2014. március 9., vasárnap

31.rész Már csak ez hiányzott!

Sziasztok Drága Olvasóim! :) Ugyebár ma március 9.-e van, ami számomra kedves dátum, mert ma van a névnapom. Ma nagyon jó kedvem volt egész nap, jó idő volt, a barátnőimmel voltam, ezért is gondoltam azt, hogy megleplek titeket egy újabb résszel. 
Nagyon sok boldog névnapot kívánok a Fanni nevű olvasóimnak, sok puszit küldök nekik! 
Ne felejtsük el, hogy vannak nekem csodálatos olvasóim, akiknek megköszönhetem ismételten a támogatást, nagyon-nagyon szeretlek titeket! Nem gondoltam volna az elején, hogy ennyien olvasni fogjátok ezt a fejemből kipattant történetet! Köszönöm a feliratkozókat, pipákat, kommenteket és a rengeteg oldalmegjelenítést, amitől minden egyes alkalommal lefagyok, ha meglátom a számlálót!
Szép hetet kívánok mindegyikőtöknek és vigyázzatok magatokra! 

                           Hatalmas ölelés és puszi: Fanny 



                                     
                  **Ashley Roberts**
 

Furcsa érzés, hogy van egy vőlegényem, de nem úgy szeretem, ahogy kellene. Szeretem, mert tényleg ezt érzem, de Zayn iránt az évek múlásával is olyan erős szerelmet táplálok, hogy már néha belefájdul a szívem. Messze van tőlem, nem láthatom és még rengeteg tényező, ami mutatja, hogy elvesztettük egymást. Lehet, hogy hiba volt eljönni Londonból, de nem bírtam azt, ami ott velem történt. Nagyobb nyomás volt rajtam, mint New Yorkba és az a soha el nem tűnő magány elvette azt az énemet, aki voltam. Nem volt bátorságom róluk legalább egy képet megnézni vagy Jason-t és Dina-t twitter-en bekövetni. Apámmal úgy váltam el, hogy nem igazán volt fényes a kapcsolatunk, de ahogy teltek az évek, elgondolkodtam azon, hogy miért kellett akkor azt csinálom, amit? Lehet nagy hiba volt, hogy elvitte Zac-et pici korába nagyiékhoz, de minden ember követ el hibát, még én is. Életem során számtalan hibát hagytam a hátam mögött és a legnagyobb az volt, hogy olyan könnyen elengedtem azt a fiút, aki a mai napig kitörő erővel dobogtatja meg a szívem, ott hagytam a családom, barátaimat, pedig számítottak rám. Hiába csinálom ezt tovább, ha nincs mit tenni. El kell fogadnom, hogy Justin a vőlegényem, az otthonom California, azzal már nem lehetek együtt, akivel akarok és a bátyámon kívül mindenkit elvesztettem, akik a mai napig is a brit fővárosban tartózkodik.
Mikor élő show-ban kijelentettem, hogy Justin egy fokkal magasabbra emeltük a kapcsoltaunkat, majd nem elkapott a sírás. Ahogy belegondolok abba, hogy az ő helyén most Zayn-nek kellene lenni-e, összeszorul a gyomrom. Amíg Justin-nal alszom, ölelkezem, csókolózom, nincs olyan pillanat, hogy Ő ne jelenjen meg szemeim előtt. Ha kívánhatnék hármat, akkor azt kívánnám, hogy kapjam vissza Zayn-t, a családomat, barátaimat és szeretett városomat, Londont. Szeretem ezt a helyet is, de nekem nem itt van a helyem. A borús éghez, hideg, csípős szélhez, esőhöz és lágyan melengető Nap fényhez szoktam és nem ahhoz, ami itt van. Hiányzik minden, de nem tehetek semmit. Én jöttem el, akkor nekem is kell viselnem a vele járó gondokat.
