudtam hogy segítsek neki. Amíg el nem jöttem Londonból, azt mondhattam, hogy ismerem és tudom mikor, mire gondol, de ez most nem volt így. Falakat épített maga köré, amik nem engedték, hogy tudjam mi bánja, pedig tudomást akartam róla szerezni, mert nagyon is fontos személy az életembe. Az életem szerelme.

- Micsoda? Mi bánt? - tettem fel neki ismét egy kérdést, abban reménykedve, hogy választ kapok rá, de helyette mást mondott.

- Eljönnél velem valamerre egy kicsit beszélgetni? Kérlek Ashley. Annyira eltávolodtunk egymástól és ez rettentően rossz érzés - mondta meggyötörten és szinte könyörgött, hogy tartsak vele, de ha akartam se tudtam volna nemet mondani neki.

- Rendben csak gyere értem, mert a mentősök hoztak magukkal a kórházba.

- Köszönöm - fújta ki hangosan a benntartott levegőt. - Tíz perc és ott vagyok.

Ahogy zsebembe visszacsúsztattam a telefont, egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy gondolataim szárnyra kapjanak. Justin-nal vagyok együtt, ráadásul a menyasszonyának mondhatom magam, mégis Zayn-nel fogok találkozni és bár ő nem tudja és rajtam kívül senki más, de szeretem. Mindig is szerettem és nem tudnám, nem akarom elfelejteni az a boldogságot és hatalmas szerelmet, amit éreztem iránta. Vele önmagam tudtam lenni, elfogadott úgy, ahogy vagyok és úgy néz ki ez most is így van. Szeretne velem lenni és újra építeni a kapcsolatunkat, de sikerülni fog? Bár őt szeretem, de elköteleztem magam és az eljegyzés egy ember életében, nagyon is fontos dolog. Ha Justin-nal maradok, akkor csak ostorozom magamat azon, hogy olyannal vagyok, akit nem úgy szeretek, ahogy kéne, de ha Zayn-t választom, akkor egy biztos jövőt és hatalmas szerelmet tudhatok magaménak. Miért ilyen nehéz ez az egész? Mások egyből rátalálnak a nagy Őre, ahogy én is tettem, csak én nem maradhattam mellette, ahogy kellett volna. Muszáj lesz Justin-nal is beszélni, mert ez így nem mehet tovább! Talpra kell állnom és nem csak a kibúvókat keresni, hanem a boldogságot, aminek a helyes útja Zayn-hez vezet már hosszú ideje. 

Fejemet megráztam és beléptem a helységbe, ahonnan Mr. Brice már ment volna ki, de ahogy megpillantott engem maradásra bírta magát. 

- Pont jókor jön, fontos dolgot szeretnék mondani mind kettejüknek - mosolyodott el halványan és mutatta, hogy foglaljak helyet a megszokott széken. 

Kérését egyből teljesítettem és testvéremmel egyetembe figyeltük vártuk beszédét. Nem igazán akarta elkezdeni, látszódott rajta, de egy mély levegőt vett és szólásra nyitotta száját.

- Ahogy a kórházban mindenki tudja, világsztárok és emberek milliói követik figyelemmel minden lépésüket, ami ebben az esetben rossz. Nagyon rossz, mert magának... - mutatott Zac-re. - rengeteg pihenésre van szüksége, felnőtte ember és tudja, hogy a rák az hatalmas betegség. A munkáját egy jó időre félre kell tenni-e, ha 100%-osan megszeretne gyógyulni. Minden utasítást komolyan kell venni-e, mert amiket én és a kolegáim is elmondanak, azok mind ahhoz szükségesek, hogy magát segítsük. Már a második stádiumban van, a szervezete gyengülni kezd, amitől tegnap is elájult és rengeteg olyan dolog fog még mellé kerülni, amit csak mi orvosok tudunk kezelni. Sokan ilyenkor azt mondják, hogy, aki már ebben stádiumban van, annak nincs esélye az életben maradásra. Nálam ez nincs így! Igen is van és mindent megteszek ez érdekében, de magának és a húgának is... - itt rám mutatott és mint mindig most is megjutalmazott egy kedves mosollyal, amit viszonoztam is. - közre kell működni-e. Ha beleegyeznek, de jobban Zac, magát érinti a döntés, akkor a következő hét folyamán elkezdenénk a kemoterápiás kezeléseket - mondta nyugodt hangon, mire bátyám rám pillantott és egyből észre vettem szemeibe a félelmet.

Az én oldalamon elhelyezkedő kezét szorításomba zártam és ágya szélére ültem. Tudtam, hogy nagy döntés elé állították, de ha ténylegesen is egészséges akar lenni, akkor el kell fogadni a kritériumokat, amiket elmondanak neki. Fejét oldalamnak döntötte, mire elkezdtem hátát simogatni. Egy kis időre van szüksége, hogy eldöntse, mit is akar és amire jut, abban támogatni fogom, de azt nem engedem, hogy még nagyobb baja legyen. 

- Ne haragudjon doktor úr, de kérhetnénk egy kis időt, amíg eldönti, hogy mit is szeretne? Teljesen összezavarodott és nem tudja, hogy mi is van körülötte - néztem kérlelően az előttünk álló férfira, mire együtt érzően bólintott egyet.

- Csak nyugodtan. Este bejövök hozzá és ha arra az elgondolásra jutott, hogy szeretné, ha hozzákezdenénk, akkor minden rendben. Holnap haza is mehet Zac, már csak a záró jelentések kellenek, amiket holnap kora reggel be is hozok önnek - mosolygott rá testvéremre, aki hálásán pillantott rá. 

- Köszönöm Mr. Brice és azt is, hogy támogat - mosolyodott el és még szorosabban bújt hozzám. 

- Ez a feladatom, nagyon szívesen teszem - viszonozta a kedves gesztust és elköszönve tőlünk, kiment a teremből.

Ahogy távozott, csend telepedett ránk és a nem a megnyugtató, hanem a kínos, rosszalló csend. A falon kattogó órára pillantottam, hogy tudatosuljak az időről és meglepetten láttam, hogy fél 11 volt. Nem tudom mikor keltem fel, de mind ketten jó sokáig aludtunk. Zac fejét ölembe helyezte, amit egyből simogatni kezdtem, mert láttam rajta a félelmet és a tudatlanságot. Régebben mindig kiegyensúlyozott, magabiztos volt a dolgában, de most olyan, mint egy kisfiú, aki menekülni akar az ágya alatt bujkáló szörnyetegtől. Hosszú perceken hallgattam gyors levegő vételeit, egyik kezével pántos felsőm alján lévő díszt piszkálta és többször is hangosan felsóhajtott, amik hosszú másodpercekig betöltötték a helység hangtalan állapotát. 

