48.rész A lányod vagyok, Anya!

Üdvözlök Mindenkit! :) Ismét hamarabb hoztam a részt, mivel pénteken Győrbe utazom és nem tudnám feltenni. Remélem tetszeni fog és az is, ami Ashley és az anyukája között fog történni. Ismét köszönöm a támogatásotokat és kitettem egy közvélemény kutatást az oldalra, amiben az van, hogy lehet szavazni azzal kapcsolatba, hogy legyen-e ráadás rész. Aki szeretné hogy legyen az szavazzon! :)
Nem is tudok és nem is akarok többet mondani, mivel nincs szándékomban titeket fárasztani, csak még annyit, hogy jó olvasást és vigyázzatok magatokra!

                               Bye: Fanny

- Két percet kérek - nézett rám kérlelve a nő, akin nem tudom, hogy miért, de megesett a szívem.
Engem úgy neveltek, hogy tisztességes és jószívű legyek, amit mindig észben is tartottam, ahogy most is. Lehet, hogy anyám hibázott, nem is sokat és nem is kicsiket, de úgy gondoltam, hogy megérdemelt egy esélyt, hogy helyre hozza a dolgokat. Több, mint egy év telt el a találkozásunk óta és nagyon sokat gondolkodtam, többször is eszembe jutottak szavai, amit még a californiai házunkban mondott, de az volt az igazság, hogy akkor túl mérges és önfejű voltam, ahhoz, hogy néhány szó után megbocsájtsak neki.
- Gyere, menjünk fel Zoe szobájába - indultam meg a folyosó felé, miközben mindenkitől elnézést és néhány percet kértem, amit meg is értettek, hogy miért, mikor a hátam mögött lépkedő személy felé pillantottak.
Pillanatok alatt felértünk kislányom szobájának ajtaja elé, amit mikor kinyitottam, anyám szemei kitágultak és elmosolyodott. A főbb domináló szín a rózsaszín volt, ami minden kis lánynál, virágos képek, ágynemű és párnák díszítették a kis birodalmat, amit lányunk nagyon szeretett. Imádott a szobájában lenni a játékaival együtt és önfeledten játszani. A kiságya mellett lévő asztalon egy Zayn-ről és rólam készült kép foglalt helyett egy fehér keretben, amit azért kellett odatennünk, mert úgy akarta. Nagyon szerette nézegetni azt a képet, amit még akkor készítettünk, mikor a szállodai találkozás után befogadtak a fiúk és már néhány napja velük éltem. Akkoriban Harry és Louis rengeteget fotóztak, én pedig előszeretettel álltam nekik modellt különböző pózban és ruhában.
- Nagyon szép szoba - szólalt meg Katei. - Hasonlít a tiédre, ami még kicsi korodban volt New York-ban - folytatta és beljebb lépkedett a helységbe.
- Az enyémre? - lepődtem meg és követtem, majd becsuktam az ajtót, hogy senki ne tudjon minket zavarni.
- Igen - fordult felém halványan mosolyogva. - Te is éppen annyira szeretted a rózsaszínt, mint a lányod. Minden dolgot, amit vettünk neked csak abban színben fogadtál el és sokszor apáddal vagy tíz boltot bejártunk, hogy megfelelő színű szoknyát találjunk neked, ha azt szerettél volna viselni - nevetett fel halkan, amitől ajkaim felfelé görbültek, illett hozzá a jókedv.
- Most is szeretem a rózsaszínt csak már nem annyira, ahogy mondod, hogy szinte rajongtam érte - beszéltem hozzá mosolyogva, majd leültem a szobában lévő, fehér ülő garnitúrára.
