Novellák

  

Everlasting Love 


16 éve élek/éltem boldog házasságban egy csodálatos nő mellett, akit mindennél és mindenkinél jobban szeretek és őt mondhatom egyetlen lányom anyjának.
Mikor 15 évvel ezelőtt megtudtam, hogy Emma közös gyermekünket hordozza a szíve alatt, én voltam a legboldogabb ember az egész világon. Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket és ezt az is bizonyítja, hogy 4 húgom mellett nőttem fel és mindig jól kijöttem velük, soha egyikőjükkel sem vesztem össze és ott volt Lux baba, Lou kislánya, akit mindannyian nagyon szeretünk és olykor vigyáztunk is rá. De már ő is 17 éves gyönyörű lány és nem kicsi, hogy vigyáznunk keljen rá.
Mindenki alig várta, hogy megszülessen a kicsi Zoe, Harry és a banda többi tagja is sokszor megkérdezte feleségemtől, hogy mikor születik meg és mindig arról beszéltek, mennyire várják, hogy megfoghassák és láthassák, de a legjobban én vártam, mert csak nagy dolog és hatalmas öröm, ha egy férfinak megszületik elsőszülött gyermeke, akit élete szerelme hordoz 9 hónapon át a szíve alatt. Emma is sokszor elmondta, hogy alig várja, hogy végre a kezébe foghassa, megpuszilgathassa pici arcocskáit és esténként, ha felsír megvigasztalhassa.
Mikor már este ágyba bújtunk, sokszor odahajtottam Emma pocakjára a fejem és énekeltem vagy meséltem a bent bujkáló pocak lakónak, amit Em mosolyogva vagy ha vicceket mondtam a kicsinek, nevetve hallgatott végig.
Soha életembe nem fogom elfelejteni azt a napot, amikor lányom meglátta a napvilágot, de szerintem ezzel minden apuka így van, mert az apukák szemük fénye a lányuk, ahogy nekem is Zoe és elmondhatatlan érzés, mikor megfoghatod és megcsodálhatod a kezedben tartott kis csöppséget. 

"Az idő rohamosan haladt felettünk és se perc alatt eltelt az izgalommal és várakozással telt 9 hónap. Az utolsó hónapban még jobban figyeltem Emma-ra és amikor és ahova lehetett, mentem vele és a próbákat is félbehagyva mentem feleségemért, hogy elvigyem az orvoshoz és megnézze, hogy vele és Zoe-val minden rendben van-e.
Mint minden este, azon az estén is nyugovóra tértünk és egymást ölelve próbáltunk aludni, mit sem sejtve arról, hogy kis lányunk már azon az estén kiakar bújni anyja hasából.
Már majd nem elaludtam, mikor Emma a karjaim közt összehúzta magát és fájdalmasan felkiáltott. 
-Jól vagy kicsim?-kérdeztem tőle és kikeltem az ágyból, hogy az ágy másik oldalára siessek és segítsek neki felállni.
-Jól vagyok, de hozd gyorsan a kocsit, mert a lányod már nagyon kiszeretne onnan jönni.-mutatott a hasára és halványan elmosolyodott, miközben megfogta a kezem, hogy feltudjon állni.
Mindig is nagyon erős nő volt és csodáltam, amiért ennyi erő és kitartás volt benne. Minden rosszban a jót nézte és a gondot félrerakva oldotta meg a dolgait.
-Rendben, egy perc és jövök.-adtam egy puszit a homlokára.-Addig hívd fel a srácokat, mert ha nem hívod őket megharagszanak.-mondtam neki és ruháimat magamra rángatva siettem le az emeletről.
Nem törődve azzal, hogy oda kint jég hideg van, mivel tél közepe fele járunk és esik a hó, én meg egy pólóba, farmerbe és papucsba vagyok, rohantam a garázsba.
Gyorsan kiálltam a garázsból a kocsival és siettem vissza a házba Emma-ért.
Ahogy felértem hozzá, egyből kezeim közé kaptam a hónapokkal ezelőtt bepakolt táskával együtt, amibe az ilyen esetre szükséges dolgok voltak és óvatosan még is sietve haladtam vele ki a házból. Papucsba a hóba gázolva, karjaim között tartva szerelmemet mentem a kocsihoz. Óvatosan befektettem a hátsó ülésre, de még gyorsan vissza szaladtam a házba egy plédért és a feje alá párnáért. Igaz, fel volt öltözve, de nem szerettem volna, ha megfázik.
Már fél úton lehettünk a kórház felé, de az idegeim kezdték felmondani a szolgálatot és ebben az időjárás és az átkozott piros lámpák játszottak nagyobb szerepet. A sokadik lámpa előtt állva nem nagyon bírtam türtőztetni magam, hangosan doboltam a kormányon és nem túl szép szavak hagyták el a számat.
-Ne idegeskedj ennyire drágám, mindjárt ott vagyunk.-mondta Emma nyugodt hangon és a szabad kezemet kezei közé vette.
Annyira elfoglaltam magam a jelzőlámpával meg mi egymással, észre vettem, hogy felült és a két ülés között figyeli az utat.
Szerencsére utána már nem kaptunk piros lámpát és viszonylag hamar oda értünk a kórházhoz.
Feleségemet ismét karjaimba véve vittem be az épületbe, ahol mikor megláttak minket, egyből hoztak egy tolókocsit.
Egy utolsó csókot nyomva ajkaira búcsúztam el tőle, őt pedig orvosok és nővérek kíséretében a szülő szobába vitték.
Szégyen vagy nem szégyen, de nem mentem vele, mert nem szerettem volna látni, ahogy órák hosszat szenved, mennyire kimerült és bágyadt, mire megszületik a lányunk.
Az idő érzékemet elvesztve, türelmetlenül vártam a váróba, mert a telefonomat otthon hagytam és nem tudtam mennyi az idő, mikor kinyílt az ajtó és egy nővérke indult meg felém.
-Jó estét. Biztosra veszem, hogy maga Mr. Tomlinson.-mondta kedvesen.
-Jó estét. Igen, én vagyok.-viszonoztam gesztusát.
-Gratulálok uram, gyönyörű kislánya született.-mondta mosolyogva és átnyújtotta a kezembe egy rózsaszín plédbe bebugyolált lányomat.
A szemecskéi csukva voltak, hosszú, barna haja az égnek meredt, ami még aranyosabbá tette, amúgy is apró és édes lényét. Biztosan valami szépre gondolhatott, mert picurka ajkait kisebb mosolyra húzta, ami engem is mosolygásra késztetett.
Leírhatatlan érzés, amikor a várva várt pillanat megtörténik és a gyermekedet a kezedbe foghatod és csodálhatod. Még meg sem született, mikor én már elterveztem, hogy milyen apa-lánya programokat fogunk együtt csinálni és annak ellenére, hogy Emma hasából hallgatta, én előszeretettel meséltem neki az elgondolásaim. De most már itt van velünk és nem csak tervezgethetem, hanem meg is csinálhatom és ez hatalmas boldogsággal tölt el."

Ez a felejthetetlen emlék, mint mindig, most is mosolyt csal az arcomra és rá kell jönnöm, hogy mennyivel jobb volt régen. Boldogok és összetartó család voltunk nem úgy, mint most. 
Van egy mondás, hogy minden rosszba van, valami jó, de ez az én életemben fordítva van.
Egész pontosan egy évvel ez előttig minden rendben volt Emma és köztem, de ez megváltozott. Mindig csak veszekszünk, alig beszélünk egymással, de ha még is, akkor is csak köpjük egymásnak a szavakat. Ezért is mondom azt, hogy "éltem" boldog házasságban.
Az idő, mint mindenki felett, felettünk is telik és Zoe is már 15 éves gyönyörű, érett nő, aki mérhetetlenül okos és intelligens lány. Én sem vagyok már 21 éves tinédzser, ha nem egy 36 éves felnőtt férfi, aki még mindig ugyan olyan bolondos és meggondolatlan, mint régen, de ezért bennem is némi változás játszódott le. Már felnőtt fejjel gondolkodom, mivel van egy családom és felelősséggel tartozom értük, de azért a hülyeségekre változatlanul vevő vagyok.
Nem tudom mi lesz az Em és köztem lévő házassággal, de azt tudom, hogy nem akarom elveszíteni, mert még mindig nagyon szeretem és továbbra is vele akarok élni.
Az a legnagyobb gond az örökös veszekedésünkkel, hogy Zoe minden egyes alkalommal végbe hallgatja és sokszor e miatt el is megy itthonról és ez mind a kettőnket arra bírja, hogy fejezzük be a vitát, mert ezzel csak lányunknak ártunk a legjobban. Gondolni való, hogy milyen érzés neki, hogy a szülei veszekednek és ezt kell hallgatnia nap, mint nap.
Többször is próbáltam hozni kettőnk között a dolgokat, de mindig azt mondta annyira megbántottam, hogy nehezen tud megbocsátani és ezt fogadjam el. Mindig azon gondolkodom, hogy mivel bánthattam meg ennyire, mert mindig is könnyen bocsájtott meg mindenkinek, de én valami olyan dolgot mondhattam neki, ami csúnyán szíven ütötte.
Nem akarok és nem is szoktam vissza emlékezni a veszekedéseinkre, de egy akaratom ellenére megmaradt bennem és sokszor az eszembe szokott jutni.