- Bátyus - szólaltam meg, mire ölemben lévő fejét megmozdította és rám nézett. - Ülj fel légy szíves.

Egyből megtette, amit kértem és lassan rám emelte szemeit, amiben minden látszódott csak jó nem. Tudtam, hogy mit akartam neki mondani, kérdezni, mégis nehezemre esett megformálni a szavakat. 

- Nem akarom felbolygatni ezt a dolgot, mivel már megtudtam, hogy mi a gondod, de egy kérdést had tegyek fel - mély levegőt vettem és lesütöttem szemeimet. - Miért nem mondtad el, hogy beteg vagy?

Nem válaszolt egyből, ahogy felpillantottam, megláttam, hogy kezét nézte és nagyokat sóhajtott, de látszódott rajta, hogy elfogja mondani és így is lett. 

- Féltem attól, hogy ha megtudod elhagysz és nem láthatlak többet. Senki nem akar egy rákos beteggel élni, akinek súlyos bajai lesznek az idő múlásával. Nem akartak még ezzel is terhelni, de most már mindegy.

A könnyek ismét megjelentek szemeimben és nem tudtam felfogni szavait. Hogy tud ilyen dolgokra gondolni, amik ráadásul egytől-egyig badarságok? Miért lenne a terhemre és miért hagynál el, ha beteg? Soha az életben meg se fordulna ilyen gondolat a fejemben!

- Hogy mondhatsz ilyet Zac? Ilyennek ismersz? - kérdeztem rá és a sós cseppek jelen lettek arcomon. 

Szemeibe néztem és tudtam szavak nélkül is, hogy mire gondolt. Igazat adott nekem és rájött, hogy szeretem még akkor is, ha beteg. Ezen nem változtat semmi. Ha beteg, ha nem, akkor is a testvérem marad és nagyon szeretem. 

- Nem és sajnálom, hogy nem szóltam erről a dologról, de nehéz azzal a tudattal élni, hogy a testemet egy rettenetes betegség veszi uralma alá - gyűlt az ő szemeibe is könny, mire szó nélkül magamhoz húztam és amennyire lehetett, öleltem. 

- Elhiszem, de tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz és számíthatsz rám. Szeretlek és ha akarnád, akkor se hagynálak el. A cigarettát meg még egyszer nem szeretném meglátni nálad! - mondtam neki utolsó mondatomat ellent mondást nem tűrő hangnemben. 

- Értettem - nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett. 

Ahogy az előbb felröppent jobb kedve, úgy tűnt el, ahogy feltettem neki azt a kérdést, ami mindent eldönt.

- Beleegyezel a kezelésekbe?

Lehajtotta fejét, de egyből fel is emelte és rám irányította csillogó szemeit. Ahogy ránéztem, elszorult a torkom. Összegörnyedve ült, kezei árván hulltak az ölébe, egyik lába kilógott a takaró alól, amit egyből be is takartam, ahogy megláttam. Elveszettnek tűnt, nem értett semmit, ami körülötte történt, de azt akartam, tudja, hogy én mellette vagyok és leszek is örökre.

- Figyelj Zac - szólaltam meg és elmosolyodtam, ahogy egyből szemembe nézett és várta, amit mondani szeretnék. - Tudom, hogy nem szereted ezt a témát hallgatni, de kérlek fogadd el a segítséget. Biztosra veszem, hogy mindent megfognak tenni azért, hogy életben maradj és makk egészséges legyél. Igaz, a karrieredet és egyéb dolgot fel kell adnod egy időre, de gondolj arra, hogy miért adod fel. Itt vannak apuék, a többiek, akiket bár nem igazán ismersz, de szeretnek és támogatni fognak. Én is itt vagyok és bármi legyen, támogatlak. Nem mondom azt, hogy könnyű lesz, mert cseppet sem lesz az, de meglesz az eredménye hidd el. Perrie is ott van, aki bár nem akarja bevallani, de szeret. Szeret és ahogy csak tud, támogatni fog, ahogy mindannyian. Kérlek gondold át a dolgokat és okosan dönts - adtam egy puszit homlokára és erősen magamhoz öleltem. 

Igen. Perrie és Zac. Tudom, hogy mind a ketten viszonyulnak egymás és ahogy ők mondják csak erős barátság, pedig koránt sincs így. Amikor egymásra néznek kizárják a világot, mosolyuk elárulja a bennük tomboló érzelmeket, de egyikük sem mer lépni. Már lassan két éve megy ez a játék, ami engem kezd idegesíteni. Zac nem olyan fajta, aki könnyen zavarba jön, de mikor a közelében van Pezz vagy hozzáér, arca pírba borul és úgy néz ki, akár egy tízen éves tinédzser. Barátnőm esetében is ugyan ez szokott történni, amit mindig somolyogva nézek végig, ha nem látják, hogy jelen vagyok körülöttük. Nagyon aranyosak együtt, de az a legnagyobb baj, hogy nem akarják beismerni. Nem csak kitalálom ezt az egészet, mert mikor meglátom bátyámat, ahogy Perrie-t nézi, pont olyan, mikor Zayn nézett úgy engem régen. Hiányzik az az idő, mikor boldogok voltunk és bennem volt a tudat, hogy az enyém és én az övé. 

Elmélkedésemből egy kéz rántott vissza, ami végig simított arcomon, ezért enyhén megráztam fejemet és zavarómra néztem, aki jelen esetben nem lehetett már, mint drága testvérem. 

- Min gondolkodtál el ennyire? - mosolygott rám és felkelt helyéről. 

- Nem lényeges, de az igen, hogy most azonnal feküdj vissza! - emeltem fel egy kicsit hangomat, mire megtorpant és nagy szemekkel rám nézett. - Jól hallottad Zac Roberts, sipirc vissza azonnal a helyedre - mutattam az ágyra.

- De szomjas vagyok - mondta hisztérikusan, mire felnevettem és megcsóváltam fejemet. 

- Akkor szóljál és máris hozom - álltam fel és a hozzám nem messze lévő kis, fehér asztalhoz sétáltam. Kezembe vettem egy üvegpoharat, majd töltöttem be a majd' arany színű teából. Visszatéve helyére a kancsót, odavittem neki, mire egyből bele ivott, de vissza is köpte a pohárba. Meghökkenve néztem cselekedetét, de ahogy arc mimikáját megláttam, ismét elnevettem magamat. 

- Fúj. Ez undorító - nyögte ki, mivel nyelve kilógott a szájából és kórházi ruhájával törölte azt. 