- Figyelj, Kicsim - ült le mellém, miközben sóhajtott egy nagyot. - Nem akarok neked jó pofizni vagy a bizalmadba kerülni csak azt, hogy hallgass meg - simította meg a kezemet, amitől kirázott a hideg és ezt az érzést nem értettem. - Tudom, hogy mindent elhibáztam, én voltam a világ legrosszabb anyukája és emiatt rettentően szégyellem magam. Egyedül hagytalak, nem voltam az igazi anyád, de szeretném bepótolni veled az időt, még ha szülődként nem is, csak a barátnődként. Tisztában vagyok azzal, hogy Emma-t tekinted az édesanyádnak, amit elfogadok és nem teszem szóvá. Már érett nő vagy, aki két lábon áll a földön és büszke vagyok rád. Tudom, hogy mindent az én segítségemmel kellett volna megtanulnod, mégis sikerült egyedül is. Nagyon erős vagy, Ashley - nézett könnyes szemeivel az enyémbe, amit egyáltalán nem volt jó látni, mivel nagyon sajnáltam. - Fontosabb volt számomra a munka, mint te és abba is bele mentem, hogy a bátyád apád szüleihez kerüljön. Mindent megakartam neked adni és nem vettem figyelembe azt, hogy így csak neked ártottam. Azóta sok év eltelt és ha lehet úgy mondani, benőtt a fejem. Felnőttnek voltam kinyilvánítva, mégis rosszabb voltam, mint egy tini és mindenért elnézést kérek, Drágám. Nem akartam neked rosszat, nagyon szeretlek és mindent bánok. Ha visszapörgethetném az időt, én lennék a világ legjobb anyukája, de nem csak neked, hanem Zac-nek is. Ti vagytok a gyerekeim és valamilyen formában visszaakarlak titeket kapni - fogta meg a kezemet, amitől ismét kirázott a hideg. - Leszel legalább a barátnőm? - nézett rám reménnyel és könnyel teli szemeivel, mire betelt nálam az a bizonyos pohár és szorosan magamhoz öleltem.
- A lányod vagyok, Anya! - súgtam a fülébe fojtott hangon, majd nem bírtam tovább, elsírtam magam. 
Erősen öleltem magamhoz, beszívtam hajának és bőrének kellemes illatát, miközben a vállaim erősen rázkódtak és levegőt is alig kaptam. Hiányzott az érintése, a jelenléte és mind, ami az édesanyám volt. Mikor öleltem magamhoz azt a nőt, aki a világra hozott, akkor döbbentem rá, hogy ő rá vágytam csak azt az érzést, amit akartam Emma kezei között kaptam meg. Nem hívhattam őt az anyámnak, mikor az igazi is meg volt és elmondta, hogy mindig is szeretett. Mindenért hálás voltam apám feleségének, de az én anyám Katei volt, aki sokat hibázott, de beismerte és ezt nagyba néztem. Végre éreztem azt az anya-lánya kapcsolatot közte és köztem, miközben kezei között tartott és egy aprócska lánykának tartottam magam. Mintha visszamentem volna az időbe és nem történt volna semmi rossz dolog közöttünk, mintha mindvégig együtt lettünk volna és tudtam, hogy ezek után az következett, mert többet nem engedtem el, szükségem volt rá.
- Szeretlek, Kislányom! - hajolt el tőlem és nedves arcomra hintett egy puszit. - Te és Zac vagytok a mindeneim! - törölte le ő is könnyeit, miközben kedvesen rám mosolygott.
- Tudod hányszor kívántam azt, hogy minden úgy legyen, mint most? - kérdeztem meg tőle, mire óvatosan megrázta a fejét. - Nagyon sokszor, mert szükségem volt rád és van is. Te vagy az, aki a világra hozott, az édesanyám, de nem voltál mellettem - potyogtak tovább könnyeim, amiket hosszú ujjaival egyből le is törölt. - Mindent egyedül kellett csinálnom, felnőnöm és most 25 évesen kaplak vissza, Anya - ráztam meg a fejemet csalódottan, miközben lehajtottam a fejemet.
- Lehet, hogy így van, Angyalom, de most már itt vagyok - emelte fel a fejemet kezeivel és arcomat óvatosan fogta közre ujjaival. - Soha nem megyek el, nem érdekel a munka, ha kell hajléktalan leszek csak ti legyetek mellettem. Tudjam, hogy mi gondotok, örömötök van, az unokáimnak mesélhessek, hogy kicsinek miket csináltatok és elmondhassam, hogy az én gyermekeim vagytok. Egy gyönyörű nő és egy sármos férfi, akik az én szívem alatt cseperedtek kilenc röpke hónapig - nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Szeretlek, Anya! - mondtam ki elsőre ezt a mondatot, amitől a mellettem ülő nőnek ismét könnybe lábadt a szeme.