Szokásos helyemen ültem, egy hatalmas sziklán, amiről kitűnően lehetett látni a tájat és élvezni a talpamat csiklandozó óceán szelét. Nem volt messze a házunktól, ezért bármikor ide tudtam jönni, ha akartam. Ha egyedül akartam lenni, mindig ide mentem, mert tisztán tudtam gondolkodni és eltudtam dönteni, hogy az elkövetkező időben mi lenne a legjobb. Rendszerint sikerült dűlőre jutnom, de most nem megy. Gondolatok tömkelege cikázott a fejembe és már szinte belesajgott a folytonos gondok miatt, amik a fejembe voltak, de nem mutattam ki. Kontyba kötött hajamat a szél még így is tudta cirógatni, bőrömet a Nap sugarai kényeztették és minden olyan nyugodtnak látszódott, de aki belém látna, meglepődne, hogy mik játszódnak le bennem. Nem volt elég, hogy ország, világ előtt kijelentettem, hogy elköteleztem magam, még egy olyan személy is látta a műsort, akinek abszolúte nem kellett volna. Zayn végig hallgatta a nővel való beszélgetésemet és még Perrie-t is felhívta, aki barátom mellett ült a nézők sorába. Ahogy ezt elmondta barátnőm, még jobban összezavarodtam és nem tudtam eldönteni, hogy mit csináljak. Menjek el Londonba és fedjem fel kilétemet? Mondjam nekik azt, hogy kezdjünk mindent elölről, mint ha mi sem történt volna? Vagy esetleg nyugodjak le és csináljak úgy, mint három éven keresztül? Az utolsó kérdés volt, ami a legjobban tetszett, mert ostobaság és taplóság lenne, ha ilyen hosszú idő után beállítanék és mondanám, hogy 'Sziasztok, itt vagyok!'. Kitudja mit gondolnak rólam és egyáltalán szeretnek-e még. Lehet egy életre megutáltattam magamat velük, amiért elmenetem és mit sem törődve velük új életet kezdtem. Bőröm libabőrös lett, ahogy egy hűvösebb szellő megsimogatta, de nem foglalkozva vele csak figyeltem a hibátlan, megnyugtató tájat, ami előttem tündökölt. Az óceán teljes egészében elém tárult, az elszórtan lengedező pálma fák olyanok voltak, mint ha integetnének, a nagy erővel hullámzó víz a sziklák falának csapódott, ami hangos morajt hallatott és a sirályok hangos beszéddel adták tudtomra, hogy észre vettek. A sós levegőt beszippantva egy kis időre megnyugodtam, de ahogy távozott szervezetemből, újra bánatos lettem. Alattam hömpölygött a hatalmas, sötét kéken hullámzó vízáradat, ami elrémisztett volna, de már hozzá szoktam és csodálattal figyeltem, ahogy a hatalmas sziklába vájódott lyukba becsapódott a víz. Törökülésbe helyeztem magam és az ölemben lévő képeket néztem. Egészen a mai napig nem voltam képes megnézni őket és erőteljesebben felidézni a múltat, de úgy éreztem, hogy itt az idő. Ahogy az első papírlapot kezembe vettem a hiányérzet lelkemet, míg szemet a könnyek árasztották el. Dina-val és Jason-nel készült képet vizslattam, ahogy egymást öleltük és levakarhatatlan mosollyal néztünk a kamerába. Ahogy tovább néztem a velük készült emlékeket, változás történt és megpillantottam a fiúkat, ahogy süteményt faltak és az arcuk csupa maszat volt. Én készítettem a képet még akkor, mikor hozzájuk költöztem és megleptem őket egy nagy tepsi finomsággal. Felnevettem a látványon, de nem boldogságomban. A könnyek szüntelenül áztatták arcomat és a kezeim is remegtek. A gombóc, ami torkomban ékeskedett, csak nagyobbodott és majdnem megfulladtam. Már a kezemben lévő képek vége fele jártam, mikor megtaláltam azt, amin szüleimmel, Emma-val és apával voltam. Furcsa dolog, hogy ezt a nőt az anyámnak nevezem, de nem tudom másképpen. Szeretem, mint ha szülőm lenne és tudom, hogy ő is így érez irántam még most is, ha nem tudja hol vagyok. Boldogan mosolyogtunk, mind ketten közre öletek és hatalmas puszit nyomtak arcomra. Sóhajtottam egy nagyot, majd magam mellé helyeztem a nagyobb tömböt, amit a képek alkottak és újra elmélyülten kémleltem a vizet és az engem körül vevő környezetet. Kezdtem szédülni a sok agyalástól, de nem tudtam mást tenni. Zayn, Louis, Liam, Harry, Niall, Emma, Apa, Dina és Jason. Ezek a nevek azok, amik elveszik az eszem és földbe tipornak, mert rettentően hiányoznak. Bűntudatom van, amiért a szüleimmel összevesztem, mert egy nagy hibát követtek el, ami megbocsájtható lett volna, de a makacsság uralt, a barátaimat is elhagytam és életem szerelmét, ami a legnagyobb hiba volt, amit valaha tehettem. 