Nem tudtam mást tenni csak jót szórakozni rajta, majd elvettem tőle a poharat és letettem az éjjeli szekrényre. Továbbra is grimaszolt, de nem bírtam tovább nézni, ezért ismét menésre bírtam lábaimat és egy szintén fehér ajtó mögött rejtőző fürdőbe mentem. Vittem magammal a bátyám szerint undorító itallal teli tárgyat, amit a csapnál alaposan kiöblítettem és engedtem bele hűs vizet, ami minden bizonnyal elfogja nyerni a szomjas bébi tetszését. Ahogy ágya mellé értem, kezébe nyomtam, mire mohon inni kezdett. 

- Kérsz még? - böktem a kezében tartott dologra, mire nemlegesen megrázta fejét és letette a mellette lévő szekrényre. 

Mivel nem kellett másfele mennem, ezért ismét elfoglaltam tegnap óta birtokolt helyemet, könyökeimet a vékonyka matracba fúrtam és megtámasztottam fejemet. Lábaimat egymásba fűztem és figyeltem gondolkodó egyben meggyötört arcát. Ismertem, de annyira nem, hogy belelássak a lelkébe és tudjam mi kavarog benne, de annyit tudtam, hogy szüksége van rám. Talán jobban, mint valaha. 

- Köszönöm - mondta hirtelen, mire felé kaptam fejemet és vártam, hogy megmagyarázza az előbb elhangzott szó miértjét. - Hogy itt vagy és azokat, amiket mondtál. Nem tudom mi lenne velem nélküled. Nem tudom mi legyen, még estig gondolkodok és meghozom a jó döntést. Az már biztos, hogy tudom rád mindenben számíthatok és jobb testvért nem is kívánhatnék. 

Szavai szívemig hatoltak és nem tudtam sírjak vagy nevessek. Mind kettő kijött rajtam, a szám hatalmas mosolyra húzódott, míg szememből folyni kezdtek a könnyek. Nem lenne szabad sírnom, mivel erőt kellene neki adnom, de nem ment, hogy el ne sírjam magam. Mikor ilyeneket mond, teljesen megsemmisít és azt se tudom mit mondjak. Ilyenkor jön az, hogy hozzá bújok és fülébe súgom azt a szót, ami egyhangúan jelenti, hogy mit érzek. Most így tettem, amire a válasz az volt, amit vártam és egy hatalmas testvéri puszi. Ő is szeret és ezt már számtalanszor elmondtuk egymásnak, de biztosra veszem az elkövetkező időben ennek az egy szónak nagyobb ereje lesz, mint bármikor. 

Azt ajtón halk kopogást hallottunk, mire irányába kaptuk fejünket és vártuk, hogy belépjen keresőnk. 

- Tessék? - szólt hangosabban bátyám, mire az ajtó nyílni kezdett és megpillantottuk a számomra nagyon is kedves személyt. Lábán sötét kék sport cipő volt, hosszú végtagjait sötétebb farmer, míg felső részét szintén kék póló takarta. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy elmosolyodott és óvatosan becsukta az ajtót, majd felénk vette az irányt. 

- Sziasztok - köszönt halkan, majd mellém lépett és egy pillanatra, de annál jelentőség teljesebben, pillantását enyémekbe fúrta.

- Szia - köszöntöttem szinte suttogva. 

Tegnap valamivel bátrabb voltam, de ahogy rájöttem, itt van és ismét jelen van az életemben, az a cseppnyi bátorságom is elpárolgott. Kezeim izzadni kezdtek, fejem kába lett és tekintetemet nem bírtam levenni nekem gyönyörűnek tűnő arcáról. Haja hibátlanul meredezett felzselézve az ég felé, arca, ahogy tegnap, ma is sima volt, amihez kedvem lett volna hozzáérni, megsimogatni, de nem tettem meg, mert nem mertem és semmi jogom nem volt hozzá. 

- Engem személyesen még nem ismersz, de régen skype-on már beszéltünk - mondta zavartan és egy pillanatra lesütötte szemeit. - Sajnálom az akkori viselkedésemet, nem akartalak megsérteni csak...

- ...féltékeny voltál - fejezte be helyette a mondatot bátyám. - Semmi gond, megértettem a viselkedésedet csak az nem tetszett igazán, ahogy a húgommal beszéltél. Nem érdemelte meg. 

- Tudom és tőled is elnézést kérek Ashley, ne haragudj - nézett rám, amitől a hasamba lévő pillangók megjelentek, a torkom pedig elszorult. 

- Majd mindent megbeszélünk - mosolyogtam rá halványan, amitől láthatóan jobb lett a kedve. 

- Jobb lenne, ha mindent újra kezdenénk - nézett újra testvéremre. - A neve Zayn Malik, örülök, hogy megismerhetlek. 

- Zac Roberts, én is örülök - fogadta el felé nyújtott kezét. - Gratulálok a sikereitekhez. 

Könnyed beszélgetésbe kezdtek, amit mosolyogva hallgattam és néztem, ahogy jókat nevetnek és a régebbi nézet eltérést elfejetették pillanatok alatt. Egy dolog járt a fejembe, ahogy az előbb Zayn a szemembe nézett. Remény, boldogság, szomorúság és hatalmas sajnálat tükröződött belőle, ami oly' szinten elmémbe zárta magát, hogy mást nem láttam magam előtt csak az a hatalmas, gesztenye barna szem párt. Nem észleltem semmit szóváltásukból, mert a gondolataim rabul ejtettek, de valahogy felhagytak az örökös munkával és szabadul engedtek. Ismét hallottam a körülöttem történteket és nem csak a csöndet. 

- Mikor engednek haza, erről az undorító helyről - nézett körbe a mellettem álló fiú és furcsa arcot vágott, amit nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, ezért felnevettem. 

Mikor meghallotta kuncogásom, rám nézett és nagyobb mosolyra görbítette ajkait. Jó volt látni rajta egy kis örömöt és nem azt a mindent elsöprő bánatot, ami tegnap is jelen volt egész lényében. 

- Az orvos szerint holnap, már alig váram. Elég egy napot is ebben a szörnyű helységben tölteni - fújtatott egyet és megforgatta szemeit. 

- Pedig otthon se fogsz mást csinálni csak pihenni. El ne hidd, hogy majd hagyom, hogy minden fele csámborogj. Majd, ha teljesen bolond leszek esetleg - néztem rá összehúzott szemekkel, mire rajta volt a sor, hogy felnevessen. 

- Milyen jó, hogy vagy nekem - szórakozott magába, mint sem velünk, mert mi csak figyeltük, ahogy jót kacarászik. 

- Nem vicceltem Roberts, ilyen esetekben nem szokásom - veregettem meg vállát együtt érzően. - Akár egy babával, úgy fogok veled bánni. 

- Már csak az kéne - horkantott fel. - Így is túlságosan figyelsz rám.

- Addig örülj - mondtam neki fog hegyről, ezzel jelezve, hogy lezártam a témát. 