"Egyik este, mikor haza értem a stúdiózásból még Emma nem volt otthon csak Zoe, aki a konyhában tevékenykedett.
Sokszor meglepett minket vacsorával, ami nagyon aranyos gesztus volt tőle, mert én is és Em is örültünk, mikor haza értünk és lányunk finom ételekkel várt minket.
Már akkor a dolgok kezdtek éleződni közöttünk, de nem mondhatom veszekedésnek, inkább csak piszkálódtunk egymással, de elég rendesen. Ő mindig a divat cégnél volt én meg a srácokkal új klipünkön dolgoztunk, de időnk az mindig volt, hogy akár telefonon is, de kötekedjünk egymással.
-Szia kicsim.-köszöntem a tűzhely előtt szorgoskodó lányomnak.
-Szia apu.-köszönt mosolyogva és oda jött hozzám egy puszira.
15 éves volt, de még mindig olyan volt, mint egy 10 éves kis lány. Kiharcolta a puszikat, sokszor megölelt, ami nagyon jól esett, mert valamilyen szinten azt érezhettem, hogy még mindig a pici lányom, akit szeretgethettem.
-Látom megint ügyeskedsz.-pöcköltem meg az orrát.-De jobb ha figyeled, mert mindjárt kifut.-mutattam a gáztűzhelyre nevetve.
-Ne, ne, ne!-szaladt kiabálva az ételhez, de mire odaért  már késő volt.-Ne már.-mondta mérgesen és elzárta a gázt.
-Nyugi Zoe, majd én megcsinálom.-mentem oda hozzá mosolyogva és megöleltem.
-Köszi apu, akkor én meg felmegyek a szobámba, megcsinálni a leckémet.-indult meg, de utána szóltam.
-Este 7-kor kell megcsinálni kis asszony?-kérdeztem tőle "mérgesen" és hozzá dobtam a konyharuhát.
-Igen, de mentségemre szóljon, hogy nektek csináltam vacsorát.-mondta nevetve és visszadobta nekem a ruhadarabot, de nem bírtam elkapni és a földre esett.-Béna.-nyújtotta rám a nyelvét.
-Nem kötekszik, megy leckét csinálni.-toltam ki a konyhából.
-Igen is.-adott egy puszit és felszaladt az emeletre.
Letakarítottam a  tűzhelyről a kifutott levest, az edényt elmostam és elraktam a helyére. Kerestem helyette egy kisebbet, töltöttem bele tejet és felraktam a gázra forrni. Leves helyett inkább tejbe rizst készítettem, mert az vot Zoe kedvence, Emma-val mi is szerettük és könnyű volt megcsinálni.
Már a tányérokba adagoltam ki a kész ételt, mikor hallottam, hogy nyitódott a bejárati ajtó. A falon lévő órára néztem, ami 3/4 nyolcat mutatott. Nem volt meglepő, hogy feleségem ilyen soká jött haza, mert már egy jó ideje mindig ilyen tájt érkezett meg.
-Szia Louis.-köszönt mikor bejött a konyhába.-Zoe merre van?
-Szia.-köszöntem én is.-Fent van a szobájába.
-Látom neked is hasznodat lehet venni.-mondta unott hangon és a pulton sorakozó tálakra mutatott, amikben gőzölgött a tejbe rizs.
-Igen. Én meg látom sokszor elfelejted, hogy van családod.-vágtam neki vissza.
-Már megint kezded?-húzta fel a szemöldökét.-Nem én tehetek arról, hogy ennyi munkám van.
-Arról nem, de arról igen, hogy alig látod a lányodat, mert mindig csak dolgozol. Én is dolgozok képzeld el.-tártam szét a kezeim.-Még is minden este időben haza jövök, mert nekem eszembe szokott jutni, hogy van egy lányom meg feleségem és inkább velük töltöm az estét, mint a stúdióban. Pedig elhiheted van dolgunk bőven.
-Jaj, ne mártírkodj már  ennyire. Igaz, hogy sokat dolgozok, de szerinted ki van Zoe-val, amikor te hónapokig turnén vagy és csak telefonon beszélünk?-kérdezte mérgesen.-Szerintem én. Ugyan úgy és annyit foglalkozok a lányunkkal, mint te és ezért dolgozok ennyit, hogy neki jó legyen, biztosítsam a jövőjét és mindene meglegyen. Nekem se buli, mikor reggeltől-estig nem látom, de ha szabadnapom van, akkor  mindig vele töltöm el, nem?
-De igen.-adtam meg a rövid választ.
-Na hát akkor?-nézett rám nagy szemekkel.-Miért vagy mindig ezen a témán felakadva?
-Azért, mert azzal nem érsz el sokat, ha egy héten nem foglalkozol vele csak egy napot és még te mutatod magad egy példa mutató anyának.-nevettem fel cinikusan.
-Ezt, hogy érted?-kérdezte és felállt a helyéről.
-Úgy, hogy rossz anya vagy.-mondtam neki és kimentem a konyhából.
Nem akartam azt mondani neki csak olyan ideges voltam, hogy akaratom ellenére is kijött belőlem."

Ez az emlék, valahogy nem szokott az arcomra mosolyt csalni, inkább elszomorít. Emma az a nő az életemben, aki mellett megakarok öregedni, az unokáinkra közösen vigyázni és mesélni nekik, hogy mikor még mi is fiatalok voltunk, miket csináltunk együtt.
Gondolkodásomból az ajtó nyitódása hoz vissza. Én a nappaliba ülök a kanapén és pár pillanat múlva meglátom feleségemet és lányomat a konyha felé menni. 
Annyira beszélgetnek egymással, hogy észre sem vesznek, ezért  fel állok ülő helyzetemből és én is a konyhába megyek.
-Sziasztok.-köszönök nekik, mikor beérek a helyiségbe.
-Szia.-köszönek egyszerre.
-Milyen napotok volt?-kérdezem tőlük és leülök az étkező asztalhoz.
-Szokásos.-mondják szintén egyszerre, de ezen már mind a hárman elnevetjük magunkat.
-Bővebben?-mosolyogok rájuk.
-Én új ruhákat terveztem.-mondja Emma.-Én pedig kaptam egy egyest matekból.-válaszol kérdésemre lányom is halál nyugodtan.
-Mi az, hogy kaptál egy egyest?-kérdez rá erélyese Em.-Nem azért vagy iskolába, hogy tanulj és odafigyelj? Kezdesz nagyon elkanászodni Zoe Tomlinson.-csóválja fejét feleségem dühösen.
-Ez tényleg nem lesz jó, ha így fojtatod. Ne várd meg, amíg anyáddal be nem keményítünk. Nagyon jól tudod, hogy jó kis büntetéseket ki tudunk találni.-fenyegetem meg, de most nem játékosan, hanem nagyon is  komolyan.
-Jó, de légyszi ne legyetek már ilyen bíráskodóak, ha lehet.-mondja durcásan Zoe.
-De igen is ilyenek leszünk, mert ez a feladatunk, hogy a jóra neveljünk és ne a hülyeségre és még ezt egy jó darabig el kell viselned, mert majd csak három év múlva leszel 18 éves, ha jól tudom és addig az csinálod, amit mondunk.-böki hasba Emma durcázó lányunkat.-Most én azt mondom, hogy mész a szobádba szépen tanulni és te egy szó nélkül teljesíted a kérésem, úgy hogy sipirc kis csillag.-mondja és az emelet felé tolta Zoe-t.-Kijönnél a nappaliba? Beszélni szeretnék veled.-mondja a konyha ajtóba és elindult az említett helység felé.
-Megyek.-szólok utána és felállok a helyemről.
Nem mostanában szóltunk egymáshoz ilyen kedvesen és nagyon remélem, hogy mindent megtudunk beszélni és abba hagyjuk egymás ócsárolását és minden olyan lesz, mint régen.
Ahogy a nappaliba érek ő már a kanapén ül és engem vár. Leülök mellé és várom, hogy belekezdjen mondandójába, de nem teszi.
-Emma miért csináljuk ezt egymással?-töri meg a csendet és megfogom a kezét.
-Nem tudom, de én már ezt abba akarom hagyni. Elmondhatatlanul hiányzol és szükségem van rád.-mondja halkan és könnyes szemeit rám emeli.
-Te is hiányzol nekem kicsim.-simítom meg az arcát.-Többször megpróbáltam helyre hozni a dolgokat, de te mindig elutasítottál és elmentél másfelé, amit még a mai napig sem tudom, hogy miért.
-Mikor egyik este veszekedtünk azt vágtad hozzám, hogy rossz anya vagyok, pedig nagyon jól tudod, hogy a lányom a mindenem és az életemet adnám érte. Rettentően fájt hallani tőled és még ha akartam sem tudtam volna neked megbocsájtani, mert rettentően megbántottál és egyben csalódnom is kellett benned, mert nem gondoltam volna, hogy pont te fogod ezt mondani, aki a legjobban tudja, hogy hogyan vélekszem a családomról és mennyire szeretlek titeket.-mondja zokogva én pedig leblokkolva ülök mellette, mert tényleg hatalmas aljasság volt tőlem, hogy ezt mondtam neki.
-Nem gondoltam komolyan csak az ideg beszélt belőlem. Nem akartalak megbántani és szépen kérlek bocsájts meg nekem. Hiányzik, hogy megölelhesselek, megcsókolhassalak,  de te magad hiányzol a legjobban. Bocsánatot kérek mindenért és megígérem, hogy minden megfog változni.-mondom neki akadozva és kezeim közé veszem puha arcait.
-Megbocsájtok, de én  sem voltam piskóta.-nevet fel.-Sokszor én is meggondolatlan dolgokat mondtam neked, amit nagyon sajnálok. Nem akarok többet veszekedni, boldogan akarok élni veled és Zoe-val, mert nekem ti vagytok a mindeneim.-mosolyodik el.
-Akkor szent a béke?-nyújtom oda neki nevetve a kis ujjamat.
-Szent a béke.-mondja nevetve, de ahelyett, hogy a kis ujját nyújtaná, inkább megcsókol.-Szeretlek.-mondja,mikor eltávolodunk egymástól.
-Én is szeretlek téged.-ölelem szorosan magamhoz.
Hosszú idő után végre megcsókolhatom, magamhoz ölelhetem és elmondhatom mindenkinek, hogy csak is az enyém. Most már minden más kép lesz, nem veszekedünk, hanem mindent megbeszélünk és a mi családunk lesz a legboldogabb az egész világon.