Éreztem, hogy valaki mellém ült, azért oldalra néztem és megláttam Perrie halványan mosolygó arcát. Három nap telt el az interjú óta és szerencsémre itt maradt vele, mert Justin-nak tovább kellett folytatnia a munkát, de nem akart egyedül hagyni. Neki is hatalmas hálával tartozom, mert rengeteget segít és ahogy támogat az felbecsülhetetlen. 
- Megzavartalak? - kérdezte halkan és közelebb ült mellém. 
- Nem. Kijöttem ide egy kicsit, mert egyedül akartam lenni - mondtam neki, mire csak elhúzta a száját, amiről tudtam, hogy mire gondolt. 
Az utóbbi időben rengeteget vagyok egyedül és őt is hanyagolom. Próbálna felvidítani, elmenni velem valamerre, de nem jut sokra. Szegényt mindig elküldöm azzal az okkal, hogy egyedül akarok lenni. Tudom, hogy rosszul esik neki, de még is mellettem van, mert tudja mit érzek. Megfogtam kezét, mire lassan felém fordult és kéken izzó szemeit enyémekbe fúrta. Ilyenkor azt érzem, hogy a lelkemig lát, ami szerintem igaz is. Előle nem tudok semmit eltitkolni, mert kiismert és mindent tud rólam. 
- Ne haragudj rám - szólaltam meg és lesütöttem szemeimet. - Tudom, hogy segíteni akarsz és kiszedni ebből a körből, amibe vagyok, de nem megy, mert nehéz ez az egész. 
Egy sós könnycsepp újra előbukkant, amit lassú mozdulatokkal töröltem le és ismét szorításomba zártam kezét.
- Én nem haragszom Ashley, ne beszélj butaságokat - mosolyodott, amit akkor láttam meg mikor szavaira felnéztem rá. - Tudom, hogy mit érzel és ahogy már az elején elmondtam, mindig melletted leszek. Lehet, hogy szinte csak a munkádnak élsz, de tudom, tudjuk, hogy milyen is vagy valójában és kivárjuk, hogy újra a régi legyél - ölelt magához, ami rettentően jól esett. 
Igazat mondott a munkámmal kapcsolatban. Mindig dolgozok, ha kell, ha nem és már sokszor engem bosszant. Nem tudok elszakadni a dolgaimtól, mert csak ebbe tudok temetkezni. Ha énekelek, dalokat írok, utazok, akkor kevesebbet tudok gondolkodni és számomra ez jó. Perrie és bátyám kérésére vettem ki egy hónap szabadságot, ami részben jó, de így nem. Így mindig tudok elmélkedni, egyedül lenni és nincsenek dolgok, amik letudják kötni a figyelmemet. Zac is miattam jött haza szabadságra, pedig lenne bőven munkája neki is. Ez is jó dolog, de csak lenne, mert egész nap alig szólunk egymáshoz. Mindenkivel furcsa és Miranda a házvezető nőnk is furcsállja a viselkedést. Se ő, se Pezz, se én nem tudjuk mire vélni ezt a 180 fokos érzelmi fordulatot nála.
