33.rész Már nem ismerem és ez fáj

Sziasztok Drágáim! (: Itt is lennék egy újabb résszel, ami nehezen, de elkészült. Nem igazán volt időm géphez ülni a héten, de összehoztam. Egy szót akarok hozzátok idézni, ami szerintem mindent kifejez: Köszönöm.
Egy kedves olvasóm megkért arra, hogy hirdessem a blogját, mivel most nyitotta meg. Nagyon szívesen teljesítem kérését, ezért, ha gondoljátok olvassatok bele! ---> Be with me so happily!
További szép hetet, vigyázzatok magatokra! :)

                                  Nagy ölelés: Fanny 

" Eszeveszettül szaladtam a kórház folyosóin, lift helyett a lépcsőfokokon rohantam, mindenkit löktem el az utamból, nem foglalkoztam senkivel és semmivel. Éjszaka volt, a hold erős fénye világította meg a homályban úszó épület belsejét. Könnyeim szüntelenül folytak, alig kaptam levegőt, de nem álltam meg. Nem, mert a bátyám a halál szélén állt és muszáj volt mellette lennem. Azt hittem ez a nap soha nem jön el, mert ő is, én is küzdöttünk és azt hittük van remény. Bíztunk abban mindannyian, hogy ebből a súlyos betegségből felépül, de nem így lett. Lábamon lévő, vékony cipőmnek a talpa hangosan csapódott a járó laphoz, ezzel megzavarva a csöndes folyosót. Ahogy befordultam a keresett kórterem felé vezető útra, barátaim és szüleim már ott ültek és lehajtott fejjel néztek maguk elé. Apám öblös sírása már onnan hallatszott, a többiekével vegyülve. Lassítottam lépteimen és rendezetlen levegő vételemet próbáltam csillapítani. Mikor megláttak, egy emberként néztek rám, de bár ne tették volna. Könnytől áztatott, csillogó szemük megrémisztett, azért pillantásomat elvezettem róluk és leültem Jason mellé, aki immár menyasszonyát, Dina-t ölelte magához és próbálta nyugtatni halk szavakkal. Ölembe ejtettem kezeimet és szememmel a piszkos fehér padlót figyeltem, mikor a mellettem ülő fiú átkarolta derekamat és erősen vont magához. Arcomat nyakába fúrtam és halkan sírni kezdtem, mert nem bírtam elviselni azt az érzést, ami már azóta uralt, hogy megtudtam Zac-nek milyen súlyos betegsége van. Dina a mellette ülő anyámhoz fordult és halkan kezdett beszélni neki, de nem értettem, hogy mit mondott. Kizártam magam körül a világot, behunytam a szemeimet és nem érettem miért pont vele történik ez. Egy kedves, jószívű és önzetlen férfival, aki imádja az életet, mégis fel kell adnia. Óráknak tűnő percekig burkolóztam egyik legjobb barátom ölelésébe és nyugtató szavaiba, mikor kinyílt a fehér ajtó, ami előtt számtalan órát ültem már és vártam az orvos biztató vagy lesújtó szavait. Eltávolodtam Jason-től, de ő továbbra is erősen ölelte derekamat és simogatta hátamat. Mr. Brice arcáról rengeteg érzést lelehetett leolvasni, de legjobban a sajnálatot. 

- Ashley a beteg szeretné, ha bemenne hozzá és ott maradna vele, amíg... - idézte felém szavait, de a végére elcsuklott hangja. 

Tudtuk, hogy mire gondolt; a halálra. Az orvos sokszor elmondta, hogy készüljünk fel a legrosszabbakra, de mi mindig tápláltunk egy kis reményt, ami úgy nézett ki szerte foszlott. Óvatosan felálltam helyemről, majd egy utolsó pillantást vetettem a hátam mögött ülő személyekre és beléptem a helységbe. Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, mert az hittem alszik a bent lévő személy, de nem így volt. Félig ülő helyzetben volt és valamit szorgosan írt. Nem szerettem bemenni oda, mert az egész helység elkeserített. Az éjjeli asztalon elhelyezkedő kis lámpa világított meg mindent az ember szeme előtt, aminek gyér fénye csak homályt keltett. Nagyot nyeltem, majd menésre bírtam lábaimat, amit észre is vett és a kezében lévő tárgyakat letette maga elé a fehér takaróra.

- Szia hugi - mosolyodott el fáradtan, amit viszonoztam, szintén fáradtan csak nekem más volt az ok.

- Szia bátyus - kihúztam az ágy alatt lévő kisszéket és leültem rá. - Hogy vagy?

- Fáradtan - nézett rám nagy szemeivel, amik egyből mutatták, hogy igaz volt, amit mondott. - Veled minden rendben?

- Persze, de jobban lennék, ha nem kellene még mindig ebbe az undorító kórházba járkálnom - húztam el a számat, mire elmosolyodott és megfogta egyik kezemet. 