Még beszélgettünk, vagy is inkább csak Zac és Zayn, mikor az utóbbi személy más fele terelte a témát. Tudtam, hogy vele megyek valamerre, de nem gondoltam, hogy elkér a testvéremtől. 

- Ha nem gond, elvihetném magammal egy kicsit Ashley-t? - nézett az ágyba fekvő személyre, aki elsőnek meglepődött, de végére elmosolyogta magát. - Nem lennénk sokáig csak szeretnék vele lenni egy kicsit - nézett rám egy halvány mosoly kíséretében, amit egyből viszonoztam.

Ahogy felém villantotta megmaradt kisfiús mosolyát, a szívem kétszer nagyobbat vert. A bennem lévő kis szerv minden mozdulatára így reagált, amitől már féltem, hogy meghallja. A csábos, még is lehengerlő pillantása, aranyos, kisfiúhoz hasonló mosolya, kedves hangja ugyan olyan maradt, mint három évvel ezelőtt. Hiányoztak ezek a gesztusai, d legjobban ő. Hogy magamhoz ölelje, beszívjam finom illatát, kezeimmel átfűzzem nyakát és elmondjam, neki, hogy mennyire, de mennyire szeretem. Mindez csak az álmaimba történt meg és lehet ott is marad. Nem tudom mi fog történni ezek után. 

- Persze, hogy elmehet. Felnőtt nő, azt csinál, amit akar, de nagyon vigyázz rá csak ennyit kérek - nézett rá Zayn-re továbbra is mosolyogva, majd rám siklott tekintet. - Gyere ide - tárta ki kezeit, mire erősen hozzá bújtam. - Csak ügyesen - súgta fülembe.

Ahogy eltávolodtam tőle, mondatára bólintottam egyet és nyomtam egy nagy puszit puha arcára. Neki is kezdett szőrösödni, de nem zavart. Soha nem vettem figyelembe, hogy szúrt vagy nem, ha megpusziltam. 

- Holnap reggel jövök érted. Ha bármi baj van csak hívj, itt a telefonod a fiókban - böktem az említett bútor darabra. - Fel ne merj kelni a helyedről, mert bármikor tudok beszélni Mr. Brice-al - néztem rá somolyogva, mire felnevetett. 

- Rendben, mindent értek. Jó szórakozást nektek - nézett a mellettem álló személyre is, aki mosolyogva reagált mondatára. 

- Szia Zac, holnap találkozunk - lépett felé egy lépést és férfiakhoz illően, kezet fogtak. 

- Remélem, sziasztok - intett egyet, majd megindultunk az ajtó felé, amit Zayn kinyitott előttem és ahogy kiléptünk rajta, óvatosan becsukta.

Nem akartam egyedül hagyni testvéremet, de Zayn-nel nagyon is beszélni akartam és amennyire lehet, tisztázni vele a fennmaradott dolgokat. Annyi nyugtat igazán, hogy Zac holnap reggel már jöhet haza, velem lehet a házunkban és a barátaim, családom társaságában. Most viszont az nyugtalanít, hogy mi lesz Zayn-el? Hova megyünk és mit fogunk tudni lerendezni kettőnk között? Számtalan és még annál is több kérdést cikázott a fejembe, de azt mondtam magamba, mindenre idővel választ kapok. Vagy is nagyon remélem. Hiányzott, nagyon hiányzott és visszaakartam kapni valamilyen formában, ha már a szerelmemnek nem is mondhatom többet.

32.rész Azt hittem nem láthatom többet

Hi Everybody! :) Mi újság, hogy vagytok? Itt nálunk remek idő van, nem tudom felétek milyen, de én jelen esetben élvezem a napsütést. 
Itt lenne a várva várt 32. rész, ami nekem tetszik, de az nem számít sokat, inkább a ti véleményetek! Ha vannak benne hibák, nézzétek el nekem, holnap ígérem kijavítom, de ma nem volt rá időm!
Ismét csak köszönetet tudok nektek mondani, nagyon, nagyon köszönöm a támogatásotokat, rettentő jól esik! Frenetikus olvasók vagytok, ez már biztos! :)
Tovább szép napot, élvezzétek a hétvégét és vigyázzatok magatokra nagyon!