- Köszönöm - mormoltam halkan kiengedett hajába, amit legtöbbször így hordott. 
Az évek során már sok féle színbe pompázott hajzuhataga, kezdve a lilánál, a barnánál, utána a szürkének több árnyalatát is kipróbálta, majd jött a világos rózsaszín. Mind jól állt neki, de még is megszokott színénél, a szőkénél maradt. Míg az övé mind színben, mind fazonban változott, addig nekem csak megnőtt. Nem szeretem festeni, úgy jó, ahogy van. 
- Nem jössz egy kicsit sétálni? - tolt el magától, hogy szembe legyen velem, mire mosolyogva bólintottam egyet. 
Miközben felálltam, magamhoz vettem a mellettem stócban elhelyezkedő képeket, majd követtem előttem lépkedő barátnőmet. Vele is mindent megosztottam, de Dina és Jason helyét soha nem fogja tudni elfoglalni. Legyen az bánat, öröm vagy bármi dolog, ami zavar vagy hasonló, elmondom neki, végig hallgatom véleményét, de míg vele három éve, addig Jason-ékkel 14 éve vagyunk barátok. A 14 évhez nem adtam hozzá azt a hármat, amit külön töltöttünk, mert nincs értelme. Szeretem Perrie-t nagyon, de hiányzik két legjobb barátom, akik még nála is jobban ismernek és talán még magamnál is. 
Óvatosan szedtük lábunkat a hegyes sziklán, majd papucsunkat levettük, ahogy a már szinte égető homokba bandukoltunk. Ahogy leértük a partra, belesétáltunk a hullámokba, hogy lehűtsük felhevült talpainkat, majd megfordulva szembe találtam magamat a Zac-kel közös házunkkal, amire ha ránézek elszomorodok. Hogy miért? Mert Londonba is van egy házam, ami szintén hiányzik, mert szerettem benne lakni és rengeteg emlék lakozik benne. Nem sok időt, több, mint fél évet töltöttem benne, még is a szívemhez nőtt és ha tudna beszélni számtalan emléket idézne fel, ami között volt rossz, de annál több jó. Fejemet megrázva ugrottam vissza jelenbe, majd nagyot nevettem, ahogy barátnőm megcsúszott a vízbe és hatalmasat esett. A kezembe tartott képeket lettem a homokba, majd mikor megbizonyosodtam, hogy biztos helyen vannak a kincsként őrzött lapok, oda mentem hozzá, még mindig nevetve. 
- Minden oké? - kérdeztem jó kedvemet eltitkolva, pedig már nagyon kikívánkozott a nevetés, mert nem minden napi látvány a híres, neves Perrie Edwards-ot csurom vizesen, szőke hínárnak tűnő hajjal és homokos arccal látni. 
- Nevess nyugodtan - rántotta meg vállát, miközben felült, de ahogy kérését teljesítve felkacagtam, csúnyán nézett rám. - Nem azért mondtam, hogy meg is tedd - fonta össze kezeit mellei előtt, mint egy kislány. 
- Jól van te nagy bébi. Inkább gyere, segítek felállni - nyújtottam felé kezemet, amit egyből el is fogadott. - Mibe estél el?
- Abba a kőbe - mutatott a lábam mellett lévő nagyobb szikla darabra, amit valószínűleg a hullám és felkavart homok miatt nem láthatott. - Fene egye meg - bökött rá ismét mérgesen, mire felnevettem. 
Kislányos viselkedésével és hangjával, egyből felvidított és részben ezt szerettem benne. Tudta mikor kellett elővenni-e humorát és hiszti rohamait, ami egy leejtett kanáltól is előjött neki, ha megakart nevettetni. Sokszor már a könnyem csorgott a megállni nem akaró kacagás miatt, ahogy most is. 