- Én is téged, Ashley! - ölelt szorosan magához, amitől a szívem hevesebben vert és elkapott az a szeretet, amit kizárólag csak tőle tudtam megkapni, az anyai szeretetet.
Egymás kezét fogva lépkedtünk le a lépcsőn azzal a céllal, hogy csatlakozunk a nappaliban tartózkodó, ünneplő vendégekhez, mikor szembe találtuk magunkat Emma-val. A torkom hirtelen elszorult, nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna mondanom, hiszen eddig őt szólított anyámnak és nem az igazit. Úgy éreztem, mintha elárultam volna, a bűntudat a markába fogott egészen addig, míg a rövid hajú nő el nem mosolyogta magát és kezei közé nem zárt.
- Tudom, hogy az anyukád, nem kell magyarázkodnod - súgta a fülembe, mire felsóhajtottam és nem gondolkodtam többet. - Nála van a helyed és nem nálam - mondta a szemembe, mikor eltolt magától és fél szemmel a harmadik női tagra pillantott. - Nagyon szeret, látszik rajta és legyél rá büszke, hogy ilyen anyukád van - fogta kezei közé arcomat és egy óvatos puszit hintett a homlokomra.
- Köszönöm - tátogtam felé, mikor elindult a lépcsőn, majd mikor ismét megjutalmazott egy mosollyal, anyám felé fordultam és folytattuk tovább az utunkat.
Tőlünk nem messze Lucas állt apámmal és kedvesen beszélgettek egymással, amit jó volt látni, örültem, hogy köztük is minden rendben volt. Óvatosan szülőm háta mögé sétáltam és kezeimmel átöleltem a nyakát, mire hirtelen megfordult és kezei közé zárt.
- Minden oké? - kérdezte figyelmesen, miközben hajamba bújtatta az arcát.
- Minden - bólintottam egy nagyot és enyhén borostás arcára nyomtam egy puszit. - Mindent megbeszéltünk - tettem hozzá, mire mosolyogva felnézett rám.
- Ennek örülök és büszke vagyok rád, Kincsem - simogatta meg arcomat nagy mancsával. - Na menj! A többiek már várnak - mutatott a barátaimra, akik a lehető legjobban szórakoztak egymás társaságában.
Apám kérését megfogadva a nappaliba lépkedtem, mire minden szem rám szegeződött, majd csak azt vettem észre, hogy vőlegényem erős kezei között tartott és arcomat puszilgatta. Gondolkodás nélkül állítottam meg cselekedetében és ajkaimat az övére nyomtam, amit egy pillanatra sem ellenzett. Kezei még szorosabbak lettek körülöttem, szánk egyszerre mozgott és egy pillanatra még boldogabb lettem, mint valójában voltam. Selymes hajába túrtam és néhány tincsét meg is húztam, mire felmordult, ahogy mindig tette. Ezután ő is így tett és tincseim hosszú ujjai között pihentek, de nem sokáig, mert Louis és Niall megszakítottak minket.
- Jön a torta! - kiáltotta el magát Perrie és Zac kezét elengedve mellém szaladt. - Valami jót kívánj! - súgta a fülembe, mire jóízűen felkacagtam, nem is Pezz lett volna, aki ezt mondta.
Édesapám és anyám kezében pihent egy hatalmas nagy torta, ami az óceánt szimbolizálta, de nem hiába. Amióta ismét Londonba költöztünk, megállás nélkül követeltem a hatalmas nagy vizet, mert rettentően hiányzott. Nem éreztem az illatát, nem ülhettem ki a partra és csodálhattam, miközben a Nap felkelt vagy ment aludni. Sok minden hiányzott Californiából, de legjobban a vége láthatatlan óceán, ami a több, mint három év alatt a szívemhez nőtt.
- Tetszik? - lépett mellém Zayn és átölelte a derekamat, miközben pislogás nélkül figyeltem, ahogy két szülőm kisebb-nagyobb sikerrel letette a desszert csodát a szoba közepén álló asztalra.
- Nagyon - néztem rá bőszen csillogó szemekkel, mikor megbizonyosodtam róla, hogy a sütemény biztonságba rákerült a négy lábú szerkezetre. - Félek felvágni, mert túl guszta - nevettem fel, ahogy vőlegényem is tette kijelentésemre.