It hurts the feeling that is not with me






Nem értem, hogy miért ilyen kiszámíthatatlan és önző az élet. Olyan emberek életét követeli, akikre nagy szükség van a Földön és még sok évet kellene megélniük. Egyszer csak lecsap és magával visz egy lelket vagy ad. Az én esetemben elvitt, amit hosszú évek óta se tudok felfogni. Elvitte a reményemet és életemet biztosító nőt, akit a világon a legjobban szerettem. Még most is minden percben hallom fülemben aranyosan csengő, kedves hangját, orromban érzem bódító illatát és ujj begyeim még mindig bizseregnek bőre érintésétől, pedig már 4 éve, hogy éreztem ezeket a soha meg nem unt dolgokat. A szívem kettétört, a lelkem elveszett és mindenem megsemmisült létezése hiányától. Ő volt az a személy, aki elfogadott úgy, ahogy vagyok, megértett, biztatott és a legfontosabb, hogy feltétel nélkül szeretett. Nála különlegesebb és szebb lány nem volt a világon, de kezeim között veszett el a sötétségben és esett szét lelkileg. Végig kellett néznem, ahogy dús, barna haja napról-napra egyre kevesebb lesz, lefogy és elveszti csinos alakját, a szeméből kihuny az életerő és a boldogság, majd ahogy utolsó szavait nekem mondva örökre lehunyja, egykor csillagként ragyogó szemeit. Hiába volt beteg, hiába mondta, hogy csúnya, nekem akkor is ő volt a legszebb lány a világon és mindent eltekintve az életemnél is jobban szerettem. Ahogy az idő múlásával betegebb lett, én úgy lettem egyre elveszettebb, de akkor is bizakodtam. Bíztam abba, hogy meggyógyul és ami gyűrűt az ujjára húztam szerelmem és hűségem jeléül, ténylegesen feleségül vehetem és egy életet tölthetek vele, de a rák egyre több szervére telepedett rá és győzött is. Rengeteg dolgunk lett volna együtt, de nem valósíthattuk meg a terveinket. Amióta távozott az élők sorából teljesen megváltoztam, a bánat és magány új embert faragott belőlem, aki nem foglalkozik semmivel és senkivel csak a hűen őrzött emlékeivel, amik segítségével újra érezhetem, hogy Emily él és továbbra is velem van. Nem maradt  tőle csak egy napló, amit órák hosszat szoktam olvasni, bezárkózva és a soraiba merülve. Minden benne van, ami hozzá fűződik, az érzései, gondolatai és a maga aranyos fantáziájának a szüleményei. Emlékszem, mikor utolsó perceiben a kezembe adta és azt mondta, hogy úgy vigyázzak rá, mint ha ő lenne. Részben tényleg ő az és az aprócska, bőr kötésű könyvel egy része velem lehet. Ahogy minden nap, most is a kezembe veszem és kinyitom azon a helyen, ahol a vörös, selyem könyvjelzővel megjelöltem tegnap, hogy tudjam hol tartok. Szemeim egyből könnybe lábadnak, ahogy meglátom ízléses, szépen megformált betűit. Nem bírok parancsolni az érzéseimnek és nem is akarok, ezért hagyom, hogy a sós könnyek végig folyjanak az arcomon. Homályosan látok és alig bírom olvasni, de egy hirtelen mozdulattal elérem, hogy a zsebkendővel eltüntessem a látásomat gátló könny áradatot.


2013. április 13.

A kórházi ágyban fekszek, ami a hosszú idő elteltével már megszokottá vált. Hozzá vagyok láncolva, de nem panaszkodok, mert reménykedek abba, hogy egy isteni csoda által meggyógyulok és újra a régi leszek és nem, mint most, egy roncs. Egyre gyengébb vagyok és érzem, hogy hamarosan a halál magával ránt, de nem hangoztatom. Így is szörnyen érzem magam, amiért a szeretteimnek szomorúságot okozok a betegségemmel. A szívem görcsbe rándul, amikor meglátom a szemükben a félelmet és a sajnálatot, mikor úgy búcsúznak el, mintha többet nem látnánk egymást és rossz belegondolni, hogy ez mid miattam van. Nem akarom, hogy szomorkodjanak és a távozásommal összetörjem a szívüket. Nem érdemlik meg, mert nem az ő hibájukból fogok az égbe repülni, hanem attól a rettenetes betegségtől, ami egyre jobban tönkre tesz és még több szervemre telepszik rá. Hiába akarok küzdeni és bízni a lehetetlenben, mikor tudom, érzem, hogy hamarosan eljön a vég és a fájdalom, ami átjárja a testem minden szegletét, elmúlik és nem érzem többet. Talán ez lesz a legjobb, de őszintén szólva félek a sötétségtől, ami rám fog találni, de attól még jobban, hogy mennyi szomorúságot hagyok itt azoknak az embereknek, akik szeretnek és bizakodnak a felépülésemben.
Ezeket a sorokat, amiket leírok ebbe a könyvbe neked idézem Harry, de nem ezért, hogy, ha már nem leszek veled, akkor még rosszabb legyen, hanem, hogy tudd mi játszódik le bennem és ha én már nem mondhatom el neked azt a hatalmas szerelmet és hálát, amit irántad érzek, akkor innen tudatosulj róla.
Ahogy minden egyes alkalommal, most is itt vagy mellettem a kényelmesnek csöppet sem mondható ágyban és aranyosan szuszogsz a nyakamba. A Nap kezd felkelni, azért az egész szobát betöltik a narancs sárga sugarai, a szél lágyan fúj a tavaszi időjárást nézve, a nyitott ablaknak köszönhetően hallom a madarak beszédét, de a legjobb dolog, ami maradt az életembe az TE vagy! Rettentően félek, mert nem akarlak itt hagyni. A közelségedet, érintésedet, hangod férfias csengését, mindent, ami te vagy mélyen magamba raktározom, hogy a felhők felett is emlékezzek rá, ha nem tudok visszajönni a Földre és az életedet követni.
Mikor megismerkedtünk, majd egy pár lettünk, álmaimban sem hittem volna, hogy ez fog velem történni. Ha előre láttam volna a dolgokat, akkor nagy ívben elkerültelek volna, hogy ne okozzak neked fájdalmat. Az idő során, egyre jobban megszerettelek és mára már te vagy az, aki tartja bennem a maradék életet. A legkomplikáltabb időszakban is velem voltál és nem tudom neked elégszer megköszönni, amit értem teszel. Ahogy gyönyörű, zöld szemeidbe nézek, ahogy beszippantom mámorító illatodat, ahogy megérintesz, minden egyes cselekedeted velem szembe, arra ösztönöz, hogy küzdjek érted, értünk. Nagyon szeretlek és ha nem is leszek veled, maradj ugyan az a fiú, aki vagy, keress magadnak egy olyan lányt, aki legalább annyira szeret, mint én és tudd, hogy mindig veled leszek. Ha te nem is látsz, én látni foglak és hatalmas mosollyal az arcomon fogom nézni, ahogy feleséged lesz, aranyos gyermekeid és a bandátok beszárnyalja az egész világot. Miattam nem kell aggódnod és szomorkodnod, mert nekem már ott fent semmi nem fog fájni. Csak magadra koncentrálj és arra, hogy a lehető legboldogabb ember legyél!