Lassú mozdulatokkal teljes fekvő helyzetbe tette magát, mire egyből felálltam és megigazítottam feje alatt a gyűrött párnát. Helyemre visszaülve simogatni kezdtem arcát, mire lehunyta szemeit és nagyot sóhajtott. Felkönyököltem az ágyra, megtámasztottam kezemmel államat és úgy figyeltem minden mozdulatát. Arcáról felvándoroltam sűrű, fekete hajába, mire kezén látszódott, hogy kirázta a hideg. Nem beszéltünk semmit csak hallgattuk a minket körülvevő csöndet. Szavak nélkül is megértettük egymást és tudtam, éreztem, hogy szenvedett. Fájt mindene a betegségtől, de a szíve a legjobban, mert itt kell hagynia minket és az életét, amit annyira szeretett élni. 

- Ashley - szólalt meg szinte suttogva, mire ránéztem és egy apró mosolyt küldtem felé. - Nagyon szeretlek.

Szemeimet ismételten elárasztották a könnyek, de akkor nem tudtam erős lenni, mert én is kezdtem feladni. Egészen addig tartottam magam, olyan viselkedést irányítottam felé, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, de nem tudta, ha kilépek annak az undorító épületnek az ajtaján, akkor magamba roskadok és órák hosszat sírok. A sós áradat kitört könny csatornámból és lassan folyt le arcomon, amit észre is vett és elfordította fejét. 

- Én is nagyon szeretlek Zac és tudom, hogy megfogsz gyógyulni - mondtam neki azt, amiről ő is tudta és mi is, hogy nem lesz így, de továbbra is biztattam és adtam neki a megmaradt erőmet. 

- Most nagyon figyelj rám, kérlek - intézte tekintetét ismét nekem és ahogy belenéztem azokba a hatalmas íriszekbe, elszorult a torkom, mert tudtam mit akart mondani. - Nekem már megvan pecsételve a sorsom. Megfogok halni és ezt már akkor tudtam, mikor kiderült, hogy milyen betegségem van. Az volt a legjobb nap, amikor megláttalak és nem csak képzeletben, de igazából is magamhoz ölelhettelek. Megváltoztattad az életemet, küzdöttél azért, hogy felépüljek, mindent feladtál csak, hogy nekem segíts. Hatalmas hálával tartozom neked hugicám. Még az orvosok se bíztak a dolgokba, de te igen és akkor is csak támogattál és addig küszködtél, amíg jobb kedvem nem lett. Nagyon-nagyon szeretlek és ezt már régóta tudod, de most is elmondom. Fentről vigyázni fogok rád és nem hagyom, hogy bajod essen. Én leszek az őr angyalod. Azt akartam, hogy utolsó perceimbe te legyél velem, mert te vagy a családom, barátom, testvérem és a mindenségem - halkan ejtette ki szavait, de a síri csendbe burkolózott terembe, szinte kiabálásnak hallatszott. 

Már zokogtam oly' szinten átjár a fájdalom és a tudat, hogy a bátyám búcsúzott tőlem. Nem mondtam semmit csak szorosan hozzá bújtam, amennyire a csövek engedték, mire kezeit hátamra tette. Perceken át voltunk abban a pózban, de egyszer csak azt éreztem, hogy hátamon lévő keze lecsúszott onnan és a takaróra zuhant. Lassú mozdulatokkal bújtam ki nyak hajlatából továbbra is zokogva és mikor megláttam, hogy szemei csukva voltak, az ágy mellett lévő gépből hallatszódó csipogás megszűnt, forogni kezdet velem minden. A szívem megrepedt, ahogy eljutott tudatomig, hogy meghalt a bátyám, akit annyira szerettem. "

Álomból felriadva pattantam fel ülő helyzetbe és mikor körül néztem és megláttam, hogy továbbra is a kórterembe vagyok, Zac kezét szorongatva, tudatosultam arról, hogy nem történt meg az, ami alvás közben lejátszódott az elmémben. Kezemet kihúztam testvérem kezéből és megdörzsölve arcomat, felálltam helyemről és a hatalmas, fehér keretes ablakhoz sétáltam. Már reggel volt, az utca, mint mindig akkor is nyüzsgött, emberek száza koptatta a kövesutakat autóikkal. A Nap erősen sütött, egy felhő sem volt az égen és ahogy homlokom a meleg üveghez ért, megsütötte azt. Felszisszentem egy kicsit a testrészemet ért hőtől, de továbbra sem vezettem el tekintetemet a kinti életről. Abban a helységben, amiben tartózkodtam olyan volt, mintha megállt volna az idő, pedig nem volt így. Igen is telt csak nem vettem észre, mert jobban foglalkoztatott az újból látott családom, barátaim felbukkanása és egyetlen bátyám állapota. Ahogy nézelődtem elbambultam és már csak azt vettem észre, hogy két meleg kéz csúszott fedetlen vállaimra. Érintéséből egyből tudtam ki az, ezért lassan megfordultam és egyből kezei közé bújtam. Bár olyan erősen, mint szokott, nem érződött finom illata, mégis nagyot szippantottam belőle. Széles vállára hajtottam fejemet, míg ő erősen ölelte derekamat és többször belepuszilt hajamba. Óvatosan távolodtam el tőle, majd ránéztem és küldtem felé egy halvány mosolyt. 