Anyám pillanatok alatt meggyújtotta a torta tetején álldogáló gyertyákat, majd az egész vendégség énekelni kezdte az ilyen alkalmakkor ismert dalt, amitől könnybe lábadt a szemem és mindenkit alaposan megfigyeltem. A Malik, Payne, Styles, Tomlinson és Horan család, valamint Rob családja, a szüleim, barátaim és drága kislányom is énekelt nekem, akihez egyből oda szaladtam és kezeim közé kaptam. Kuncogni kezdett, ahogy mozogni kezdtem vele, miközben csípőmet ráztam. A dalnak vége lett, mire mindenki tapsolni kezdett, de én nem magamat dicsértem meg, hanem azokat az embereket, akik most is velem voltak, szerettek és gondoltak rám.
- Nagyon köszönöm nektek! - töröltem le kibuggyanó könnyemet. - Örülök, hogy itt vagytok és érezzétek nagyon jól magatokat - mosolyogtam rá egyöntetűen a társaságra, akik viszonozták gesztusomat.
- Tessék, Angyalom - lépett mellém Miranda egy nagy késsel a kezében. - De először kívánj! - szólt rám magas hangon, mire mindenki velem együtt elkacagta magát a nő kirohanásán.
Lányommal a kezemben közelebb léptem a süteményhez és szememet becsukva kívántam. Azt kívánom, hogy a családom, barátaim és én is a lehető legboldogabbak legyek egész életemben! Mikor elmondtam magamban ezt a mondatot, kinyitottam a szemem és elfújtam mind a huszonöt gyertyát, majd kislányommal együtt megvágtuk a tortát és kérésére apjának adtuk az első szelet édességet. Mindig őt és engem nézett előbb, teljességgel felnézett ránk, ami nem megtisztelő volt, hanem jó, mert így megfogadta a tanácsainkat, parancsainkat.
A több emeletes desszert hamar elfogyott, ami nem volt meglepő, hiszen nagyon finoman lett elkészítve és Niall is magát adta, mivel három szeletnél se állt meg, pedig nem kicsi adagokat osztogattam ki. Mikor csend volt, kihasználtam az alkalmat, felálltam a helyemről és a szoba sarkában álldogáló zongorához léptem. Óvatosan ültem le elé, majd felnyitottam a billentyűket takaró tetőt. Nem telt bele sok idő, mindenki pillantását megtaláltam, ezért beszélni kezdtem.
- Mikor több, mint négy évvel ezelőtt Californiába költöztem, írtam egy dalt Zayn-hez, aminek a kottáját egészen múlt hétig nem találtam meg. Ezt a dalt még senki se hallotta, mivel félve őriztem és már a végén annyira, hogy el is tűnt. Magam alatt voltam és legjobb dolognak azt találtam, ha dalba foglalom az érzéseimet, amik bennem voltak - beszéltem mindenkihez, de legkiemelkedőbben Zayn-hez, mivel róla volt szó.

Óvatosan a zongorára billentyűire tettem ujjaimat és játszani kezdtem, majd énekelni. A helyiségben csend volt, én pedig mélyen a gondolataimba merültem és eszembe jutottak azok a fertelmes érzések, amiket akkor éreztem. Mikor évekkel ezelőtt készen lettem ezzel a dallal, úgy éreztem, hogy kiszabadítottam magamból egy kis rosszat és talán jobban éreztem magam. Az volt egyedül a gond, hogy sehogy sem volt jobb, mindig előttem lebegett Zayn, hallottam a hangját, éreztem az érintését és minden nap egyre rosszabb lett a hiányától. Ami akkor bennem kavargott az lapra került és már szerencsére a múlté volt minden. Az ujjaim megálltak, a hangom elhalkult, majd csak azt vettem észre, hogy könnyek cikáztak az arcomon. Felnéztem, de senki mást csak Zayn-t figyeltem, akinek a könnyei szintén hullottak, majd egyszerre indultunk el egymás felé és kezei közé vont. Éreztem szívének heves dobogását, vállai rázkódtak és kezei olyannyira fogtak közre, mint még soha. Halkan zokogott, amit nem akartam hallani, a dallal nem ezt akartam elérni. Továbbra is csend honolt mindenhol, néhány személytől szipogást hallottam és sóhajokat.