Könnyeim szüntelenül potyognak ki a szememből és levegőt is alig bírok venni. Elszorul a torkom sorait olvasva és egyre jobban érzem azt, hogy hiányzik és szükségem van rá. Az évek során egyszer sem fordult meg a fejembe, hogy egy újabb kapcsolatba kezdjek, mivel nem vagyok rá felkészülve. Ha lesz majd később barátnőm, nem fogok úgy viszonyulni hozzá mint, ahogy szeretné. Nem azért, mert nem akarok, hanem, mert nem tudok. Egy nő létezik az életembe, Emily és mindig is ő fog. Mindenkiben őt keresem, a kinézetét, a mosolyát, a hangját, egyszóval mindent. Számomra őt senki nem fogja tudni pótolni, mert ha nem is él, őt szeretem és ezt az érzést senki nem fogja tudni kiűzni a szívemből.
Remegő kezekkel lapozok az utolsó oldalra és már csak a megszólítástól, ismételten sírni kezdek.

2013. november 18.

Drága, egyetlen Harry!

Eddig, amiket írtam nem búcsúzkodásnak szántam, de ezt a bejegyzésemet igen. Alig bírom nyitva tartani a szemeimet, a kezembe remeg a toll, de akkor is lefogom írni azt, amit akarok, még ha már haldoklom is!
Tudom, hogy már számtalanszor leírtam, hogy SZERETLEK, de úgy gondolom, hogy ezt nem lehet elégszer. Szóban is sokszor szoktam mondani, de azt akarom, hogy sok év után is tudd, hogy ezt érzem irántad és mindig is fogom. Te voltál az, aki 3 évvel ezelőtt belépett az életembe és se perc alatt elérte, hogy bele szeressek minden porcikámmal. Elvarázsoltál göndör hajaddal, pimaszul csillogó, zöld szemeiddel és aranyos, gödröcskés mosolyoddal. Úgy az ujjaid köré csavartál, hogy ha akartam volna, akkor se tudtam volna lecsavarodni. Büszkeséggel tölt el, hogy olyan fiút tudhattam magam mellett, mint te. Rengeteg mindent kibírt a kapcsolatunk és úgy érzem, hogy a betegségem alatt még közelebb kerültünk egymáshoz, csak az a legnagyobb baj, hogy nem így kellett volna történnie, ennek az egész dolognak. Kivételes, hatalmas szívvel rendelkező fiú vagy, aki nem érdemli meg azt, hogy szomorkodjon és a lelke összetörjön miattam. Próbálkoztam küzdeni hosszú hónapokon keresztül, hogy inkább téged mentselek meg a bánat mardosó érzésétől, de nem bírom tovább csinálni. Minden testrészem feladta a szolgálatot és stopot parancsoltak. Feladták, ahogy én is érzem, hogy ha végzek ezeknek a sorok megírásával, akkor azután hamar jön a vég.
Szépen megkérlek, hogy találd meg a boldogságot és éld az életedet, ahogy kell. Nekem azt adta a sors, hogy meg kell haljak és akiket szeretek fentről tegyem és onnan vigyázzak rájuk, de neked azt, hogy boldog és felhőtlen életed legyen. Maradj továbbra is az a Harry, akit megismertem és beleszerettem, az a kedves, aranyos srác. A mosolyod, biztató szavaid és az egész lényed miatt bírtam eddig és próbáltam életben maradni. Te voltál a gyógyszerem, aki próbált életben tartani, de a betegség győzött és a szerelem maradt alább.
Én lettem volna a legboldogabb nő a világon, ha hozzád mehettem volna feleségül és családot alapíthattunk volna, de ez sajnos nem adatott meg. Neked még teljesülhet és tudom, hogy gyönyörű gyermekeid fognak feleséged és a te szárnyad alatt cseperedni. Lehet, hogy nem fogod észre venni, de mindig veled leszek. A szellő, a Nap meleg sugara, az eső, az égen található legnagyobb csillag, az mind én leszek és figyelni foglak. Nagyon szeretlek, találd meg a boldogságot és sose felejtsd el, hogy nem lesz még egy olyan lány, aki annyira fog szeretni, mint én. Egy felhőn csücsülve követem az életedet és vigyázni fogok rád.
A gyűrűt, amit az ujjamra húztál csak olyan lánynak add oda, akit megillet, mert te nem érdemelsz a jón kívül semmi mást. Azzal a karikával is jelen leszek az életedben és egyengetem az utadat.
Elmondhatatlanul szeretlek és hatalmas hála, amiért mindvégig velem voltál és támogattál.

A mennyekben találkozunk sok év múlva: Emily

U.i.: Tudod, a szomorúság, bánat nem, de a boldogság és a szeretet a tiéd!

Ha eddig sírtam, akkor most zokogok, mert 4 év elteltével még mindig nem bírom felfogni, hogy nincs velem. Nem teljesítettem a kérését, pedig megígértem neki, de nem vagyok képes lépni. Nem akarok mással lenni azt pedig még jobban nem, hogy valaki átvegye a helyét.
Kezembe veszem a fehérarany gyűrűt, amivel megkértem a kezét és ámuldozva nézem, hogy milyen jó lenne, ha még mindig az ujján lenne. Azt mondta, hogy csak olyan lánynak adjam, aki rászolgál, de én ezt nem akarom. Rajta kívül nem kell senki, mert teljesen hozzá láncoltam magamat és nem tudok szabadulni.
Az ablak üvegén egy halvány sugár kúszik be a szobába, ami a szürke, vastag felhők közül bújik elő. Érzem, hogy itt van velem és látja mit csinálok.
Lehet nem fogom teljesíteni a kérését és nem lesz másik barátnőm, szomorkodva fogom leélni az életemet, de végig bennem lesz a tudat, hogy az idő múlásával a mennyekbe találkozunk és újra vele lehetek.