- Úgy megijesztettél - fogtam kezeim közé arcát és halkan ejtettem ki mondanivalómat. 

- Sajnálom, nem akartam - húzta el száját és ismét magához ölelt. 

Nem tudom elképzelni mi lenne velem nélküle. Annyi mindent köszönhetek neki és három hosszú év alatt annyi mindent átéltünk együtt, hogy nem lenne elég idő elmesélni. Ha gondom volt, szomorú voltam, testvéri szeretetre volt szükségem, hiányoztak Londonban élő szeretteim, boldog voltam, ő mindig ott volt nekem és támogatott. Nem akarom elveszíteni, mert tudom, ha megtörténne, én is vele együtt mennék, mert nem bírnám elviselni a hiányát. Túl fontos nekem ahhoz, hogy csak úgy hagyjam, hogy a szemem láttára tönkre menjen. Ez nem fog megtörténni, mert mellette leszek és amiben csak tudom segítem. 

- Gyere feküdj vissza, pihenned kell - öleltem át derekát és idéglenes ágya felé kezdtem vezetni. 

Kérésemet teljesítette és pillanatok alatt újra a takaró alatt volt és onnan nézett rám. Fehér kórházi ruhát viselt, haja borzos volt, szemei alatt hatalmas karikák ékeskedtek és mindig barna bőre, szinte fal fehér volt. Utáltam így látni, ilyen maga tehetetlennek, azt pedig még jobban, hogy tudtam szenvedett. Ahogy ránéztem eszembe jutott az álmom, amitől egyből görcsbe rándult a gyomrom és könnyek lepték el szemeimet. Olyan valósnak tűnt, de szerencsére nem történt meg és itt van előttem viszonylag jó állapotban. Lehet kívülről ezt mutatta, de belülről nem lehetett tudni, hogy mi játszódott le benne. 

- Mi a baj Ashley? - zökkentett ki lágy hangja elmélkedésemből, mire megráztam a fejemet és minden pillantásomat neki szenteltem.

- Miért nem mondtad el, hogy milyen betegséged van? - tértem egyből a lényegre, mert neki is jobb, ha tudatosul arról, én már mindent megbeszéltem az orvossal. 

Tekintete elködösült, szája egy kicsit megnyílt és nagyot nyelt. Biztosra vettem, hogy nem számított kérdésemre, de ezek után gondolhatta volna, hogy hamar kiderül. Biztatás képen megfogtam a kezét, mire rám nézett, de nem mondott semmit. Tekintetét erősen enyémekbe fúrta, amikkel fogva tartott és nem hagyott szabadulni. Perceken át varázsolt el szemeivel és majd csak az ajtó nyitódás engedte, hogy elszakítsam róla szememet. Mr. Brice lépett be, arcán halvány mosollyal és egy mappával a kezében. 

- Jó reggelt fiatalok - üdvözölt minket kedvesen, amit egyből viszonoztunk is. - Hogy telt az estéjük? 

- Zac egész végig aludt és hosszú idő elteltével velem is megtörtént. Nem a legkényelmesebb félig ülve aludni - nevettem fel, miközben felálltam a helyemről, hogy az orvos megtudja vizsgálni testvéremet. 

- Azt elhiszem. Nekem is így volt, mikor Lara-t, a kisebbik lányomat megműtötték és több napon keresztül a négy fal között volt. Mindig az akarta, hogy én legyek mellette - nézett rám egy pillanatra, majd a nyakában eddig lógó készüléket használatba vette és kérte, hogy az ágyban ülő beteg, nagyokat sóhajtson. 

Kérését teljesítette Zac, miközben az orvos hümmögött egyet-kettőt. Ahogy végzett addigi cselekedeteivel, írni kezdett a kezében lévő lapokra. Kezemet összekulcsolva álltam és figyeltem őket, mikor megcsörrent a zsebemben lévő telefon, ezért elnézést kérve kimentem a folyosóra. A kijelzőn a egy ismeretlen szám villogott, ezért gondolkodtam, hogy felvegyem-e vagy sem, de végére az első opciót választottam, majd megnyomva a zöld gombot, fülemhez emeltem a telefont.

- Háló?

- Szia Ashley - hallottam meg egy hangot, amit ezer közül is felismertem volna.

Nem tudtam először, hogy hogyan is cselekedjek, csak hallgattam a vonal túlsó végéről átjövő mély lélegzet vételeket, nekem pedig szívem majd' kiesett a nagy dobbanásoktól. Kezem remegni kezdett, amiben tartottam a kicsiny tárgyat, ezért megcseréltem kezeimet, nehogy kiessen gyenge szorításom közül. 

- Szia Zayn - hallattam magamnak hangot, mire hallhatóan nagyot sóhajtott. 