- De buta vagy. Nem beszélünk csúnyán - böktem meg orrát, mintha a lányom lenne, mire ő is elnevette magát. 
- Na ezt már szeretem - indult meg a hullámoktól beljebb, majd leült a homokba. - Örülök, hogy végre nevetni látlak. 
Én is követtem példáját, majd mellé kuporogva figyeltem, ahogy a madarak erősen csapódtak a vízbe, hogy halat fogjanak, a pálma fák továbbra is integettek, a szél a nyílt téren erősebbnek hatott és a Nap forró sugarai árnyék hiány miatt jobban értek minket. Sokszor látom ezt a tájat, de mindig elvarázsolt, ahogy barátnőmet is. Oldalra nézve láttam, hogy nagyokat pislogva kémlelte a kék eget és a már szinte feketének ható óceánt, ami a mindenségig elnyúlt. Több percnyi csend után eljutott tudatomig mondata, mire megszólaltam, de nem néztem rá. 
- Én annak örülök, hogy itt vagy.
Egy mosollyal válaszolt, amit akkor láttam meg, mikor egy pillanatra rá néztem. Sokszor szavak nélkül is szoktunk kommunikálni, ami elég érdekes dolog, de nekünk sikerül. Oly annyira megismertük a másik szokásait, gondolkodását és egyéb tulajdonságát, hogy egy sóhaj vagy mosoly tudatja a másikunkkal, hogy mit érez. Most is így volt és ami mosolyt felém idézett, tudtam, hogy jól esett neki, amit mondtam.
- Ashley! Merre van? Jöjjön gyorsan! - hallottam meg Miranda hangját, majd vékony alakját és a futástól himbálózó, barna haját láttam meg, ahogy felénk tartott. 
Mind ketten egyből felpattantunk helyünkről, majd gyors léptekkel közeledtünk felé, hogy minél hamarabb tudathassa velünk mondandóját. Ahogy szembe értünk vele, kikerekedett szemekkel néztük, ahogy arca könnyeitől volt vizes, mindene remegett és már annyira nagy levegőt vett, hogy majd' megfulladt. Nem volt idős, sőt, talán 40 éves lehetett. Soha nem kérdeztem tőle a korát, ennyinek feltételeztem, de lehet, hogy tévedtem.
- Mi a baj? Mi történt? - fogtam meg kezeimmel rázkódó vállait, mire zölden izzó szemeit rám emelte.
- Zac úr... - vett egy nagy levegőt. - össze esett a nappaliba... - hagyott ismét szünetet. - és nem mozdul semmi cselekedetemre - kezdett még jobban zokogni, mire őt és Perrie-t is ott hagyva rohantam a ház felé. Próbálta minél gyorsabban futni, de a forró, süllyedő homok nem nagyon akarta engedni. Ahogy meztelen talpaim a járdán csattogtak, jóval gyorsabb tempót diktáltam magamnak és hamar az udvarba tudtam magam. A bejárati ajtót oly' módon nyitottam ki, hogy majd kiszakadt a helyéből, de nem foglalkoztam vele. Lábaim immár a hideg padló lapokon jártak, majd mikor bátyámat megláttam, ahogy a kanapé előtt feküdt, nagyot dobbant a szívem és minden porcikámat átjárta a félelem. Se perc alatt térdeimre rogytam, amiket az ütéstől védte a bolyhos szőnyeg. Nehezen, de hátára fordítottam és elkezdtem arcát veregetni. 
- Zac! Ébredj fel! Hallod?! - már annyira vertem arcát, hogy piros lett, ezért abba hagytam és rázni kezdtem. 