- Ne sírj, Drágám - súgtam a fülébe. - Szeretlek - fogtam kezeim közé arcát és hüvelyk ujjaimmal letöröltem az arcán csordogáló nedvességet.
Nem mondott semmit csak megrázta a fejét és ismét nyakamba rejtette arcát, hirtelen olyan lett, mint egy gyámoltalan kisfiú. Lassan simogattam hátát nyugtatás képen, ami használt, mert vállának rázkódás és a sírástól előjött szipogása alább hagyott, de továbbra is erősen tartotta testemet.
- Semmi baj - simogattam fejét, mire rám nézett hatalmas és könnyes szemeivel.
- Te vagy a mindenem, Egyetlenem! Nélküled nem lennék semmi, te rád van szükségem! Maradj velem, kérlek! - adott hangot magának meggyötörten, mire vállait enyhén megráztam, hogy észhez térjen és ne beszéljen ilyen hülyeségeket.
- Zayn! - néztem rá nagy szemekkel. - Én itt vagyok veled és mindig is leszek! Nem hagylak el soha, Kicsim, ne beszélj butaságokat! - simogattam meg arcát, mire halványan elmosolyodott és ajkai ismét enyémekre találtak. 
- Gyönyörű dalt írtál - nézett le rám könnyes szemeivel, amik büszkeséget sugároztak felém. 
- Köszönöm - bújtam mellkasához, mire egyből reagált és kezeit magam körül éreztem. 
Mikor szétnéztünk a szobában senki nem volt ott, azért fejünket kapkodva kerestük azokat a személyeket, akik néhány perccel ezelőtt még velünk voltak a helyiségben. Semerről nem hallottunk semmi hangot, síri csend volt minden hol, ezért kezdtem egy kicsit megijedni, hogy hirtelen hova lett mindenki. 
- Hol vannak a többiek? - fordultam hátra és vőlegényemhez szóltam, aki halványan elmosolyodott, megfogta a kezemet és az emelete felé kezdett vezetni. - Zayn, hova megyünk? - kíváncsiskodtam, de nem mentem sikerrel, mert nem mondott semmit csak ment tovább, ezért nem kérdeztem meg még egyszer. 
Kinyitotta a hálószoba ajtaját, amit egyből be is csukott, majd kezemet elengedve az erkély ajtó felé ment, amit ki is nyitott. Visszasietett hozzám, ismét összekulcsolta ujjainkat, majd előre engedve hagyta, hogy kilépjek a tavaszi, hűvös levegőbe, amit az esti idő is okozott. Vállaimra terített egy plédet és hátulról átölelte a derekamat, fejét az arcomhoz nyomta, de továbbra sem beszélt. Csendben álltunk és vártunk, amiről pontosan nem tudtam, hogy mire, de nem beszéltem csak élveztem, hogy Zayn kezei között voltam. Néhány pillanat múlva hatalmas durranást hallottam, amitől meg is ijedtem, de arcomra egyből mosoly kúszott, amikor megláttam az égbe repülő, színes tűzijátékokat.

A szivárvány minden színében pompáztak, amik minden figyelmemet magukra irányították és ha még lehetséges volt, jobban Zayn kezei közé bújtattam magam. Lentről kiabálás, fütyülés hallatszott, ezért a korláthoz lépkedtem és megláttam az eltűnt személyeket, akik engem néztek és bőszen mosolyogtak. Hirtelen kezek fonódtak körém, amiket ismerősként fogadtam, majd fülemnél megéreztem egy meleg leheletet, majd az engem ölelő személy beszélni kezdett. 
- Sok boldog születésnapot, Egyetlenem! - mormolta halkan, amitől hangja még mélyebb lett, mint általában, ezért kirázott a hideg és lassan megfordultam tengelyem körül. 
- Köszönöm! - mosolyodtam el és ajkaimat övére nyomtam. 
Boldogabb nem is lehettem volna, mivel mindenem megvolt, amire szükségem lehetett és végre ténylegesen is a fellegek között érezhettem magam, mert minden a legnagyobb rendben volt velem és a szeretteimmel is.