Ahogy megszólaltam, továbbra se mondott semmit, amit nem tudtam mire vélni és aggasztott a dolog. Az idő múlásával elhidegültünk egymástól, de ennyire? Hogy még telefonon keresztül se tudunk kommunikálni? Ahogy ebbe belegondoltam, lepörgött szemeim előtt minden nélküle töltött idő és csak azt vettem észre, hogy egy kósza könnycsepp szántotta fel fehér bőrömet arcomon. Torkom elszorult, szabad kezemmel megtöröltem enyhén nedves testrészemet és felsóhajtottam. Leültem az egyik narancs sárga székre, ami ismerősként engedte, hogy ülő alkalmatosságnak használjam és vártam, hogy történjen valami, de nem így lett. Előkeresve nagy nehezen hangomat megszólaltam, de suttogáson kívül nem hatott másnak. 

- Valami baj van?

Kérdésemre se kaptam választ csak egy szakadozott sóhajt, de szerencsére a végére megszólalt rekedt hangján, ami az idő elteltével nem változott sokat, csak azt mutatta, hogy aki beszéli az már egy érett, gyermekes apa. 

- Igen - egy szóval válaszolt, de nekem ennyi is elég volt, hogy felzaklasson. 

Nem tudtam nyugton maradni, ezért felálltam és járkálni kezdtem a kórterem ajtaja előtt. Rossz volt ilyennek látni, hallani hangját, de az még rosszabb volt, hogy nem tudtam hogy segítsek neki. Amíg el nem jöttem Londonból, azt mondhattam, hogy ismerem és tudom mikor, mire gondol, de ez most nem volt így. Falakat épített maga köré, amik nem engedték, hogy tudjam mi bánja, pedig tudomást akartam róla szerezni, mert nagyon is fontos személy az életembe. Az életem szerelme.

- Micsoda? Mi bánt? - tettem fel neki ismét egy kérdést, abban reménykedve, hogy választ kapok rá, de helyette mást mondott.

- Eljönnél velem valamerre egy kicsit beszélgetni? Kérlek Ashley. Annyira eltávolodtunk egymástól és ez rettentően rossz érzés - mondta meggyötörten és szinte könyörgött, hogy tartsak vele, de ha akartam se tudtam volna nemet mondani neki.

- Rendben csak gyere értem, mert a mentősök hoztak magukkal a kórházba.

- Köszönöm - fújta ki hangosan a benntartott levegőt. - Tíz perc és ott vagyok.

Ahogy zsebembe visszacsúsztattam a telefont, egy pillanatra megálltam és hagytam, hogy gondolataim szárnyra kapjanak. Justin-nal vagyok együtt, ráadásul a menyasszonyának mondhatom magam, mégis Zayn-nel fogok találkozni és bár ő nem tudja és rajtam kívül senki más, de szeretem. Mindig is szerettem és nem tudnám, nem akarom elfelejteni az a boldogságot és hatalmas szerelmet, amit éreztem iránta. Vele önmagam tudtam lenni, elfogadott úgy, ahogy vagyok és úgy néz ki ez most is így van. Szeretne velem lenni és újra építeni a kapcsolatunkat, de sikerülni fog? Bár őt szeretem, de elköteleztem magam és az eljegyzés egy ember életében, nagyon is fontos dolog. Ha Justin-nal maradok, akkor csak ostorozom magamat azon, hogy olyannal vagyok, akit nem úgy szeretek, ahogy kéne, de ha Zayn-t választom, akkor egy biztos jövőt és hatalmas szerelmet tudhatok magaménak. Miért ilyen nehéz ez az egész? Mások egyből rátalálnak a nagy Őre, ahogy én is tettem, csak én nem maradhattam mellette, ahogy kellett volna. Muszáj lesz Justin-nal is beszélni, mert ez így nem mehet tovább! Talpra kell állnom és nem csak a kibúvókat keresni, hanem a boldogságot, aminek a helyes útja Zayn-hez vezet már hosszú ideje. 

Fejemet megráztam és beléptem a helységbe, ahonnan Mr. Brice már ment volna ki, de ahogy megpillantott engem maradásra bírta magát. 

- Pont jókor jön, fontos dolgot szeretnék mondani mind kettejüknek - mosolyodott el halványan és mutatta, hogy foglaljak helyet a megszokott széken. 

Kérését egyből teljesítettem és testvéremmel egyetembe figyeltük vártuk beszédét. Nem igazán akarta elkezdeni, látszódott rajta, de egy mély levegőt vett és szólásra nyitotta száját.