Erre se reagált semmit, ezért szájához hajoltam, hogy megtudjam lélegzik vagy nem. Vett levegőt, de nagyon lassan, amitől még nagyobb lett bennem a pánik. Könnyeim szüntelenül potyogtak a szőnyegre vagy ahova helyet kaptak, de nem törődtem vele csak kezembe vettem a mellettem lévő asztalon helyezkedő telefont, ami bátyámé volt. Ujjaim fürgén írták be a mentők számát, majd fülemhez emeltem a készüléket. 
- Jó napot kívánok - hallottam meg hamarosan egy mély, férfi hangot, mire felsóhajtottam, hogy ilyen hamar felvette. 
- Jó napot. Jöjjenek nagyon gyorsan a Beach utca, 68-as szám alá. A bátyám elájult és alig vesz levegőt - mondtam hadarva és rekedten a sírás miatt. 
- Értem hölgyem. Három perc és ott vagyunk - hallatott megnyugtató hangot, majd bontottuk a vonalat. 
A telefont vissza tettem előző helyére, majd fojtattam tovább a szólongatást, arc veregetést, teste rázását, de nem reagált semmire. A szememet eltakaró vízáradatól nem láttam semmit, ezért kézfejemmel eltüntettem a látásomat gátló folyadékot. Ez idő alatt Miranda és Perrie is beértek a házba és az utóbbi személy meghökkenve nézte a csukott szemmel és magatehetetlenül fekvő testvéremet. 
- Ashley kisasszony ne haragudjon - szólalt meg házvezető nőnk, mire felnéztem és elképedtem. 
Arca hó fehér volt, szemei a sírás miatt szinte vakítóan pirosak voltak és vékony ujjait tördelte. Nem mondtam semmit csak felálltam Zac mellől, mivel Pezz átvette a helyemet és oda mentem hozzá. Ahogy elé értem szorosan magamhoz öleltem és ahogy hangos zokogásba kezdett, velem is ez történt. Hátamon a barackvirág színű kötött felsőmet erősen markolta és mindene reszketett. Nyugtatóan simogattam a hátát, majd eltoltam magamtól.
- Miért kérsz bocsánatot? - mosolyodtam el halványan, hogy ezzel is nyugtassam. - Te nem csináltál semmit, nyugodj meg.
- De ha hamarabb... - kezdett volna magyarázkodni, természetesen feleslegesen, ezért mondatába vágtam. 
- Még egyszer mondom Miranda. Nyugodj meg kérlek. Te csak jót csináltál, mivel egyből szóltál. A mentősök hamarosan itt lesznek és minden rendben lesz. Beviszik a kórházba, kivizsgálják és elfelejthetjük ezt az egészet - karoltam át vállait és a konyhába vezettem.
Leültettem az egyik székre, ami a márvány lappal fedett pult előtt kapott helyet, majd kezembe vettem egy üveg poharat és töltöttem neki egy kis vizet, hogy ténylegesen lenyugodhasson. Kezébe adtam, mire hálásan rám mosolygott és elfogyasztotta a pohárban lötykölődő folyadékot. 
- Megijedtem és félek - mondta akadozva, miután letette kezéből a tárgyat és kétségbeesetten rám nézett.
- Én is, de gondoljunk a jóra - léptem mellé és megfogtam kezét, de ezzel a mondattal nem csak őt, de magamat is nyugtattam. 
Fejét hasamnak döntötte, mivel ő a széken ült, én pedig álltam, ezért magasság különbség volt köztünk és nem tudta máshova hajtani. Erősen markolta kezemet és valamit mormolt orra alatt, ami minden bizonnyal ima volt. Többször volt olyan, ha megijedt vagy valamelyikőnkkel gond volt vagy betegek lettünk itthon létünk alatt, akkor ezt csinált. Bizonyára számára ez egy módszer, hogy megnyugodjon és tisztán tudjon dolgokat felfogni. Mindig nyugodt és kiegyensúlyozott, de most ahogy engem ölelve imádkozik, közben sír, nem a legjobb látvány egy olyan nőtől, mint ő.
- Ashely, Miranda! Gyertek, megjöttek a mentők! - kiabált be hozzánk Perrie, mire elindultunk a célzott helység felé. 