Dreams come true 



Sokan azt vallják, hogy nincs első látásra szerelem. Egy ideig én is ezt hittem, de mikor megismertem Lola-t, minden megváltozott. Mindig is érzelgős, figyelmes ember voltam, de ahogy Ő betoppant az életembe, én is megváltoztam. Úgy ragaszkodtam hozzá, mint gyermek az édesanyjához és ha már csak egy órán keresztül nem hallottam a hangját, kezdtem megbolondulni. Elsőnek én is meglepődtem saját magamon és a bennem járkáló érzelmeken, de ahogy telt az idő rájöttem, hogy teljesen beleszerettem, de oly' annyira, hogy nélküle már nem tudnék élni. Ezt a kijelentésemet nem is bizonyíthatná jobban az, hogy a londoni házam nappalijába vagyok és a srácok és szüleim segítségével készülődök az esküvőmre. Három hosszú év együttlét után elhatároztam, hogy a feleségemnek akarom tudni és megtettem életem egyik legnagyobb lépését. Elébe állni, az érzelmeimről beszélni, majd a kínos csöndet hallgatni, miután feltettem neki a nagy kérdést, sokkal nehezebb volt, mint annak idején az X-Factor színpadán megjelenni. Szerencsére igent mondott és csinos ujjára húzhattam a már régóta a szobám fiókjában lapuló gyűrűt.
- Hol van az ingem? - kiáltom el magam, mikor a csuklómon lévő órára nézek és tudatosul bennem, hogy piszkosul telik az idő. 
A kanapé és a fotelek között szlalomozva idegeskedek, tördelem az ujjaimat, a gyomrom már reggel óta össze van zsugorodva, egyszóval: izgulok. Nem csoda, hiszen életem szerelmével szándékozom ténylegesen is összekötni magamat. Nagyot fújtatok, mikor kérdésemre nem kapok választ és mérgembe a tarkómhoz nyúlok. 
- Még egyszer megkérdezem: hol az ingem?! - emelem még feljebb a hangom, ami bejárja az egész házat. 
- Anyád az emeleten vasalja, nyugalom Fiam - lépked le apám mosolyogva a lépcsőn, majd mikor mellém ér, megveregeti a vállamat. - Tudom mi játszódik le benned, már én is átéltem és nem a legjobb érzés - nevet fel mély, medvés hangján. - Majd, ha meglátod Lola-t, ahogy a hosszú szőnyegen lépked feléd és szemeiben megcsillan a mérhetetlen szerelem, amit irántad érez, akkor megfogsz nyugodni - kacsint egyet, mire bólintok és próbálom nyugtatni magamat és eszembe vésni apám szavait.
Leülök a bőr ülő alkalmatosságra és kezeimbe temetem arcomat. Boldog vagyok, még is zavarodott és félek. Félek attól, hogy meggondolja magát, elhagy és egyedül maradok. Tudom, hogy nem olyan lány, aki ilyet tenne, de minden hülyeség felmerül bennem és a 'Mi van akkor, ha...'-val kezdődő mondatok kezdenek megőrjíteni. Enyhén megrázom a fejemet, hogy tisztán lássak és felállok a helyemről. Gyors léptekkel megyek a konyhába és a pulton lévő telefonomat a kezembe veszem. Megnyomom az egyes gombot, ami után a kijelző egyből kiírja, hogy Életem. Fülemhez emelem a kicsiny, vékony tárgyat és várok. Sokáig búg, ami eléggé idegesít és az amúgy is gyenge idegeimet feszegeti, de egy idő után meghallom lassan a feleségemnek nevezhető nő hangját.
- Szia Kicsim - mondja selymes, csilingelő hangján és azzal a jelzővel illetve, amivel mindig is szokott. 
- Szia Életem - szólalok meg halkan és csak azt szeretném, hogy beszéljen és elvesszek kedves szavaiban. 
Aranyosan felnevet, majd sóhajt egyet, ami engem is arra késztet. Talán percekig nem beszélünk csak hallgatjuk egymás levegő vételét, amiről rájövök, hogy neki se könnyű és ideges. 
- Tudom, hogy mit érzel és mire gondolsz - szólal meg azzal a hangnemmel, amivel csak engem szokott megilletni. Szerelmes és odafigyelő, ami megmelengeti a szívemet. - Én is izgulok és alig bírok a lábaimon állni, amiben egy kicsit a magassarkú cipő is közre játszik... - nevet fel, ahogy én is teszem és magam előtt látom kipirult arcait és ahogy rágja a szája szélét. Nem szeretem mikor azt csinálja, de ha ideges, előjön a rossz szokása.
- Ne rágd a szád! - szólok mondandója közbe, mire még hangosabban felnevet. Ez a hang. Minden gondomat elveszi. 
- ..., de egyben biztosítalak, hogy nagyon szeretlek. Várni foglak a templomban és boldog, szerelmes nőként fogok hozzád sétálni, mikor felszólal az alkalmi zene. Liam... - lágyul el még jobban a hangja, miközben egy kicsit meg is remeg. - ...nekem te vagy a mindenem, az életem és el se tudod hinni, hogy mennyire boldognak és szerencsésnek érzem magam. Te tanítottál meg igazán szeretni, te mutattad meg, hogy az életnek mindig a jó oldalát kell nézni és te érted el azt, hogy a szívem örökre a tied legyen. Mindennél és mindenkinél jobban szeretlek és a tudat, hogy hamarosan Mrs. Payne leszek, felülmúlhatatlan - csuklik el a hangja, amiből tisztán kivehető, hogy sír. 
Szavai hallatán nekem is könnyek sokasága gyűlik a szemembe, amik ki is szöknek. Nem szeretek sírni és gyengének mutatni magam, hiszen férfi vagyok, de ilyen esetekben nem tudom nem ezt csinálni. Ha eddig kételyeim voltak, akkor azok most el is szálltak. Amiket mond, mind mutatja, hogy ugyan azt érzi irántam, mint én Ő iránta. Gyors mozdulattal távolítom el az arcomon cikázó könnyeket és egy hatalmasat sóhajtok. A szívem könnyebb lesz és a gyomrom is kezd kiengedni a gombóc pozíciójából. 
- Szeretlek Életem, el se hiszed, hogy mennyire - nyögöm ki nehezen, mivel még mindig szavai hatása alatt vagyok. - Köszönök neked mindent.
Halkan felkuncog és egy aprót szipog, ami mosolyt csal az arcomra. Nem látom, még is tudom, hogy mikor mit csinál. Erre a megfejtés, hogy túl jól ismerem. 
- Neked semmit nem kell köszönöd, Kicsim. Én vagyok az a személy, akinek hálálkodnia kell egy életen át neked - sóhajt fel, de nem gondterhelten, hanem, mint aki örül, hogy mind ezt elmondhatja annak, akinek akarja és hogy az a személy én vagyok, fantasztikus érzés. 
- Lola Evans! - hallom meg a nővérem, Nicola éles hangját. - Elfog kenődni a sminked, szóval ne most pityeregj! 
- Tudom, de... - kezd mentegetőzni menyasszonyom, mire testvérem félbeszakítja. 
- Nincs de! Tedd le a telefont és gyere öltözni, mert mindenki téged keres! - mondja ellent mondást nem tűrő hangnemben, de még is kedvesen, majd egy kisebb csapódást a végszó. 
- Hallom nagyon elemében van Nicola - nevetek fel szórakozottan, mire a vonal túlsó végéről egy sóhajt kapok. 
- Borzalmas, de nem csak ő - nevet fel nyúzottan. - Anyuról inkább nem is beszélek csak annyit, hogy idegesítő - fojtatja és elképzelem, ahogy arcához nyúl és megforgatja szép kék szemeit.
- Én inkább magamról nem beszélek - mondom halkan, de még is meghallja és hangot ad szórakozottságának. - Nem ér nevetni! - dorgálom meg, de a hangomból nem ezt veheti ki. 
- Mennem kell Kicsim, még rám nem döntik az ajtót - kezd búcsúzni, de értetlenségem nem engedi neki, hogy befejezze. 
- Miért, hol vagy? 
- Elbújtam a gardróbomba a ruhák közé - hallat gyermekded hangot és ismét csak nevetéssel tudok reagálni mondatára. - Mikor láttam, hogy hívsz, muszáj volt elbújnom, mert másképp nem hallhattam volna a hangodat a díszes társaságtól. 
- De rossz vagy - ülök le az egyik hozzám legközelebb eső székre és kezemet a térdemen támasztom meg.
- Ugye? - kacagja el magát. - Hamarosan találkozunk, szia Kicsim - lágyul el a hangja, ahogy kiejti a szavakat. Mikor ezzel a becézéssel illet meg, a szívem is belesajdul a boldogságba. 
- Rendben Életem. Vigyázz magadra - búcsúzok el tőle én is elhalkult hanggal. 
- Mindig - válaszol egy szóval, majd bontja a vonalat. 
Sóhajtva teszem le telefonomat az asztalra és magam elé kezdek nézni. Hogy érdemeltem én ki őt? Olyan kivételes, tiszta lelkű és a legjobb, hogy szeret és a szíve nálam van, jó kezekben. Nálam biztos helyen van, száz vagy több lakat alatt, amiket soha nem lehet kinyitni. Nincs hozzá kulcs csak az ő érzései. Ha már nem táplál irántam semmi szerelmet, akkor szabadulhat tőlem, de remélem ez soha nem fog megtörténni. 
- Gyere Liam, kivasaltam a ruháidat - hallom meg anyám hangját, majd megérzem vállamon meleg kezét.
Fújtatok egyet, feltápászkodok eddigi helyemről és vele együtt ballagok fel az emeleten lévő szobámhoz. Ahogy a helység ajtaja elé érünk, megáll és könnyes szemekkel rám néz. 
- Büszke vagyok rád, Kisfiam - ölel szorosan magához, amit előszeretettel viszonzok és beszívom hajának jellegzetes vanília illatát. - Nem olyan régen születtél és most meg már ott tartunk, hogy percek kérdése és az esküvődre indulunk - tol el magától és tekintetét az enyémbe fúrja. - Túl gyorsan telik az idő - sóhajt fel. 