- Ahogy a kórházban mindenki tudja, világsztárok és emberek milliói követik figyelemmel minden lépésüket, ami ebben az esetben rossz. Nagyon rossz, mert magának... - mutatott Zac-re. - rengeteg pihenésre van szüksége, felnőtte ember és tudja, hogy a rák az hatalmas betegség. A munkáját egy jó időre félre kell tenni-e, ha 100%-osan megszeretne gyógyulni. Minden utasítást komolyan kell venni-e, mert amiket én és a kolegáim is elmondanak, azok mind ahhoz szükségesek, hogy magát segítsük. Már a második stádiumban van, a szervezete gyengülni kezd, amitől tegnap is elájult és rengeteg olyan dolog fog még mellé kerülni, amit csak mi orvosok tudunk kezelni. Sokan ilyenkor azt mondják, hogy, aki már ebben stádiumban van, annak nincs esélye az életben maradásra. Nálam ez nincs így! Igen is van és mindent megteszek ez érdekében, de magának és a húgának is... - itt rám mutatott és mint mindig most is megjutalmazott egy kedves mosollyal, amit viszonoztam is. - közre kell működni-e. Ha beleegyeznek, de jobban Zac, magát érinti a döntés, akkor a következő hét folyamán elkezdenénk a kemoterápiás kezeléseket - mondta nyugodt hangon, mire bátyám rám pillantott és egyből észre vettem szemeibe a félelmet.

Az én oldalamon elhelyezkedő kezét szorításomba zártam és ágya szélére ültem. Tudtam, hogy nagy döntés elé állították, de ha ténylegesen is egészséges akar lenni, akkor el kell fogadni a kritériumokat, amiket elmondanak neki. Fejét oldalamnak döntötte, mire elkezdtem hátát simogatni. Egy kis időre van szüksége, hogy eldöntse, mit is akar és amire jut, abban támogatni fogom, de azt nem engedem, hogy még nagyobb baja legyen. 

- Ne haragudjon doktor úr, de kérhetnénk egy kis időt, amíg eldönti, hogy mit is szeretne? Teljesen összezavarodott és nem tudja, hogy mi is van körülötte - néztem kérlelően az előttünk álló férfira, mire együtt érzően bólintott egyet.

- Csak nyugodtan. Este bejövök hozzá és ha arra az elgondolásra jutott, hogy szeretné, ha hozzákezdenénk, akkor minden rendben. Holnap haza is mehet Zac, már csak a záró jelentések kellenek, amiket holnap kora reggel be is hozok önnek - mosolygott rá testvéremre, aki hálásán pillantott rá. 

- Köszönöm Mr. Brice és azt is, hogy támogat - mosolyodott el és még szorosabban bújt hozzám. 

- Ez a feladatom, nagyon szívesen teszem - viszonozta a kedves gesztust és elköszönve tőlünk, kiment a teremből.

Ahogy távozott, csend telepedett ránk és a nem a megnyugtató, hanem a kínos, rosszalló csend. A falon kattogó órára pillantottam, hogy tudatosuljak az időről és meglepetten láttam, hogy fél 11 volt. Nem tudom mikor keltem fel, de mind ketten jó sokáig aludtunk. Zac fejét ölembe helyezte, amit egyből simogatni kezdtem, mert láttam rajta a félelmet és a tudatlanságot. Régebben mindig kiegyensúlyozott, magabiztos volt a dolgában, de most olyan, mint egy kisfiú, aki menekülni akar az ágya alatt bujkáló szörnyetegtől. Hosszú perceken hallgattam gyors levegő vételeit, egyik kezével pántos felsőm alján lévő díszt piszkálta és többször is hangosan felsóhajtott, amik hosszú másodpercekig betöltötték a helység hangtalan állapotát. 

- Bátyus - szólaltam meg, mire ölemben lévő fejét megmozdította és rám nézett. - Ülj fel légy szíves.

Egyből megtette, amit kértem és lassan rám emelte szemeit, amiben minden látszódott csak jó nem. Tudtam, hogy mit akartam neki mondani, kérdezni, mégis nehezemre esett megformálni a szavakat. 

- Nem akarom felbolygatni ezt a dolgot, mivel már megtudtam, hogy mi a gondod, de egy kérdést had tegyek fel - mély levegőt vettem és lesütöttem szemeimet. - Miért nem mondtad el, hogy beteg vagy?

Nem válaszolt egyből, ahogy felpillantottam, megláttam, hogy kezét nézte és nagyokat sóhajtott, de látszódott rajta, hogy elfogja mondani és így is lett. 

- Féltem attól, hogy ha megtudod elhagysz és nem láthatlak többet. Senki nem akar egy rákos beteggel élni, akinek súlyos bajai lesznek az idő múlásával. Nem akartak még ezzel is terhelni, de most már mindegy.

A könnyek ismét megjelentek szemeimben és nem tudtam felfogni szavait. Hogy tud ilyen dolgokra gondolni, amik ráadásul egytől-egyig badarságok? Miért lenne a terhemre és miért hagynál el, ha beteg? Soha az életben meg se fordulna ilyen gondolat a fejemben!

- Hogy mondhatsz ilyet Zac? Ilyennek ismersz? - kérdeztem rá és a sós cseppek jelen lettek arcomon. 

Szemeibe néztem és tudtam szavak nélkül is, hogy mire gondolt. Igazat adott nekem és rájött, hogy szeretem még akkor is, ha beteg. Ezen nem változtat semmi. Ha beteg, ha nem, akkor is a testvérem marad és nagyon szeretem. 

- Nem és sajnálom, hogy nem szóltam erről a dologról, de nehéz azzal a tudattal élni, hogy a testemet egy rettenetes betegség veszi uralma alá - gyűlt az ő szemeibe is könny, mire szó nélkül magamhoz húztam és amennyire lehetett, öleltem. 