                                                                        Big hug: Fanny

Nem bírtam felfogni és elhinni, hogy kezeim között tartottam és arcomat nyakába fúrtam. Zokogtam, alig kaptam levegőt, de illatát, még is megállás nélkül szívtam magamba, amit annyi időn át nem érezhettem. El nem tudtam képzelni, hogy akkor mit keresett ott, de nem is nagyon érdekelt. Élveztem érintéseit, ahogy hátamat simogatta és fejem búbjára szüntelenül adta a puszikat. Felbecsülhetetlen érzés volt közelsége és egész lénye. Erős karja szorosan vontak testéhez, miközben hátát erősen fogtam és alig bírtam lábaimon állni. Ha nem tartott volna, minden bizonnyal elhagyta volna végtagjaimat az erő és a földre rogyok. Fehér pólója könny és festék foltok fedték miattam, de nem tudtam tőle elszakadni. Annyi ideig nem láttam, nem tudtam róla semmit és most itt van. Engem ölelve, pedig meg se érdemelném. Boldogság, fájdalom, bűntudat és számtalan érzés kavargott bennem, ami a könnyek segítségével ürült belőlem egy kicsit. Egyik nap megtudtam, hogy látott a tévében és most pedig itt van egy kórházban, engem ölelve. Kezeim remegtek, ahogy nyakát körülölelték és a szívem oly' erővel vert, hogy azt hittem ő is megérzi. Nem lett volna nehéz, hiszen testünk annyira összesimult, mintha egyek lennénk. Zayn Malik az a fiú, vagyis férfi, akit elhagytam, megbántottam, rengeteg szomorúságot okoztam neki, de mintha meg sem történt volna, úgy ölelt.
Nehezemre esett eltávolodni tőle, de megtettem, hogy barna szemeibe tudjak nézni, amik mai napig is olyan hatással vannak rám, hogy az elmondhatatlan. Ahogy belenéztem említett szerveibe, megdöbbentem, mert azok könnyesek és pirosak voltak. Fájt így látni, mert én tehetek arról, hogy most ilyen. Egyik kezemet arcára vezettem, ami ezúttal nem volt borostás, sima volt, akár egy babának az arcocskája. Simogatni kezdtem, mire becsukta szemeit és egyik kezét rátette az enyémre. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, szótlanul, érzéseinkbe burkolózva, de egyszer csak ismét magához szorított, homlokát az enyémnek döntötte és pillantásával fogva tartott. Ha akartam volna, se tudtam volna mit mondani, mert jelenléte és érintései elvették az eszemet. A szavak bennem maradtak, a gyomromban lévő pillangók feléledtek, a végtagjaim remegtek és a fejemet is alig bírtam tartani. Nagyot sóhajtottam, ennyi volt, amit tehettem, mert másra nem voltam képes. Ha Justin mellett azt hittem boldog vagyok, akkor hatalmasat tévedtem, ahogy életem során már számtalanszor, mert most vagyok Zayn karjaiban igazán boldog. A külvilágot kizártuk magunk körül csak élveztük, hogy érezhetjük a másik szabálytalan levegő vételét, láthatjuk egymást és összesimulhatunk. Bár az én esetemben nem lehetett volna ezt csinálnom, de nem bírtam ellen állni, annak a férfinak, aki ellopta a szívemet és örökre nála is marad. Ha elvesztem csak ő hozhatja vissza és én három évvel ezelőtt elvesztettem, de visszakaptam annak a személynek a jóvoltából, akit minden porcikámmal szeretek. Bal kezemet megfogta, majd lenézet rá és amikor meglátta ujjamon a csillogó eljegyzési gyűrűt, keserű mosolyra húzódott szája. Megcseréltem kezeimet és azt adta az övébe, amin rajta volt a még tőle kapott kék ékszer, amit már régóta birtokomba tudhatok és ha ránézek nem más jut eszembe, mint Ő. Mutatóujjával végig simított rajta, majd ismét rám nézett egy őszinte mosoly kíséretében, ami engem is megmosolyogtatott.
- Még megvan? - kérdezte szinte suttogva, mire bátortalanul bólintottam egyet. - Azt hittem már rég levetted az ujjadról.
- Soha nem fogom megtenni. Ezt tőled kaptam és még élek rajta is marad az ujjamon - öleltem magamhoz erősen, mert szükségem volt rá.
- Egyet akarok kérdezni Ashley - szólalt meg újra, hajamba mondva szavait, amitől kirázott a hideg és az még csak tetézte, hogy kezei erősen ölelték csípőmet. - Miért?
Vártam kérdését, mégis fájt tőle ezt hallani. Tudtam, ha újra látom, akkor választ vár mindenre, de nehezemre esett eleget tenni ennek. Joga van tudni miért hagytam mindenkit fa képnél és miért jöttem a világ másik végére, de nem akartam ezt. Nem akartam látni az ő és többiek szemében a bánatot és felém irányuló csalódást. Apám nem ilyennek ismert, mégis elmentem őt is egyedül hagyva, pedig rettentően szeret és számított rám. Az engem ölelő személy hátrál egy kicsit, majd rám nézett és várta válaszomat, engem közben átjárt a pánik. Mi lesz, ha lenéz majd és egy öntelt, magára gondoló személynek fog tartani? Azt nem bírnám elviselni, ahogy azt se, ha megint elveszítem, de nem csak őt, hanem azokat a személyeket, akiket rettentően szeretek és nélkülük egy senki vagyok.
- Zayn... - sütöttem le szemeimet, mert féltem rá nézni, látni rajta a haragot, amit irántam táplált. - Ez nagyon nehéz és kérlek adj egy kis időt.
- Rendben - mondta halkan, mire felkaptam a fejem szava hallatán. - Megértelek csak annyit kérek többet ne tűnj el, mert mindenkinek szüksége van rád, de főleg nekem - ejtette ki száján a szavakat, amikre azt hittem rosszul hallottam, de mikor mellém lépett és megfogta a kezem, tudatosult bennem, hogy jól értettem minden elhangzott szót.
- Köszönöm - nyögtem ki nehezen, mert a torkomban ékeskedő gombóc nem engedte, hogy hangosabban beszéljek.
Érdekelt, hogy talált meg, ki mondta el neki, miért keresett fel, mikor én hagytam el és még számtalan kérdés, de ahogy magamnak, neki is időt adtam. Tekintetemet levezettem összekulcsolt kezeinkre, mire bűntudatom lett. Zayn ölelem, miközben Justin a vőlegényem és vele kellene ezt csinálnom, de nem tudok eltávolodni tőle. Vonz akár egy mágnes és olyan érzelmek törnek belőlem felszínre, amit legutoljára akkor éreztem, mikor karácsonykor eljött apám és Emma házába, Párizsba. Akkor öleltem meg utoljára, akkor fogtam meg a kezét és akkor érezhettem magam utoljára egésznek. Jelen esetben azt érzem, hogy boldog vagyok, mert itt van, de utána eszembe jut az a személy, akivel elköteleztem magam, a bátyám, Zac és minden örömöm szerte foszlik. Most jöttem rá, hogy Justin-nal csak azért voltam együtt, mert Őt kerestem benne és egy minimális szinte megtaláltam és azért érezem azt, hogy szeretem, pedig ez koránt sincs így. Szeretem, mint barátot vagy megmentőt, aki helyre hozta az érzelmeimet és felvidított, de szerelmet és erősebb köteléken nem tudok iránta érezni. Zayn-t szeretem és őt is fogom, amíg élek, mert számomra ő a mindenség és megfelelő társ.
- Gyere velem, mert van egy meglepetésem - szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem és kibillentem elmélkedésemből és érzelmeim elemzéséből.