- Köszönöm - mosolygok rá halványan és nyomok egy puszit selymes arcára. - Mindent - teszem hozzá, mire könnyezve felnevet és hint egy finom csókot a homlokomra. 
- Lent leszek apádnál, ha kell valamiben segítenem csak szólj - mosolyodik el és elindul a lépcső felé. 
- Szerintem a fiúkkal mindent megoldunk - szólok utána, mire legyint egyet és eltűnik a szemem elől. 
Megfordulva tengelyem körül nyomom le az ajtón elhelyezkedő kilincset és átlépve a küszöböt, találom szembe magamat a már késznek nyilvánított barátaimmal. Az alkalomhoz illő viseletben vannak, nyakukban nyakkendő mozog mozdulataik által, ami furcsa, hiszen ritkán szoktunk ilyet viselni.
- Gyere, itt a ruhád - mosolyog rám Niall és az ágyra bök, aminek tetején a vasalt zakóm, ingen és nadrágom díszeleg. 
Bólintok egyet, majd menet közben leveszem a kinyúlt pólómat, amit hanyagul a földre dobok és kezembe veszem a hófehér inget és pillanatok alatt magamon tudom. Amíg öltözök nem beszélünk, de érzem, hogy figyelnek, ami máskor idegesítene, de most nincs így. Túlzottan lefoglalnak a gondolatok és az előttem lebegő, angyalra hasonlító szerelmem. 
- Izgulsz? - szólal meg egy idő után Zayn, aki az egyik fotelben ül és kezeiben forgatja a fekete nyakkendőt, ami hamarosan nyakam körül fog helyet foglalni. 
Nem nézek rá, túlságosan elfoglal a nadrágomba bújtatott öv, amit remegő kezeim miatt nehezen tudok becsatolni. Nagy sokára sikerülnek a cselekedeteim és fújtatva egyenesedek fel. 
- Ha azt mondom, hogy nagyon, az enyhe kifejezés - nevetek fel zavartan, míg barátaim csak kedvesen mosolyognak. 
Harry egyből felpattan a helyéről és segít felvenni a zakót, amit ezután gondosan megigazít rajtam. Elveszi Malik-tól a nyakkendőt és fejemen átbújtatva, segít megkötni. Mosolyognom kell azon, hogy mennyire odafigyelnek rám és minden mozdulatomat figyelik. Sokat köszönhetek nekik és amióta ismerem őket, megváltozott az életem. Nem csak négy legjobb barátom van, hanem egyben testvérem is. 
- Nem rég beszéltem Gemma-val és mondta, hogy Lola gyönyörű szép. Egy igazi kincset tudhatsz a magadénak, Haver - veregeti meg a vállamat, mikor késznek nyilvánít és egy aprót hátra lép. 
- Eleanor is ugyan ezt mondta. Olyan, akár egy angyal, abban a fehér ruhában - szólal meg Louis is kedves hangon és mellém lépve megveregeti a hátamat. 
Ismét elkezdem a az ujjaimat tördelni, amik hangos kattanással adják a tudtomra, hogy elég erősen gyötröm őket. Leülök az ágyra és a fényesre lakkozott cipőket lábaimra veszem, majd gondosan bekötöm a fűzőket. Ahogy felállok, elsimítom a gyűrődéseket a ruhámon, majd egy utolsó pillantást vetek a falon függő tükörbe. Elegánsan festek és látom magamon, hogy mennyire tombolnak bennem az érzések. Arcom teljesen ki van pirulva, szemeim bőszen csillognak és az egész ábrázatom teljesen más. 
- Mehetünk - nézek a srácokra, akik bólintanak egyet és követnek egészen a földszintig. 
Apám és anyám már készen állnak az indulásra és biztató mosolyt küldenek felém, ami jelen esetben nagyon jól jön. Mind a ketten elegánsan festenek, anyám pedig egyenesen tündököl. 
- Indulhatunk, Fiam? - szólal fel apám rekedtes hangján, mire bólintok egyet és barátimmal egyetembe megyünk egészen az utcán álló kocsiig, amiben felettébb gyorsan szállunk be.
Egész úton meg se szólalok csak fél füllel hallgatom halk beszédüket és az ablakon nézek ki, teljesen a gondolataimba merülve. Már félelmem és kételyeim nincsenek csak izgulok. Iszonyatos izgulok és már alig várom, hogy láthassam, megcsókoljam és elmondjam, hogy végre a feleségem. Lábaimmal idegesen dobolom a kocsi padlózatát, aminek nincs hangja, de irritál, hogy nem bírom abba hagyni. Egyetlen egy személy lebeg szüntelenül a szemem előtt és az nem más, mint Lola. Tökéletes, elragadó és ahogy Lou mondta, akár egy angyalra hasonlító alakja. Egy földre szállt angyal, aki engem választott társának érhetetlen módon. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a saját esküvőnkre tartok azért, hogy teljes egészében magaménak tudhassam. 
A kocsi egy hangosabb morajjal jelzi, hogy megérkeztünk a kitűzött célhoz. Lassú, lomha mozdulatokkal szállok ki eddigi helyemről és a hatalmas templomra emelem tekintetemet, ami helyet ad ahhoz, hogy a mai napon összekössem életem szerelmével az életemet. Ahogy a hatalmas ajtóval ellátott bejárathoz érünk, egyből meglátom, hogy mindenki, akit elhívtunk az eseményre, a helyén ül és várja, hogy elkezdődjön az esemény. 
- Menj oda Kicsim az oltárhoz, mert hamarosan kezdődik életed legfontosabb pillanata - szólal meg anyu kedves, megszokott hangján, mire bólintok egyet és az arcára hintett puszi után, járásra bírom végtagjaimat. 
Ahogy belépek a hűvös, mégis gyönyörű épületbe, sokan rám néznek mosolyognak, köszönnek, amit nehezen, de próbálok viszonozni. Megszeppenve állok meg a pap előtt, aki kedvesen mosolyogva fogad és e cselekedete közben megjelennek a korával járó ráncok. 
- Jó napot - fogok vele kezet, amit egyből viszonoz és úgyszintén üdvözöl, ahogy én őt.
- Mese szép menyasszonya van Fiatal ember. Az imént láttam - kezdeményez könnyed beszélgetés, mire eddig az embereket pásztázó szemeimet rávezetem és teljes testtel felé fordulok.
- Köszönöm - mondom büszkén és figyelem, ahogy a ceremóniához szükséges dolgait maga elé készíti. 
Mindenki szépen lassan elfoglalja a helyét, eközben Niall mellém lépked, mivel ő a tanúm. Régen megfogadtunk, hogy egymás tanúi leszünk az esküvőnkön és mivel megígértem, ezért be is tartottam a szavamat és a legnagyobb örömmel kértem fel erre a posztra.A társaság elhalkul, mire megszólal az alkalmi zene, a vendégek felállnak és a lassan nyitódó ajtó felé néznek. Ahogy az kitárul, meglátom Lola-t az édesapja kezét szorongatva és abban a pillanatban eláll a lélegzetem. Hatalmas, fehér ruhája úgy simul testéhez, ahol kell, mint ha ráöntötték volna, kezében egy gyönyörű csokrot fog, az arca minden olyan érzelmet sugall, ami tudatja velem, hogy boldog és úgy szeret, ahogy én őt. Mikor szemébe nézek, eszembe jutnak apám szavai és tényleg úgy van, ahogy mondta. Amit benne látok csillogni, megnyugtat és tudom, hogy helyesen cselekszem azzal, ha feleségül veszem. Lassan közeledik felém, ami végtelen hosszú időnek tűnik, de mikor már közvetlen előttem áll és mosolyog, a szívem akkorát dobban, mint még soha. Ámulattal nézem és ha akarnám se tudnám levenni róla a tekintetemet. 
- Vigyázz rá kérlek, Liam - adja át apja puha kezét az enyémbe és könyörgően néz rám hatalmas szemeivel.
- Az életemnél is jobban - mosolyodok el, mire ő is így tesz és felesége mellé lépked az első sorba. 
Egész ceremónia alatt csak őt nézem, nem is igazán hallom a körülöttem történő dolgokat, beszédeket csak ő számít. Arca nyugodt és szerelemtől kipirult, ami még egy ok arra, hogy ténylegesen lenyugodjak. Néha ő is rám néz és édesen elmosolyodik vagy pirul, ami már szinte a védjegyévé vállt és örömmel tölt el, hogy ilyeneket váltok ki belőle, akár egy pillantásommal. Figyelmetlenül és lassan ismétlem meg azokat a mondatokat, szavakat, amiket kell, mivel nem tudok mással foglalkozni csak Vele.
- Megcsókolhatja a menyasszonyt - mondja ki utolsó mondatát az előttünk álló pap egy hatalmas mosoly kíséretében. 
Nem is tétovázok tovább, csinos derekát átfonom kezeimmel és magamhoz húzom. Szánk egyből összeér és lassú táncot járnak, mire nyelvem kérésére szétnyitva ajkait és bejutást nyerek. Nyelveink is táncolnak és pihegve vállunk el egymástól, mire az eddig tompa hangok erőteljesek lesznek. Mélyen nézünk egymás szemébe, amikből az örömnél és szerelmén csak nagyobb és szebb érzelmek tükröződhetnek. Ez idő alatt se engedem el, ragaszkodóan ölelem magamhoz, mire közelebb hajolva hozzá, egy lágy csókot nyomok fedetlen nyakára. 
- Szeretlek Életem - fogom kezeim közé arcát, mire kedvesen elmosolyodik és egy pillanatra lehunyja csillagokra hasonlító szemeit. 
- Én is téged, mindennél jobban - válaszol halkan és kizárjuk magunk körül a világot és csak mi vagyunk ketten. 
Szeretet éhesen ölelem magamhoz és lehunyom szemeimet, mire pilláim alól egy kósza könnycsepp szökik ki. Nem a bánattól vagy azért, mert bánom, hogy a feleségem lett, hanem, mert ennél boldogabb nem is lehetnék, hiszen a világ legszebb és legelragadóbb nője az enyém. Csak is az enyém és ez örökre így is marad.