- Elhiszem, de tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz és számíthatsz rám. Szeretlek és ha akarnád, akkor se hagynálak el. A cigarettát meg még egyszer nem szeretném meglátni nálad! - mondtam neki utolsó mondatomat ellent mondást nem tűrő hangnemben. 

- Értettem - nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett. 

Ahogy az előbb felröppent jobb kedve, úgy tűnt el, ahogy feltettem neki azt a kérdést, ami mindent eldönt.

- Beleegyezel a kezelésekbe?

Lehajtotta fejét, de egyből fel is emelte és rám irányította csillogó szemeit. Ahogy ránéztem, elszorult a torkom. Összegörnyedve ült, kezei árván hulltak az ölébe, egyik lába kilógott a takaró alól, amit egyből be is takartam, ahogy megláttam. Elveszettnek tűnt, nem értett semmit, ami körülötte történt, de azt akartam, tudja, hogy én mellette vagyok és leszek is örökre.

- Figyelj Zac - szólaltam meg és elmosolyodtam, ahogy egyből szemembe nézett és várta, amit mondani szeretnék. - Tudom, hogy nem szereted ezt a témát hallgatni, de kérlek fogadd el a segítséget. Biztosra veszem, hogy mindent megfognak tenni azért, hogy életben maradj és makk egészséges legyél. Igaz, a karrieredet és egyéb dolgot fel kell adnod egy időre, de gondolj arra, hogy miért adod fel. Itt vannak apuék, a többiek, akiket bár nem igazán ismersz, de szeretnek és támogatni fognak. Én is itt vagyok és bármi legyen, támogatlak. Nem mondom azt, hogy könnyű lesz, mert cseppet sem lesz az, de meglesz az eredménye hidd el. Perrie is ott van, aki bár nem akarja bevallani, de szeret. Szeret és ahogy csak tud, támogatni fog, ahogy mindannyian. Kérlek gondold át a dolgokat és okosan dönts - adtam egy puszit homlokára és erősen magamhoz öleltem. 

Igen. Perrie és Zac. Tudom, hogy mind a ketten viszonyulnak egymás és ahogy ők mondják csak erős barátság, pedig koránt sincs így. Amikor egymásra néznek kizárják a világot, mosolyuk elárulja a bennük tomboló érzelmeket, de egyikük sem mer lépni. Már lassan két éve megy ez a játék, ami engem kezd idegesíteni. Zac nem olyan fajta, aki könnyen zavarba jön, de mikor a közelében van Pezz vagy hozzáér, arca pírba borul és úgy néz ki, akár egy tízen éves tinédzser. Barátnőm esetében is ugyan ez szokott történni, amit mindig somolyogva nézek végig, ha nem látják, hogy jelen vagyok körülöttük. Nagyon aranyosak együtt, de az a legnagyobb baj, hogy nem akarják beismerni. Nem csak kitalálom ezt az egészet, mert mikor meglátom bátyámat, ahogy Perrie-t nézi, pont olyan, mikor Zayn nézett úgy engem régen. Hiányzik az az idő, mikor boldogok voltunk és bennem volt a tudat, hogy az enyém és én az övé. 

Elmélkedésemből egy kéz rántott vissza, ami végig simított arcomon, ezért enyhén megráztam fejemet és zavarómra néztem, aki jelen esetben nem lehetett már, mint drága testvérem. 

- Min gondolkodtál el ennyire? - mosolygott rám és felkelt helyéről. 

- Nem lényeges, de az igen, hogy most azonnal feküdj vissza! - emeltem fel egy kicsit hangomat, mire megtorpant és nagy szemekkel rám nézett. - Jól hallottad Zac Roberts, sipirc vissza azonnal a helyedre - mutattam az ágyra.

- De szomjas vagyok - mondta hisztérikusan, mire felnevettem és megcsóváltam fejemet. 

- Akkor szóljál és máris hozom - álltam fel és a hozzám nem messze lévő kis, fehér asztalhoz sétáltam. Kezembe vettem egy üvegpoharat, majd töltöttem be a majd' arany színű teából. Visszatéve helyére a kancsót, odavittem neki, mire egyből bele ivott, de vissza is köpte a pohárba. Meghökkenve néztem cselekedetét, de ahogy arc mimikáját megláttam, ismét elnevettem magamat. 

- Fúj. Ez undorító - nyögte ki, mivel nyelve kilógott a szájából és kórházi ruhájával törölte azt. 

Nem tudtam mást tenni csak jót szórakozni rajta, majd elvettem tőle a poharat és letettem az éjjeli szekrényre. Továbbra is grimaszolt, de nem bírtam tovább nézni, ezért ismét menésre bírtam lábaimat és egy szintén fehér ajtó mögött rejtőző fürdőbe mentem. Vittem magammal a bátyám szerint undorító itallal teli tárgyat, amit a csapnál alaposan kiöblítettem és engedtem bele hűs vizet, ami minden bizonnyal elfogja nyerni a szomjas bébi tetszését. Ahogy ágya mellé értem, kezébe nyomtam, mire mohon inni kezdett. 