Bólintottam egyet, majd elindultunk a hosszú folyosón, ami soha véget nem érőnek tűnt. Ahogy mellettem lépkedett, jobban megfigyeltem és elkönyveltem magamban, hogy semmit nem változott kinézetre. Hogy belülről mi játszódik le benne azt csak ő tudhatja, szóval azon nem igazán gondolkodtam. Fekete, Nike cipőt viselt, hosszú lábait szintén fekete farmer fedte, felsőtestét fehér póló, aminek a váll részén egy nagy folt ékeskedett, amit én gyártottam oda a könny és festék áradatommal. Amióta láttam sokkal izmosabb lett és a haját is máshogy hordta. A borzos, enyhén felállított helyett, teljesen felzselézve állt, ami kifejezetten jól állt neki és a puha arca miatt 24 helyett 16 évesnek nézett ki. Kezeink továbbra is össze voltak fonódva, ami megmelengette a testemet és szívem minden zugát, de legszívesebben kihúztam volna szorításából, de nem tettem. Túl gyenge és elvarázsolt voltam ahhoz. Lábainkat nyugodt tempóba szedtünk, nem beszéltünk semmit, majd beszálltunk egy liftbe, ami egészen a földszintig vitt minket. Ahogy megállt, előre engedett, de úgy tűnt a kezemet nem akarta elengedni. Ahogy a büfé felé pillantottam, megtorpantam és levegőt is felejtettem venni. A szüleim és testvéremként szeretett barátaim ültek ott és beszélgettek egymással. Perrie is felbukkant egy pohár kávéval a kezében, majd a beszélgető szüleimhez csatlakozott. Nem értettem mit keresett itt velük együtt és annál jobban összezavarodtam, ahogy valójában össze voltam. Nem mertem megmozdulni van megszólalni, mert attól féltem meghallanak és akkor már nincs menekvés. Féltem tőlük, pedig ők az életem részei. A hátam mögött álló fiú hátulról átölelt és állát vállamra rakta.
- Nem lesz semmi baj, hidd el. Nagyon szeretnek és alig várják, hogy ennyi idő után végre lássanak - ejtette ki a szavakat, amiket elhittem, de mégse akartam oda menni hozzájuk.
- Félek Zayn, nem akarok oda menni - fordultam meg ölelésében és elindultam vissza testvérem kórterme elé, de csuklóra fonódott keze megakadályozott cselekedetemben.
- Nincs mitől félned Ashley - mosolyodott el kedvesen és magához ölelt. - Legalább annyit adj meg nekik, hogy lássanak.
Tudtam, hogy igaza van, de utolsó mondata szíven ütött. Fáj ezt hallani, de nem tehettem mást, el kellett fogadnom, hogy minden az én hibám és viselnem kell a vele járó, nem éppen kellemes dolgokat. Lassan eltávolodtam tőle, majd egy bólintással jeleztem, hogy mehetünk. Lábaim hirtelen ólom súlyúak lettek, a szívem majd kiszakadt a helyéből, tenyerem izzadt és nem tudtam mást csinálni csak tördelni ujjaimat. Miközben közeledtünk feléjük, nagy levegőket vettem, ezzel próbáltam csillapítani az engem uraló érzelmeket, de nem ment. Már szinte rettegtem a találkozástól, de a méterek csak fogytak és a köztünk és köztük lévő távolság egyre kisebb lett. Már az járt a fejembe, hogy megfordulok és olyan helyre szaladok, ahol biztos nem találnak meg, de 23 éves vagyok és nem egy pisis kislány, aki mindentől megijed. Jelen esetben annak éreztem magam és bármit próbáltam tenni, hogy megnyugodjak, semmi nem használt. A mellettem haladó személyen is látszódott az izgalom, de még is nyugodtnak tette magát, hogy nem vegyem rajta észre, hogy mi játszódik le benne. Pedig ismerem és tudom, hogy épp annyira feszült, mint én. Néhány lépés volt csak köztünk és azok az asztalok között, ahol ültek, de erőt vettem magamon és gyorsabban kezdtem szedni lábaimat. Nem volt valami jó ötlet, mert ahogy meghallották papucsom csattogást a fehér kövön, felém fordultak. Abban a pillanatban megálltam és csak néztem kikerekedett szemeiket és mozdulatlanságukat. Senki nem mozdult, talán percekig néztük egymást, de legjobb barátnőm egyszer csak felugrott és sikítva szaladt felém. Ahogy közelebb ért hozzám, kinyújtottam karjaimat és vártam, hogy magamhoz szoríthassam. Pár pillanat elteltével meg is történt és újra érezhettem közelségét. Mind ketten sírva fakadtunk és szorosan vontuk egymást a másikhoz. Már jobban nem tudtam magamhoz ölelni, még is próbáltam, ahogy ő is. Percekig álltunk így és a szipogásunkon kívül nem lehetett mást hallani. Eltoltam magamtól, könnyeitől elázott haját kisepertem szeméből és egy nagy puszit nyomtam arcára, amitől becsukta szemeit. Ő is sokat változott, hosszú haja most válláig ért, arca is másabb lett és talán fogyott is. Tetőtől-talpig végig mértük egymást, majd ellépve előle hagyta, hogy megfigyelhessem a többieket is. Emma szája elé tett kézzel zokogott, apám csak ült és engem figyelt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni könnyes szemeit és a többiek is ugyan így néztek ki. Óvatos léptekkel közelítettem meg azt az asztalt, ahol Niall, Liam, Harry és Louis ült, de ahogy közeledtem feléjük pár lépést, felálltak és mindannyian a nyakamba omlottak. Soha nem láttam őket sírni, de most azt csinálták és ez fájt. Nem akartam, hogy miattam ilyenek legyenek, de ahogy közre fogtak és puszilgattak, ölelgettek, az felülmúlhatatlan érzés volt. Egy másik asztalnál Danielle, Eleanor és Jason ült, mire feléjük fordultam, de nem mozdultak. Kezdtem kétségbe esni, hogy ők biztosan nagyon haragudtak rám, de ahogy másik legjobb barátom felállt és erősen mellkasára vont, minden kétségem elszállt. Neki is, ahogy a többieknek is, beszívtam finom, régen nem érzett illatát és élveztem, hogy kezei között lehettem. Megállás nélkül adta a puszikat az arcomra és olyan erősen ölelt, hogy alig kaptam levegőt, de nem foglalkoztam vele. Nevetve adtam én is puszit enyhén borostás arcaira, mire mosolyogva adott egy utolsó puszit homlokomra és hagyta, hogy azokat is üdvözöljem, akiket még nem tudtam. Dani és El meg se mozdultak csak sírva figyeltek, én pedig egyik lábamról tettem a másikra súlyomat, mert nem tudtam mást csinálni. A földet kezdetem szuggerálni, miközben Niall hátulról átölelt és valamelyest próbált nyugtatni. 
- Ashley Roberts - szólalt meg halkan Danielle, mire felkaptam a fejemet és vártam, hogy folytassa. - Ha még egyszer elmersz úgy menni, hogy nem tudjuk hol vagy, ráadásul ilyen rengeteg ideig, akkor esküszöm szétrúgom azt a kis formás seggedet - mondta szinte zokogva, de a végére elnevette magát, ahogy én is. 
Gyorsan felpattant helyéről, majd hozzám lépett és úgy ölelt meg, mint talán soha. Vállai rázkódtak, alig kapott levegőt és hatalmas erővel szorított magához. Ahogy neki, nekem is szüntelenül kezdtek folyni a könnyeim és arcomat göndör hajába rejtettem. 
- Ne csinálj még egyszer ilyet - mormolta nyakamba halkan, amit csak én halhattam.
- Soha többet - válaszoltam, mire eltávolodott és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