I love you and I always will


Vannak olyan dolgok az életben, amiket nem értek. Mint például azt, hogy Niall Horan miképpen lehet már három éve a barátom. Csak egy egyszerű, hétköznapi lány vagyok, megszokott dolgokkal és a többi emberhez hasonló gondolkodással, Niall mégis engem választott. Elmondása szerint én vagyok a legjobb dolog az életében és hálát ad azért, hogy három, hosszú évvel ezelőtt nekem jött az egyik boltban, ezzel felborítva mind a kettőnket. Nem szeretek elesni, de az a fenékre huppanás volt egész eddigi életemben a legjobb dolog, ami történt velem.
Óvatos mozdulatokkal veszem kezembe a karácsonyfához tartozó, törékeny csúcs díszt és elgondolkodva vetek egy pillantást az alacsonynak nem mondható növény tetejére.
- Hogy teszem én ezt fel oda? - adok hangot elmélkedésemnek, mire a hátam mögül meghallok egy jól ismert nevetést.
- Segítsek? - lépked mellém barátom és egyik kezével átkarolja a derekamat, közben aranyosan mosolyog.
- Légy szíves - villantom rá kérlelő szemeimet és angyali mosolyomat, ami szerinte nagyon aranyossá tesz.
- Gyere - nyom egy puszit az arcomra, majd a kanapéhoz invitál. - Állj fel oda... - bök a bőrrel díszített bútorra. - utána tedd szét a lábad és óvatosan ülj a nyakamba - utasít mosolyogva, majd térdét berogyasztva várja, hogy véghez vigyem, amiket mondott.
Készségesen teljesítem utasításait, majd mikor már a fejébe, azon kívül a hajába kapaszkodok, majdnem felsikítok, mikor oldalra billenek és kis híján a parkettán landolok.
- Ne húzd a hajamat, Kicsim - szól rám nevetve, minden harag nélkül.
- Bocsánat csak félek - kuncogok fel, miközben vállát erősen markolom, mivel velem a nyakába próbál lehajolni az alacsony asztalkán elhelyezkedő díszért.
Nem igazán szeretnék leesni, pont most nem, mert ha megtörténik, akkor nem csak magamnak ártanék.
- Ne félj, vigyázok rád - mondja aranyosan, majd kezembe adja a csillogó-villogó gyöngyökkel díszített tárgyat. - Lassan hajolj előre és tedd a helyére - mutat az egymagában álló ágra, ami a szúrós fa tetején várakozik arra, hogy őt is díszítse valami. 
Enyhén remegő kezekkel hajtom végre a műveletet és helyére biggyesztem a csillag formájú díszt, amit ha megteszek egyből vissza is helyezkedek egyenes tartásba.
- Minden rendben, kibírtad? - kérdezi szórakozottan segítő társam és miután lábam a földet éri, magához ölel, amitől a szívem automatikusan ver kétszer többet.
- Igen, köszönöm, hogy segítettél - kuncogok kötött pulóverébe, amit hasonló kedvvel fogad.
- Szívesen - hint egy apró puszit dús hajam közé, ami kis gesztus, mégis kiráz tőle a hideg. - Első karácsonyunk együtt, a közös házunkban - sóhajt fel álmélkodva, ami mosolygásra késztet. - Milyen gyorsan szalad az idő. Olyan, mintha még csak tegnap ismertelek volna meg - folytatja beszédét, de magával szembe fordít és kezei közé fogja arcomat. - Pedig már három éve az enyém vagy. Hihetetlen - mosolyodik el bágyadtan és egy meleg csókot nyom a homlokomra.
- Azt én mondhatnám, Édesem, hogy hihetetlen - karolom át kezeimmel a nyakát és közelebb vonom magamhoz. - Szeretlek - suttogom ajkaira.
- Én jobban - válaszol halkan, majd puha ajkait az enyémre nyomja.
A pillangóim megjelennek, a szívem majd' kiugrik a helyéről és mindenem remeg. Ilyenkor mondja azt az ember, hogy szerelmes és én az vagyok. Minden porcikámmal, ebbe a lenyűgöző, kék szemű és szőke hajú hercegbe, akit a tulajdonomban tudhatok. Ennél boldogabb már nem is lehetnék, hiszen mindenem megvan, amire szükségem lehet.
Pihegve válunk el egymástól, majd mikor hatalmas kezei a hasamra tévednek, egy pillanatra megfagyok és a mosoly is az arcomra ragad. Vajon akkor is ezt fogja csinálni, ha megtudja a titkomat? Homlokát az enyémnek dönti és folyamatosan mosolyog, a szemei pedig csillagként ragyognak. Mint egy csodaszép, kék égitest, ami engem néz. Nem mond semmit csak elhelyezkedik a hátunk mögött lévő ülő alkalmatosságon, majd egyik kezemet megfogva maga mellé húz és apró mozdulatokkal kéri, hogy hajtsam fejemet a mellkasára. Minden gondolkodás nélkül teszem ezt és bőréhez közelebb kerülve, szívom be finom illatát, amit annyira szeretek. Végig fut gerincemen a hideg, ahogy hosszú ujjával mintákat rajzol a csípőmre, amit felgyűrődött felsőm miatt könnyen tud csinálni. Már olyan régóta együtt vagyunk, mégse tudom figyelmen kívül hagyni azokat az apró érintéseket, amiket intéz felém. Nem tudok és nem is akarok úgy tenni, mert szeretem és boldoggá tesz azzal, hogy ennyire törődik velem.
- Szépen feldíszítetted a fát - szólal meg egy kis idő után és fejét az enyémnek dönti, miután részesít egy édes pusziban az arcomon.
- Díszítettük - javítom ki, majd fejemet feljebb emelve nézek rá. - Nem is tudom, hogy ki tört össze egy jó pár gömböt - nevetek fel, ahogy eszembe jut, hogy mennyit bohóckodott és teketóriázott, azokkal a szegény díszekkel, amiket egyszerűen csak fel kellett volna akasztani egy-egy ágra.
- Lehet, hogy sok odaveszett, de egy megmaradt - húz elő egy kék-ezüst színű díszt az egyik párna mögül, amit a kezembe is ad.
- Nyisd ki - mosolyog rám biztatóan, miközben továbbra is öleli a derekamat. - Egy kis ajándék.
- De megbeszéltük, hogy nem költünk egymásra, Niall - sóhajtok fel, majd oldalra döntöm a fejemet és úgy nézek hatalmas szemeibe.
- Tudom, de ez más - nevet fel feszülten és egyből a tarkójához kap, ahogy idegességében mindig csinálja.
Kíváncsian forgatom körbe az apró, gömb formájú tárgyat, majd mikor megtalálom azt a részét, ahol kilehet nyitni, felpillantok barátomra, aki ez idő alatt a tarkója helyett ujjait kezdi gyötörni. Lassan nyúlok keze felé, amit meg is fogok, hogy idős korára az ízületei ne menjenek tönkre. Mosolyt erőltet arcára, amit apró kacajjal nyugtázok, majd elengedem ujjait és ismét a kezemben lévő dolog lesz a középpontban. Körmömet beleakasztom az apró résbe, ami mutatja, hogy bizony ezt a karácsony fa dísznek címzett gömböt kilehet nyitni. Aprót kattan, ahogy feljebb nyitom a tetejét és mikor teljesen belelátok, majdnem kiesik mindenestől a markomból. Egyik kezemmel a számhoz kapok és azt hiszem, hogy csak képzelődök vagy álmodok.
- Én...Te...Ez nem lehet... - dadogok össze-vissza és a mellettem ülő fiúra nézek, aki reakciómat látva elmosolyodik.
- Igen, Kicsim, ez egy eljegyzési gyűrű - rántja meg a vállát és teljesen nyugodtnak mutatja magát, de tudom és látom rajta, hogy nincs így. Izgul, nem is kicsit, amit nem csodálok.