- Kérsz még? - böktem a kezében tartott dologra, mire nemlegesen megrázta fejét és letette a mellette lévő szekrényre. 

Mivel nem kellett másfele mennem, ezért ismét elfoglaltam tegnap óta birtokolt helyemet, könyökeimet a vékonyka matracba fúrtam és megtámasztottam fejemet. Lábaimat egymásba fűztem és figyeltem gondolkodó egyben meggyötört arcát. Ismertem, de annyira nem, hogy belelássak a lelkébe és tudjam mi kavarog benne, de annyit tudtam, hogy szüksége van rám. Talán jobban, mint valaha. 

- Köszönöm - mondta hirtelen, mire felé kaptam fejemet és vártam, hogy megmagyarázza az előbb elhangzott szó miértjét. - Hogy itt vagy és azokat, amiket mondtál. Nem tudom mi lenne velem nélküled. Nem tudom mi legyen, még estig gondolkodok és meghozom a jó döntést. Az már biztos, hogy tudom rád mindenben számíthatok és jobb testvért nem is kívánhatnék. 

Szavai szívemig hatoltak és nem tudtam sírjak vagy nevessek. Mind kettő kijött rajtam, a szám hatalmas mosolyra húzódott, míg szememből folyni kezdtek a könnyek. Nem lenne szabad sírnom, mivel erőt kellene neki adnom, de nem ment, hogy el ne sírjam magam. Mikor ilyeneket mond, teljesen megsemmisít és azt se tudom mit mondjak. Ilyenkor jön az, hogy hozzá bújok és fülébe súgom azt a szót, ami egyhangúan jelenti, hogy mit érzek. Most így tettem, amire a válasz az volt, amit vártam és egy hatalmas testvéri puszi. Ő is szeret és ezt már számtalanszor elmondtuk egymásnak, de biztosra veszem az elkövetkező időben ennek az egy szónak nagyobb ereje lesz, mint bármikor. 

Azt ajtón halk kopogást hallottunk, mire irányába kaptuk fejünket és vártuk, hogy belépjen keresőnk. 

- Tessék? - szólt hangosabban bátyám, mire az ajtó nyílni kezdett és megpillantottuk a számomra nagyon is kedves személyt. Lábán sötét kék sport cipő volt, hosszú végtagjait sötétebb farmer, míg felső részét szintén kék póló takarta. Egy pillanatra elmosolyodtam, ahogy elmosolyodott és óvatosan becsukta az ajtót, majd felénk vette az irányt. 

- Sziasztok - köszönt halkan, majd mellém lépett és egy pillanatra, de annál jelentőség teljesebben, pillantását enyémekbe fúrta.

- Szia - köszöntöttem szinte suttogva. 

Tegnap valamivel bátrabb voltam, de ahogy rájöttem, itt van és ismét jelen van az életemben, az a cseppnyi bátorságom is elpárolgott. Kezeim izzadni kezdtek, fejem kába lett és tekintetemet nem bírtam levenni nekem gyönyörűnek tűnő arcáról. Haja hibátlanul meredezett felzselézve az ég felé, arca, ahogy tegnap, ma is sima volt, amihez kedvem lett volna hozzáérni, megsimogatni, de nem tettem meg, mert nem mertem és semmi jogom nem volt hozzá. 

- Engem személyesen még nem ismersz, de régen skype-on már beszéltünk - mondta zavartan és egy pillanatra lesütötte szemeit. - Sajnálom az akkori viselkedésemet, nem akartalak megsérteni csak...

- ...féltékeny voltál - fejezte be helyette a mondatot bátyám. - Semmi gond, megértettem a viselkedésedet csak az nem tetszett igazán, ahogy a húgommal beszéltél. Nem érdemelte meg. 

- Tudom és tőled is elnézést kérek Ashley, ne haragudj - nézett rám, amitől a hasamba lévő pillangók megjelentek, a torkom pedig elszorult. 

- Majd mindent megbeszélünk - mosolyogtam rá halványan, amitől láthatóan jobb lett a kedve. 

- Jobb lenne, ha mindent újra kezdenénk - nézett újra testvéremre. - A neve Zayn Malik, örülök, hogy megismerhetlek. 

- Zac Roberts, én is örülök - fogadta el felé nyújtott kezét. - Gratulálok a sikereitekhez. 

Könnyed beszélgetésbe kezdtek, amit mosolyogva hallgattam és néztem, ahogy jókat nevetnek és a régebbi nézet eltérést elfejetették pillanatok alatt. Egy dolog járt a fejembe, ahogy az előbb Zayn a szemembe nézett. Remény, boldogság, szomorúság és hatalmas sajnálat tükröződött belőle, ami oly' szinten elmémbe zárta magát, hogy mást nem láttam magam előtt csak az a hatalmas, gesztenye barna szem párt. Nem észleltem semmit szóváltásukból, mert a gondolataim rabul ejtettek, de valahogy felhagytak az örökös munkával és szabadul engedtek. Ismét hallottam a körülöttem történteket és nem csak a csöndet. 