Az előbb engem ölelő barátnőm mögött Eleanor várt, hogy elém léphessen és mikor kapott helyet, szinte a nyakamba ugrott. Forgott velem össze-vissza és nem foglalkozva azzal, hogy kórházban voltunk és csöndbe kellett lenni, kiabált és sikítozott. A többiek egyszerre szóltak rá, mire felnevettem és tűrtem, hogy 'összetörje' a csontjaimat.
- Megérdemelhetnéd, hogy leszedjem a fejed, de nem megy, mert túlságosan szeretlek - nevetett fel, mikor elhúzódott tőlem és letörölte kibuggyanó könnyeit. 
Nevetve borzoltam össze a haját, ahogy régen is csináltam és szokását megtartva, dúrcázva és villámokat szóró szemekkel igazította meg haj koronáját. Egy részem megnyugodott, amiért velük zökkenő mentesen üdvözöltük egymást, de még csak most jön a java. Emma és apa. Ahogy rájuk néztem a mosoly egyből lefagyott arcomról és akár egy kislány, aki rosszat csinált, úgy lépkedtem oda hozzájuk. Féltem, nagyon féltem, mert nekik csak a gyerekük vagyok, vagy is csak apámnak, de Em is úgy szeret, mint ha a lánya lennék. Ahogy megálltam előttük csak figyeltem reakciójukat, mire apa ellépett eddigi helyéről és elindult a kijárat felé. Elakartam indulni, hogy megállítsam, de anyám megállított. 
- Hagyd egy kicsit egyedül Életem - mondta lágy hangom, mire egyből nyakába borultam. 
Beszívtam parfümjének illatát, közre fogtam vékony derekát, miközben mind a ketten sírtunk. Nyugtatóan simogatta hátamat, ami rettentően jól esett, ahogy az is, hogy nem haragszik rám és még mindig szeret. 
- Szeretlek anya - mondtam ki hangosabban, mire megállt cselekedeteiben és eltolt magától egy kicsit. 
- Tessék? Jól hallottam? - kerekedtek ki szemei és kezei maga tehetetlenül este oldala mellé. 
- Igen, jól hallottad. Anyámnak tekintelek és nagyon szeretlek - mosolyodtam el halványan, amit viszonzott és ismét mellkasára vont. 
- Én is nagyon szeretlek Csillagom, nagyon, nagyon - súgta fülembe, mire elárasztott az a szeretet, amit az igazi anyámtól soha nem kaptam meg. 
Emma-tól megkaptam és csak ez számított. Amennyire féltem a találkozástól, olyan jól sikerült, de tudom, hogy még a magyarázkodás és egy velős beszélgetés hátra van, ami nehezen, de biztos menni fog, mert joguk van tudni mindenről. Fáj, hogy apa így reagált, de megértettem. Éreztem, hogy a vele való újra találkozás nem lesz akadály mentes és jól tudtam. Ahogy anya is mondta, időt kell neki adnom, amit meg is teszek, de nagyon remélem, hogy hamar meglágyul a szíve és a hibámat eltekintve kibékül velem és újra a lányának mond. 
- Ashley - hallottam meg hátam mögül egy aranyos hangocskát, mire megfordultam tengelyem körül és megláttam egy gyönyörű kislányt. 
- Szia. Hát te ki vagy? - guggoltam le elé, mire nyakamba ugrott és erősen ölelt. 
Mosolyogva viszonoztam gesztusát és csodáltam nyitott, bátor természetét. Piciny kezével simogatni kezdte hajamat, míg én hátán csináltam ugyan ezeket a mozdulatokat. Nyakamnál éreztem levegő vételét és mondott valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. Perceken át lehettünk ebben a pózban, mire felemelte fejét és rám nézett. Szemébe lógó haját füle mögé sepertem és cselekedetemre elmosolyodott. 
- Zoe Malik-nak hívnak - szólalt meg, mire szemeim kikerekedtek és Zayn-re néztem.
Bűnbánó szemekkel nézett le rám, amit nem tudtam hova tenni. Akkor ez a pici lány Zayn lánya lenne? Nem értettem semmit, pedig válaszokat akartam kapni erre az egy dologra. Mikor felálltam guggoló helyzetemből, egyből hatát fordított nekem és elindult az egyik ablakhoz, amin a Nap fénye vakítóan sütött és engedte, hogy lássuk az utcán történő dolgokat. Nem akartam utána menni, de Louis tátogása, miszerint menjek utána arra késztetett, hogy menésre ösztönözzem végtagjaimat. Lassú léptekkel közeledtem felé és ahogy odaértem az ablak másik végéhez mentem. Nem nézett rám csak az embereket és a kinti, nyüzsgő életet figyelte, míg körülöttünk csend uralkodott, ami kezdett elég ideg tépő lenni. Perceken át vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette meg, ezért én adtam hangot tudatlanságomnak. 
- Zoe a lányod? - kérdeztem félve, mert nem tudtam ezzel a kérdésemmel milyen érzelmeket hozok ki belőle. 
- Igen - válaszolt egyhangúan, amit nem tudtam mire vélni.
Az előbb még ölelt, puszilgatott és azt kérte ne hagyjam el többet, most meg olyan, mint ha nem is ismerne. Érdekes tőle ez a viselkedés, de nem foglalkoztam vele, inkább odamentem a Perrie ölében ülő kislányhoz. Első látásra észre vettem rajta, hogy nagyon hasonlít Zayn-re, de azt hittem csak valamit nagyon elnéztem. Mégse, mert valójában az ő gyermeke és megmondom őszintén nagyon fúrja az oldalamat, hogy hogy jött világra ez a picúr és ki hordta 9 hónapig a szíve alatt. Leültem a szőke lánnyal szemben lévő székre és oda tátogtam neki, hogy beszédem lesz, majd vele, mire bólintott egyet, kezembe adta Zoe-t és kiment az udvarra, ami a kórházhoz tartozott. Furcsálltam viselkedését velem szemben, mert nem szokott ilyen lenni. Az értettem, hogy a többiek társaságát kerülte, mert tudta, hogy nem szerették őt, de nem értettem felém miért mutatott ilyen viselkedést. Az ölemben ülő kislány aranyosan piszkálgatta a hajamat és hatalmas, barna szemeivel arcomat nézte. Hosszú, fekete haja, barna bőre, ragyogó szemei és egész lénye mutatta, hogy kinek a lánya. Le se tudta volna tagadni, hogy Zayn az apja. Kiköpött ő és ez nagyon szembe tűnő volt. 
- Nagyon hasonlítasz apukádra - adtam hangot elgondolásaimnak, mire elmosolyodott. 
Rettentően tetszett, hogy mindig mosolygott és ennyire nyitott személyisége van. Az apjának is pont ilyen a személyisége és a viselkedése. Szerény, mosolygós és hatalmas szíve van. Biztosra veszem, ha megnő és megérti, hogy Zayn híres és mennyien szeretik ország szerte, akkor nagyon büszke lesz rá, ahogy én is az vagyok. Amióta megismertem ezt az öt csodás fiút, nem tudok mást csinálni csak árgus szemekkel figyelni őket és dagadó mellkassal tudatosulni arról, hogy miket értek el. A három év alatt nem tudom mi történt velük, de ahogy ismerem őket, hamarosan megfogom tudni. 
- Apa nagyon szeret téged - szólalt meg hirtelen és amíg a folyosó botorkáló embereket figyeltem, mondatára rákaptam figyelmemet. - Mindig mutatja a képeidet és sokat sír. 
Biztosra veszem, hogy nem érti a dolgokat, mert jó ha van két éves, de rossz volt ezt hallani. Nagyon rossz, mert tudom, hogy szomorúságot okoztam neki, de esküszöm nem akartam. Ezzel neki is csak könnyíteni akartam a dolgain, de úgy látszik nem sikerült. Még több gondot csináltam neki akaratom ellenére. Nem mondtam semmit csak mellkasomra vontam és nagyot dobbant a szívem, ahogy arcomra nyomott egy puszit és majd csak utána helyezte el fejecskéjét szívem felett. 