Ahogy oda értünk, már két erősebb férfi vette kezükbe testvéremet és rátették egy tolható ágyra. Ahogy megláttak az egyikőjük oda jött hozzám egy halvány mosoly kíséretében. 
- Jó napot. Mark Ryle vagyok. Gondolom magával beszéltem - nyújtotta felém jobb kezét, amit el is fogadtam. 
- Jó napot. Ashley Roberts. Igen, én hívtam magukat - bólintottam egyet és figyeltem, ahogy az előttem álló férfi társa óvatosan, de egyben sietős mozdulatokkal tolta ki bátyámat a házból.
- Értem. Maga hozzá tartozója vagy ismerőse a fiúnak?
- A húga vagyok - töröltem meg szememet, mert ismét sírva fakadtam.
- Rendben, akkor ha gondolja velünk tarthat - intett az ajtó felé, mire bólintottam egyet, hogy vele tartok. 
Sietős léptekkel előre ment, míg én az engem vizslató két személyhez vettem az irányt. Mind kettőjük szeme könnyes volt, ahogy nekem, de még is biztatóan mosolyogtak, még Miranda is, aki szerencsére megnyugodott. 
- Mi is nem soká megyünk - ölelt magához barátnőm, majd a mellette álló nő is.
- Rendben - mentem az ajtó felé. - Majd találkozunk.
Futva közelítettem meg a mentő autót és a hátsó részénél beszálltam, majd figyeltem, ahogy az egyik férfi becsukja a két ajtós szerkezetet. Egyből Zac mellé ültem és megfogtam egyik kezét, ami csak esetlenül eset szorításom közé. A kocsi szirénázva száguldott, ami annyit jelentett, hogy nagy a baj. Pillanatok alatt oda értünk a legközelebbi kórházhoz, majd ahogy kinyíltak az ajtók, doktorok és nővérek tömege vette körül a földre tett hordágyat. 
- Úristen, ő Zac Roberts! - kiáltotta el magát az egyik fehér köpenyes orvos. - Az egyik legjobb kórterembe vigyétek - adta ki a parancsot, majd felém fordult. 
Megszeppenve néztem, ahogy a rengeteg embert körül vette testvéremet, aki nem észlelet semmit, majd egy hatalmas ajtó mögött eltűntek. Nagyokat pislogva néztem rá az engem figyelő, enyhén szakállas férfira, aki talán 50-es éveiben járhatott. 
- Üdvözlöm Ashley, Mr. Brice vagyok - nyújtotta felém kezét, amit illedelmesen el is fogadtam. - Biztosan furcsállja, hogy ismerem, de a kisebbik unokám oda van magáért. A nagyobbik, pedig Zac-et szereti nagyon - mosolyodott el kedvesen, mire én is így tettem. 
- Jó napot. Öröm hallani szavait - varázsoltam arcomra ismét egy apró mosolyt. - Minden rendben lesz a bátyámmal?
- Mindent megteszünk Ashley - mondta, majd mutatta, hogy induljunk be az épületbe. - Erős fiúnak látszik és biztosan nincs nagy gond.
- De ha még is? - néztem rá félve és érzetem, ahogy testemet átjártam az a rossz érzés, amit nem akartam. 
- Nem szabad rosszra gondolni, de válaszolva a kérdésére, küzdeni fogunk az egészségéért - simította meg vállamat, majd kinyitotta előttem az ajtót. 