- Mikor engednek haza, erről az undorító helyről - nézett körbe a mellettem álló fiú és furcsa arcot vágott, amit nem tudtam nem figyelmen kívül hagyni, ezért felnevettem. 

Mikor meghallotta kuncogásom, rám nézett és nagyobb mosolyra görbítette ajkait. Jó volt látni rajta egy kis örömöt és nem azt a mindent elsöprő bánatot, ami tegnap is jelen volt egész lényében. 

- Az orvos szerint holnap, már alig váram. Elég egy napot is ebben a szörnyű helységben tölteni - fújtatott egyet és megforgatta szemeit. 

- Pedig otthon se fogsz mást csinálni csak pihenni. El ne hidd, hogy majd hagyom, hogy minden fele csámborogj. Majd, ha teljesen bolond leszek esetleg - néztem rá összehúzott szemekkel, mire rajta volt a sor, hogy felnevessen. 

- Milyen jó, hogy vagy nekem - szórakozott magába, mint sem velünk, mert mi csak figyeltük, ahogy jót kacarászik. 

- Nem vicceltem Roberts, ilyen esetekben nem szokásom - veregettem meg vállát együtt érzően. - Akár egy babával, úgy fogok veled bánni. 

- Már csak az kéne - horkantott fel. - Így is túlságosan figyelsz rám.

- Addig örülj - mondtam neki fog hegyről, ezzel jelezve, hogy lezártam a témát. 

Még beszélgettünk, vagy is inkább csak Zac és Zayn, mikor az utóbbi személy más fele terelte a témát. Tudtam, hogy vele megyek valamerre, de nem gondoltam, hogy elkér a testvéremtől. 

- Ha nem gond, elvihetném magammal egy kicsit Ashley-t? - nézett az ágyba fekvő személyre, aki elsőnek meglepődött, de végére elmosolyogta magát. - Nem lennénk sokáig csak szeretnék vele lenni egy kicsit - nézett rám egy halvány mosoly kíséretében, amit egyből viszonoztam.

Ahogy felém villantotta megmaradt kisfiús mosolyát, a szívem kétszer nagyobbat vert. A bennem lévő kis szerv minden mozdulatára így reagált, amitől már féltem, hogy meghallja. A csábos, még is lehengerlő pillantása, aranyos, kisfiúhoz hasonló mosolya, kedves hangja ugyan olyan maradt, mint három évvel ezelőtt. Hiányoztak ezek a gesztusai, d legjobban ő. Hogy magamhoz ölelje, beszívjam finom illatát, kezeimmel átfűzzem nyakát és elmondjam, neki, hogy mennyire, de mennyire szeretem. Mindez csak az álmaimba történt meg és lehet ott is marad. Nem tudom mi fog történni ezek után. 

- Persze, hogy elmehet. Felnőtt nő, azt csinál, amit akar, de nagyon vigyázz rá csak ennyit kérek - nézett rá Zayn-re továbbra is mosolyogva, majd rám siklott tekintet. - Gyere ide - tárta ki kezeit, mire erősen hozzá bújtam. - Csak ügyesen - súgta fülembe.

Ahogy eltávolodtam tőle, mondatára bólintottam egyet és nyomtam egy nagy puszit puha arcára. Neki is kezdett szőrösödni, de nem zavart. Soha nem vettem figyelembe, hogy szúrt vagy nem, ha megpusziltam. 

- Holnap reggel jövök érted. Ha bármi baj van csak hívj, itt a telefonod a fiókban - böktem az említett bútor darabra. - Fel ne merj kelni a helyedről, mert bármikor tudok beszélni Mr. Brice-al - néztem rá somolyogva, mire felnevetett. 

- Rendben, mindent értek. Jó szórakozást nektek - nézett a mellettem álló személyre is, aki mosolyogva reagált mondatára. 

- Szia Zac, holnap találkozunk - lépett felé egy lépést és férfiakhoz illően, kezet fogtak. 

- Remélem, sziasztok - intett egyet, majd megindultunk az ajtó felé, amit Zayn kinyitott előttem és ahogy kiléptünk rajta, óvatosan becsukta.

Nem akartam egyedül hagyni testvéremet, de Zayn-nel nagyon is beszélni akartam és amennyire lehet, tisztázni vele a fennmaradott dolgokat. Annyi nyugtat igazán, hogy Zac holnap reggel már jöhet haza, velem lehet a házunkban és a barátaim, családom társaságában. Most viszont az nyugtalanít, hogy mi lesz Zayn-el? Hova megyünk és mit fogunk tudni lerendezni kettőnk között? Számtalan és még annál is több kérdést cikázott a fejembe, de azt mondtam magamba, mindenre idővel választ kapok. Vagy is nagyon remélem. Hiányzott, nagyon hiányzott és visszaakartam kapni valamilyen formában, ha már a szerelmemnek nem is mondhatom többet.