  
                                   *.*.*.*
                                                                                           

Már hajnali kettőt mutatott az óra, egyedül ültem a kórterem előtt, de még mindig nem jött ki senki és nem tudtam semmit testvérem állapotáról. A szemeim majd' leragadtak, de a mellettem lévő széken sorakozó három kávés pohár bizonyította, küzdöttem azért, hogy ne aludjak el. A többieket Pezz vezérlésével a házunkba küldtem, mert volt elég hely és ott nyugodtan elfértek. Miranda-val együtt hárman laktuk azt a hatalmas házat, de mi se laktuk csak inkább látogattuk a sok távollét miatt, de ilyen esetekben jól jött. Zayn-nel azóta egy szót se beszéltem, de nem értem, hogy hirtelen miért jött elő nála ez az érzelem változás. Régen nem volt ilyen, ha valami gondja volt titkolta vagy tett arról, hogy ne legyen, de most másabb. Nagyon sokat változott és ezt annak tudom be, hogy elmenetem. Ha nem hagyom ott, a régi lenne és nem kellene azon gondolkodnom, hogy jelen esetben mi a baja. Nem igazán foglalkoztam vele, mert egyedül bátyám jólléte érdekelt és bár a többiek kérték, hogy tartsak velük haza, nem tettem. Nem lettem volna képes úgy haza menni, hogy nem tudok semmit. Még most se tudok a semminél többet, de várok és ha kell egész nap nem alszok. Fejemet neki dűtöttem a falnak és már kezdtek a szemeim lecsukódni, mikor nyílt az ajtó és úgy pattantam fel, mint még soha. Mr. Brice nem igazán volt feldobva az arca alapján, ezért én is kezdtem megijedni. Rengeteg és még annál több kérdés merült fel bennem, de ne adtam hangot magadnak, hagytam, hogy magától mondja. Egy nagyot sóhajtott, majd mutatta, hogy üljünk le. Ölembe helyeztem kezeimet és tördelni kezdtem, mert a mellettem ülő férfi se mondott semmit csak maga elé bámult. Számtalan sóhajtás hagyta el száját, ami kezdett ideg tépő lenni, ezért megszólaltam. 
- Mr. Brice. Jól van Zac?
Ismét sóhajtott egyet, majd rám nézett és a szeméből már kitudtam olvasni, hogy nagy baj van. Szemeimet a könnyek egyből ellepték és ahogy észre vette az egyik kezemet az övébe vette. 
- Ashley - adott hangot magának, de egyből elhallgatott és végtelenek tűnő másodpercekig nem folytatta. - A testvérének nagyon súlyos betegsége van.
Utáltam, hogy ilyen szakadozva beszélt és nem mondta meg a nyilvánvalót, mert ennél még az is jobb lett volna. Szabad kezemmel megtöröltem szememet és vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tette meg.
- Mi az a nagy betegség? - köhintettem egyet, mert a sírástól alig bírtam megszólalni. 
- Vese rák - mondta ki lassan, majd szemeit rám vezette. 
Azt hittem, hogy menten elájulok, amikor elmondta azt az egy szót és éreztem, hogy forgott velem a világ. Akkor ezért mondta azt, hogy ha cigarettázik, akkor neki már mindegy. Felálltam helyemről és zokogni kezdtem, legszívesebben földhöz vágtam volna valamit, de semmi olyan dolog nem volt a közelemben, ami mozgatható lett volna. Mr. Brice is követte cselekedetemet, majd maga felé fordított és mellkasára vont. Nem igazán ért el vele sok mindent, mert ezzel nem lehetett változtatni a dolgokon, de jól esett, hogy most volt velem valaki. 
- A második stádiumban van, de minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni, hogy meggyógyítsuk. Nagyon erős férfi és biztosan lefogja győzni ezt a hatalmas betegséget csak támogatás és hatalmas szeretet kell neki, amit csak magától tud megkapni - mondta halkan, majd mikor elengedett hátrált egy lépést. - Ne haragudjon, de mennem  kell. A pontos eredményeket holnap tudjuk meg, addig is bízzunk a legjobban. Nyugodtan bemehet hozzá, jó éjt - köszönt el, mire elismételtem köszönését és beléptem az eddig csukott ajtón. 
A szobát csak egy kis éjjeli lámpa világította meg, egy ágy, mellette kis székkel, nagyobb, műanyag asztal két székkel töltötte be a teret és a közepén elhelyezkedő ágynak nem mondható szerkezeten feküdt Zac. Aludt, nem vette észre, hogy bementem, de jobb is volt. Nem akartam a zokogásommal felzaklatni és ezentúl erősnek kell mutatnom magam előtte. Nem törhetek meg, mert szüksége van rám, egyedül én vagyok a családja. A kis, fa székes kihúztam az ágy alól, mert félig becsúszott, majd leültem rá és megfogtam egyik kezét, amiből kilógott az infúzió, ezért csak óvatosan szorítottam közre. Nem tudtam, hogy tudott-e a betegségéről, de minden bizonnyal, mert ezért cigizett, ezt nem akarta elmondani, pedig számtalanszor kértem, hogy mondja el mi bántja. Ahogy aludt arca olyan nyugodtnak tűnt, szemei néha megrebbentek, de nem kell fel, álmodott tovább. Sírásom nem akart elállni, mert folyamatosan az az egy szó járt a fejembe és visszhangzott a fülembe. Rákos. A lehető legnagyobb betegség, de tudom, hogy lefogja győzni, mert nem hagyom, hogy elmenjen és fentről nézze, hogy mit csinálok. Itt lesz velem életem végéig és mindent megfogok tenni annak az érdekében, hogy felépüljön és úgy menjen ki ennek az épületnek az ajtaján, hogy makk egészséges. Ha kell a karrieremet, életemet, mindent feladok csak legyen újra a régi és elfelejthesse ezt a rossz időszakot.