Egy fokkal jobban éreztem magam Mr. Brice szavai hallatán, de még mindig rettegtem. Lehet, hogy nagyobb baja van, mint hinném, de akkor mit csináljak? Ha súlyos baja van, akkor nem tudok neki segíteni csak azzal, ha támogatom, ami biztosan meg lesz, de nem bírnám azt is megemészteni, ha nagy gond lenne vele. Mit kezdek nélküle? Jelenleg ő az a személy, aki a mindenséget jelenti számomra és ha őt is elveszítem, akkor összetörök. Nem olyan rég tudtam meg, hogy ő van nekem, de mindig van valami, ami közbe jön. Elváltunk a doktorral, mert ő is bement megnézni testvéremet, ezért a kórterem ajtaja előtti székek egyikére leültem. A gyomrom forgott a jellegzetes gyógyszer szag miatt, ami már szinte csípte az orromat, csukott ablakon keresztül és a hetedik emelet ellenére is lehetett hallani a mentő autók szirénájának hangját, ami minden alkalommal rossz érzést keltett bennem, az emberek szaladgáltak minden fele hordágyakkal, tolókocsikkal, bennük súlyosabb vagy kevésbé súlyosabb sérülésekkel küzdő emberekkel. A fehér, zöld falak, hatalmas ablakok, hosszú folyosók, szinte megrémítették az embert, ezért inkább lehajtottam a fejemet és kezeimet néztem. Vártam és vártam, de hosszú idő elteltével sem jött ki senki a teremből, ami kezdett idegesíteni és egyre nagyobb pánikba ejteni. Telefonomat elővettem a zsebemből, hogy megnézzem az órát, ami este hat órát mutatott. Több, mint egy órája, hogy Mr. Brice bement az ajtón, de azóta se kép, se hang. Legszívesebben betörnék a helységbe, hogy egy pillanatra is láthassam mit művelnek Zac-el, de nem tettem meg, mert a doktor szavai jártak a fejembe, hogy mindent megtesznek az egészségéért. Helyemről felállva, elkezdtem járkálni, az ablakon keresztül figyeltem a nyüzsgő utcákat, utakat és minden olyan kicsinek tűnt ilyen magasból. Azt is furcsálltam, hogy Perrie és Miranda még nem értek ide, de nem is baj, ha nem jönnek be. Elég, ha én itt vagyok, nem kell még nekik is kibírni ezt a környezetet, ami nem undorító, de egy kicsit ijesztő. A hűvös ablak üvegnek döntöttem homlokomat és néztem ki a fejemből szokás szerint, mikor megéreztem valakinek a kezét vállamon, majd hang is társult hozzá. 
- Szia Ashley.
Óvatosan fordultam meg tengelyem körül, majd szembe találtam magamat egy olyan személlyel, akire nem is gondoltam, hogy valaha láthatom még. 
Ajkaim elnyíltak, szemeim majd' kiestek helyükről és levegőt is elfelejtettem venni. Hirtelen forogni kezdett velem a világ és szaporán pislogni kezdtem, mert azt hittem csak képzelődök. Lassan vezettem szememet végig rajta, de nem tudtam mit mondani. Ahogy szemeibe néztem, minden újult erővel kezdett bennem tombolni és tudatomon kívül voltam, de éreztem, ahogy puha keze arcomra csúszott, majd láttam, ahogy közelített felé és a végére kezei közé zárt. Másodperceken át álltam, akár egy bábú, majd felfogtam, hogy mi is történt és a lehető legerősebben öleltem. Szemeimet becsuktam és hagytam, hogy könnyeim utat törjenek maguknak.

4 megjegyzés:

  1. Úristen ki az??? Zayn?? Az apukája?? vagy valamelyik fiú??? Nagyon kíváncsi vagyok! :) siess a kövivel! :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Annus! (:
      Megint eltűntél egy kis időre, de visszatértél szerencsére! :D
      Minden kiderül a következő részben, addig is kitartás!
      xx, Fanny

      Törlés
  2. Szia!
    Úristeeen! Zayn legyen, Zayn legyen, léééégyszííí! Kérlek mondd, hogy Zayn az! Úgy szeretném! Szegény Zac... Gyógyuljon meg! :'( Te pedig folytasd!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Lau! (:
      Bocsánat, de nem mondok semmit! :D Hozom a következőt, amint tudom.
      Puszi, Fanny

      Törlés