- Niall, Édesem... - kezdeném, de ujját számhoz emelve félbeszakít.
- Nem vagyok a szavak embere, ezt nagyon jól tudod, de ha leégetem magam, ha nem, akkor is elmondom, amit akarok - fújtat egy nagyot, majd feláll a helyéről és cselekedetét én is követem, magam előtt összeakasztott ujjakkal várom, hogy mit szeretne mondani. - Nem mondok sokat csak a lényeget - neveti el magát, amin mosolyognom kell, mert olyan gyámoltalannak mutatkozik. - Mikor beléd szaladtam abba a bizonyos cipő boltba, akkor nem gondoltam volna, hogy életem szerelme és számomra a legfontosabb személy leszel. Ahogy egyre jobban megismertelek, úgy jöttem rá, hogy bizony én többet érzek irántad, mint szimpla barátság - mondja lassan és halkan, miközben szemembe könnyek gyűlnek és egyre jobban elszorul a torkom minden egyes szava után. - Aztán telt az idő, a barátnőmnek mondhattalak ország-világ előtt, de nekem ez sem volt elég. Ezt a gyűrűt két évvel ezelőtt vettem meg csak nem volt bátorságom feltenni a nagy kérdést, pedig már egy év után is tudtam, hogy mit akarok. Otthon, Mullingar-ben volt a szobámban lévő egyik szekrény fiókjában és úgy gondolom most jött el az idő arra, hogy ne porosodjon ott tovább - mosolyodik el, akárcsak egy kisfiú, majd bal térdére ereszkedik, amitől a testem még jobban remegni kezd. - Lucy Werty, hozzám jönnél feleségül és leélnél velem egy egész életet? - kérdezi félve, mégis mosolyogva, mire forogni kezd velem a világ és olyan érzés, mintha egy mesében lennék.
- Igen - mondom halkan, majd megvárom, hogy észhez térjen és felfogja, amit mondtam.
Egyből állóhelyzetbe tornázza magát, ujjamra húzza a gyűrűt, majd kezei közé kap és velem együtt kacagva forogni kezd tengelye körül.
- Köszönöm, Kicsim - sóhajt fel, miután részesített egy forró csókban, amilyet talán még soha nem kaptam tőle. - El se tudod képzelni, hogy milyen boldoggá tettél. A feleségem leszel - kezdi simogatni az arcomat, mire lehunyom a szemeimet és élvezem a pillanatot.
- Nagyon szeretlek, Édesem, nagyon - dúrok bele selymes hajába, majd tarkójára vezetem ujjaimat. - Én vagyok a világ legboldogabb nője!
- De nálam jobban nem vagy boldogabb - öleli át mind a két kezével a derekamat és amilyen közel csak lehet, magához húz.
Egymást ölelve és csendben nézzük a tőlünk nem messze álldogáló karácsonyfát, mait színes villogók, kék-ezüst és piros-arany gömbök díszítenek. Nem tudtuk eldönteni, hogy milyen színű legyen a díszlet, mivel Niall a piroshoz, míg én a kékhez ragaszkodtam, ezért kétféle szín dominál, ami mind a kettőnknek kifejezetten tetszik.
- Egy pillanat - bontakozok ki védelmező kezei közül, mire összerezzen és csodálkozva néz rám.
Tűröm a pillantását, nem mondok semmit csak felmegyek az emeletre és mikor felérek a szobánkba sietek. Kinyitom a ruhás szekrényem ajtaját, majd annak a legfelső polcáról leveszek egy apró dobozt, ami erre a napra várt, mert a gazdájához kerülhet. Ahogy kezembe veszem, zörögni kezd a kék csomagoló papír, ami díszíti, a szívem pedig annyira ver, hogy félő, pillanatok alatt leáll. Elkezdem rágni a számat, ami nagyon rossz szokásom, de ha ideges vagyok, akkor tudatom nélkül ezt csinálom. Felettébb lassú léptekkel megyek le a földszintre, ahol immáron vőlegényemet hagytam. A kezem rettentően izzad, elkap a félelem és felröppennek elmémben, azok a bizonyos 'Mi lesz ha...?' kérdések, amiket ki nem állhatok. Tekintetem a bal kezemre siklik, amin a Niall-től kapott ékszer csillog, ami láttán mosolyognom kell. Olyan hihetetlen, hogy megkérte a kezem és összeakarja velem kötni ténylegesen is az életét. Feltűnően hamar leérek az emeletről, ezáltal meglátom, hogy szerelmem ugyan ott áll, ahol nem olyan rég hagytam. Elgondolkodva figyeli a kandallóban pattogó tüzet, ami szép látványt nyújt. Sokszor szoktam odaülni egy tea társaságában, mikor nincs jobb dolgom és gondolkodok az élet nagy gondjain.
- Ez az én ajándékom - lépek oda mellé, mire hangomra felkapja a fejét és rosszallóan néz rám. - Ez is más, mint a tiéd - mentegetőzők egyből, mire jókedvűen felnevet.
- Na lássuk - ül vissza a kanapéra és óvatosan elkezdi kibontani az ajándékát. Ahogy az előbb, úgy most is minden érzelem rám tör, a félelem helyett most rettegek és nem vagyok már annyira biztos a döntésemben, mint pár nappal ezelőtt, de így is, úgy is meg kell tudnia, hogy mi történik velem. Akárcsak egy kisgyerek, úgy nyitja ki a dobozkát, amiben lapul a neki szánt meglepetés. Pillanatok alatt  meg is látja, mivel szembetűnően teljes testében ledermed, én pedig még levegőt is elfelejtek venni. Lassú mozdulatokkal veszi ki a papír tárgyból az aprócska, kék cipőcskéket.
- Úr isten! - szólal fel néhány perc csönd után, ami kezdett az őrületbe kergetni. - Terhes vagy? - emeli rá fátyolos szemeit, mire aprót bólintok. - Mióta? - teszi fel újabb kérdését, ami annyit bizonyít, hogy érdekli a dolog és a hasamban növekvő apróság.
- Tegnap voltam két hónapos - válaszolok lehajtott fejjel, mivel nem vagyok képes a szemébe nézni. - Haragszol? - mormolom orrom alatt alig érthetően.
- Haragszom-e? - nevet fel, mire felkapom a fejemet és ránézek. - Miért haragudnék rád, mikor a gyermekemet hordozod a szíved alatt? Ennél nagyobb és fantasztikusabb ajándékot nem is adhattál volna - cikáznak le arcán könnyei, ahogy nekem is a megkönnyebbüléstől és boldogságtól.
Óvatosan, mégis a lehető legközelebb csúszik mellém és zöld felsőmet felhúzva a hasamnál, ráhelyezi növekvő testrészemre kezeit. Sírva nézi a domborodó felületet és simogatja, amitől belőlem is minden érzelem a felszínre törik.
- Kisfiú? - néz rám szemeivel, amikből csak úgy sugárzik a boldogság, de az enyémből se nézhet ki mást.
- Igen - törlöm le kibuggyanó könnyeit, amik elárasszák szép arcát.
- Köszönöm, Kicsim, mindent köszönök! - borul a nyakamba, miközben a hasamat egy pillanatra sem engedi el.
- Szeretlek, Édesem! - súgom a fülébe és szőke hajába túrok, amitől jól érezhetően kirázza a hideg.
Boldogabb nem is lehetnék, hiszen annak a személynek vagyok a menyasszonya, hamarosan felesége, akinek akarok lenni és attól az embertől lesz gyermekem, aki a világ legjobb és legtörődőbb férfija. Biztosra vehetem és mondhatom, hogy a fiúnknak és nekem, Niall Horan védelmező kezei között lesz a legjobb helyünk, mert feltétel nélkül szeret minket!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése