47.rész Ismét Ő

Sziasztok Angyalkáim! :) A 47. részt egy nappal hamarabb teszem fel, mivel holnap sok dolgom van és nem lesz időm gép elé ülni! Hihetetlen, hogy már itt tartunk, össze-vissza négy rész és vége a blognak! Nehéz lesz elengedni Zayn-t és Ashley-t! 
Jó olvasást, vigyázzatok magatokra és hagyjatok nyomot magatok után, ha elolvastátok a részt! :)


                      Imádlak titeket: Fanny

Másnap reggel kissé kómásan nyitottam ki immáron pihent szemeimet. Érdekes volt, hogy a rossz kórházi ágyon is milyen jót tudtam aludni. Vőlegényem nem volt mellettem, mivel tegnap este kötelező szerűen kikötöttem neki, hogy haza megy és rendesen kipiheni magát, mert nem bírtam tovább elviselni a szeme alatt húzódó hatalmas karikákat. Ellenkezett, mivel számára tökéletes volt az én ágyam mellett lévő fekvőhely, de egy kicsit sem érdekelt, Mr. Brice segítségével kitudtuk neki könyörögni, hogy tegye azt, amit mondtam. A tegnapi nap folyamán alig beszéltem valamit, mivel szeretteim látogatása alkalmával csak hallgattam. Érdeklődve figyeltem, ahogy mindegyikőjük mesélt a két hét leforgásáról, jókat nevettem Zac makacskodásán, amit jobban kitárgyaltak, mint Zayn. Még mindig nem tudtam felfogni, hogy két teljes hetet voltam kómában, de édesanyám szavai pillanatok alatt megnyugtattak, mivel elmondása szerint az volt a lényeg, hogy most már semmi bajom nem volt és a testvéremnek sem. Igaza volt és többet nem is gondoltam arra, de a fájdalom, ami a műtéttel járt, kezdett elviselhetetlen lenni. A sok érzéstelenítő segítségével nem éreztem semmit a hátamon tátongó sebből, de mikor vége lett a gyógyszer hatásának majd' kiesett a szemem annyira fájt. Akkor sem mondtam semmit, maradtam az elvemnél és tűrtem. Rettentően hiányzott a kislányom, alig vártam, hogy lássam, de sajnos nem lehetett, mert a kórház nem egy két éves gyermeknek volt kitalálva. Várnom kellett, amíg haza engednek, amit mérgelődve, de elfogadtam. Dina, Perrie, El és Dani kellően megríkattak szavaikkal, amiket soha nem mondtak még, egészen tegnapig. Kifejtették, hogy mennyire szerettek, tiszteltek és irigyelték, hogy ennyi erő volt bennem. Irtózatosan jól esett minden szavuk, de cselekedeteimmel nem azt akartam elérni, hogy hősnek tekintsenek, hanem, hogy megértésék, hogy miért tettem azt amit. Szerencsére így lett és ők is és mindenki más támogatott.
- Jó reggelt, Legkedvesebb betegem! - zökkentett ki Mr. Brice kedves hangja, mire megráztam a fejemet és mosolyogva figyeltem, ahogy bejött az ajtón.
- Jó reggelt! - tornáztam magam ülőhelyzetbe, majd szemeim ki is kerekedtek, amikor megláttam mellette egy tolókocsit. - Ez miért kell? - böktem a kerekes szerkezet felé, mire mosolya az ő arcára is felkúszott.
- Arra, hogy átvigyelek a bátyád kórtermébe és beszélgessetek - jelentette ki, mire arcom elkomorult és lehajtottam a fejemet.
- Nem akarom, mert tudom, hogy úgy is veszekedés lesz a vége - sóhajtottam fel és ujjaimmal kezdtem játszani.
- Lehet, hogy az lesz a vége, de meg kell beszélnetek mindent és joga van tudni, hogy te mentetted meg az életét - ült le az ágyam szélére és megfogta mind a két kezemet. - Miért bántod az ujjaidat? Azok nem tehetnek semmiről - nevetett fel, mire mosolyogva rá emeltem tekintetemet.
- Rossz szokás - rántottam meg a vállamat. - Mindent nagyon köszönök. Maga egy fantasztikus orvos - váltottam témát akaratom ellenére, mivel ezt már mondtam neki többször is, de nem elégszer, vagyis én úgy éreztem.
- Ezt nem kell köszönnöd, Ashley - simogatta meg a hajamat nagy kezével. - Megtettem, amit kellett és örülök, hogy most már minden rendben van veletek - utalt Zac-re is, mire mosoly kúszott arcomra, amiért nem csak engem tartott szemmel, hanem testvéremet is.
- A lányai hogy vannak? - érdeklődtem gyermekei felől, mivel nagyon sokat mesélt már róluk, amit mindig örömmel hallgattam, hiszen szavaiból sütött a mérhetetlen szeretet.
- Nagyon jól, de kérlek most már tegezz - nevetett fel szórakozottan. - Eddig elviseltem, de tovább nem megy. Rob az igazi nevem, kérlek úgy szólíts és tegezve! - emelte ki az utolsó szót, mire én is elkacagtam magam.
- Rendben, Rob - mosolyogtam rá, de eléggé nehezemre esett tegezni egy orvost, még ha kérte is, hogy így tegyek.
- Visszatérve a lányaimra... - fordított nekem hátat, ami meglepett, de utána megértettem, hogy miért tette. - Bejöhettek! - mondta egy kicsit hangosabban, mire lassan kinyílt az ajtó és két gyönyörű leányzót pillantottam meg.
Látszódott, hogy melyik volt a kisebb, mivel hasonlítottak, nagyon is, de a kor különbséget nem bírták volna letagadni. A nagyobbiknak szépen össze volt fogva copfba a haja, míg húgának ki volt engedve és a vége enyhén szőkén omlott a vállára. Elegánsan, még is lazán voltak felöltözve, ami kifejezetten tetszett. Hatalmas barna szemük hasonlított az apjukéra, még ha nem is tudtam, hogy az édesanyjuk hogy nézett ki.
- Szia! - köszöntek egyszerre és félve, ami egyből megmosolyogtatott.
- Sziasztok! - küldtem feléjük egy biztató mosolyt. - Gyertek beljebb! - szóltam rájuk, mivel az immár csukott ajtó előtt álltak és meg se mozdultak, de szerencsére kérésemet teljesítették és szülőjük mellé lépkedtek.
- Ő itt Lara, a legkisebbik lányom, aki 16 éves, ő pedig Vanessa a nagyobbik, aki nem rég töltötte be a 18. élet évét - mutatta be Rob gyermekeit egy hatalmas mosoly kíséretében. - Nagyon szeretnek téged, fanatikus rajongóid csak most egy kicsit meg vannak szeppenve - nevetett fel a férfi, ami szemmel láthatóan a két lánynak nem igazán tetszett. - Mind a kettejüknek a szobája tele van a képeiddel, megállás nélkül a zenéidet hallgatják... - ecsetelte tovább, amitől elnevettem magam, de nagyobbik lánya nem tűrte tovább, rászólt apjára.
- Apu! - meresztett rá csúnya szemeket. - Elég lesz, köszönjük! - rázta meg a fejét bosszúsan, ahogy húga is tette, de ő inkább nem szólt semmit.
- Bocsánat, Rob, de magamra hagynál egy kicsit a lányokkal? - néztem az említett személy felé, aki mosolyogva bólintott egyet, majd a fejemre adott puszi után el is hagyta a szobát. - Üljetek le nyugodtan a székekre - mutattam az ágy mellett lévő ülő alkalmatosságokra, mire bólintottak egyet és úgy tettek.
- Ne haragudj apu miatt, de néha túlzásba viszi a beszédet - szabadkozott Vanessa és bocsát kérően nézett rám, mire legyintettem egyet.
- Tudom milyenek az apukák, az enyém is ilyen volt és a mai napig is ilyen - kuncogtam el magam. - Szeret kibeszélni az emberek előtt - ráztam meg a fejemet mosolyogva. - Örülök, hogy végre láthatlak titeket - simogattam meg Lara kezét, mivel ő ült hozzám közelebb, amit egy nagy mosollyal fogadott. - Rengeteg mindent hallottam rólatok és már kíváncsi voltam, hogy milyenek lehettek, de pontosan olyanok vagytok, amilyennek hittelek titeket - néztem mind a kettőjükre, miközben ők is engem néztek.
- És milyenek vagyunk? - kérdezte halkan és szégyenlősen Lara, amit mosolyommal próbáltam elűzni tőle, hiszen én is pont olyan voltam, mint ők.
- Kedvesek, aranyosak és pont olyan nagy lelkűek, mint az édesapátok - döntöttem egy kicsit oldalra a fejemet és úgy néztem tovább őket.
- Ezt látásra megtudod állapítani? - kérdezte csodálkozva Vanessa, mire hangosabban felnevettem.
- Abból is, de legjobban a szemeitekből. Az sok mindent elárul egy emberről - osztottam meg velük feltételezéseim okát, mire mosolyogva bólintottak egyet, hogy értették a szavaimat.
Rob két lányával rengeteget beszélgettem és nevettem, ami nem volt nehéz, mert felettébb érett és talpra esett leányzók voltak. Szerencsére mind a kettőjüknél elértem, hogy felszabaduljanak a társaságomban és ne szorongjanak. Lehet, hogy ők a példaképeiknek vagy egy hősnek tituláltak be, de nem voltam több egy átlag embernél. Sőt! Soha nem szerettem, ha sztárnak vagy hírességnek neveztek. Nem! Én Ashley Roberts voltam, aki éppen annyit és azt tudott, mint a többi ember, esetleg annyi volt a különbség, hogy én színpadon énekeltem és közönség előtt, míg mások nem.
A halk folyosón közlekedtem egy tolókocsi segítségével, amit Mr. Brice irányított testvérem szobája felé. Nem akartam oda bemenni, nem akartam, hogy lássa miben voltam, az pedig még jobban nem akartam, hogy megtudja mindennek mi volt az oka. Segítettem neki, megmentettem, de azt nem akartam, hogy megtudja én általam, mert veszekedés lett volna belőle, amit nem szerettem volna. Kezemet tördeltem vagy kiengedett hajammal babráltam idegességem leküzdése végett, de nem segítettek eme cselekedeteim semmit. A gyomrom szinte szúrt, úgy összezsugorodott, a torkomon pedig egy hang se jött volna ki. Féltem és nem is kicsit. Érdekes volt, hogy a bátyámtól féltem, de attól nem hogy elveszik az egyik vesémet vagy ha meghalok. Szerencsére ilyen nem történt, mivel ha így lett volna, akkor nem tartottam volna a vesztem felé.
- Nyugalom, Ashley. Nem lesz semmi baj - hajolt le hozzám Rob, mikor megállította a kerekes szerkezetet annak a szobának az ajtaja előtt, ami mögött Zac tartózkodott.
- Nem akarom ez! Tudom, hogy mi lesz a vége és abból nem kérek! - makacskodtam, akár egy kis lány, aki valami rosszaságát nem akarta elmondani a szüleinek.
- Ha elhiszed, amit mondok, akkor nem lesz semmi baj. A bátyád már úgy se tud mit tenni, megtörtént és kész. Elfogja fogadni, hogy ezt tetted és hidd el, hogy vitázás helyett a nyakadba fog ugrani - simogatta meg az arcomat, mire hálásan néztem szemeibe. - Menni fog - vette kezei közé az enyémet és apró csókot hintett a tetejére, majd ölembe helyezte azt és kinyitotta az ajtót, amitől annyira féltem.
Mikor beljebb tolt a faszerkezeten, megpillantottam testvéremet, ahogy egy melegítő felsőben, pólóban ült az ágyán és a telefonját nyomkodta. Mikor már kellően bent voltam a szobába, Rob hintett egy puszit a hajamba, majd kiment, így magamra hagyva engem a bent lévő személlyel. Valamibe nagyon belemerülhetett, mert a történésből nem vett észre semmit, tovább csinálta azt amit.
- Már megint a hang posta! - mondta ingerülten, majd felpillantott a készülékről és szembe találta magát velem. - Ashley... - nyíltak nagyra szemei, majd egyből felállt és hozzám sietett.
- Szia - köszöntem halkan, mikor már előttem állt és meredten figyelt.
- Szia - üdvözölt ő is, de neki hangjából a csodálkozás sütött ki. - Mi történt veled? Most is téged akartalak hívni, de csak a hang posta jött be - rázta meg a fejét, majd lejjebb hajolt hozzám, amit egy nagy szisszenés követett.
- Feküdj vissza, ne mozogj! - szóltam rá, majd kezeimmel mozgásra bírtam a közlekedő eszközömet és az ágyhoz mentem, ahova ő is követett, majd leült rá és várakozóan nézett rám. - Amit most mondok azt hallgasd végig és kérlek ne vágj közbe! - mutattam rá az ujjammal, hogy biztos így tegyen.
- Rendben - bólintott egyet, mire elmosolyodtam.
- Azért vagyok tolókocsiban és azért nem tudtál felhívni, mert én adtam oda neked a vesémet - beszéltem nehezen, majd mondandóm végén egyenes vonalba zártam a számat.
Nem mondott semmit, a vállai egyből leereszkedtek és meredtén nézett maga elé. Tudtam, hogy kattogott az agya és gondolkodott. Mély levegőket vettem és ölemben lévő kezeimet figyeltem, amik izzadtak az idegességtől. Végül már ujjaimat hajamba vezettem és egy pillanatra hátra vetettem fejemet. Nehezemre esett mind ez.
- Tudom, hogy most haragszol és a hátad közepére se kívánsz, de meg kellett tennem, az életed forgott kockán. Egyből beleegyeztem a műtétbe, mert nem akartalak elveszíteni, túl fontos vagy nekem, Zac - beszéltem tovább, szemeimbe könnyek gyűltek, amiket nem akartam kiengedni onnan, nem sírhattam.
- Köszönöm - ejtette ki halkan szavát, mire felkaptam a fejemet és kikerekedett szemekkel néztem rá. - Te vagy a hősöm, Ashley - csorogtak le arcán könnyei, amit egyből le is törölt. - Te vagy a legjobb testvér az egész világon és szerencsére az enyém vagy - mosolyodott el halványan, majd felállt a helyéről és hozzám lépett.
Óvatosan, mégis szeretet teljesen ölelt, amitől minden porcikámat kirázta a hideg és egy megkönnyebbül sóhaj után, lehunytam a szemeimet és élveztem, hogy immár a makk egészséges bátyám tartott a kezei között. Győztünk a betegség ellen, ketten megcsináltuk! Ezek után elválaszthatatlan testvérek lettünk, még annál is jobban, amennyire össze voltunk nőve.

***

Hihetetlen, de a műtét és a kórházban töltött napok óta, egy év telt el. Én is és Zac is felépült és boldogabbak voltunk, mint valaha. Semmi rossz nem történt velünk, mindenkivel rendbe volt minden és meghitten éltük a mindennapjainkat. A testvérem és én is visszakerültünk a médiába csak külön ágazatba. Ő színészkedett, amit én is tettem, de mellette az énekesi karrieremet is folytattam. Nagy port kavart az egész világon a visszatérésünk, de annál jobban örültek a rajongóink, ami mind a kettőnknek nagyon jól esett. A One Direction is túl volt egy újabb turnén, ami felettébb jól sikerült, amivel mindenkinek örömet okoztak. Apám és anyám összeházasodtak, Zoe már három éves nagylány volt és csodálatos módon, Eleanor első gyermekét várta Louis-tól, míg bátyám és Perrie végre egy párt alkottak. Egy év leforgás alatt rengeteg minden történt, ami mutatta, hogy az idő gyorsan szaladt, ezért minden percét kiéltük. Én is végig jártam énekesi pályámon a harmadik turnémat, ami hullámhosszon ment a srácokéval, még is megtudtuk oldani, hogy tudtunk találkozni és volt, hogy napokat tudtunk együtt tölteni Zayn-nel. Amióta megműtöttek, még jobban figyelt rám, ha nem is tudtunk együtt lenni, óránkként hívott, ami nagyon jól esett, mert figyelt rám és törődött velem. Nem volt nap, hogy nem mondta el mennyire szeretett, a esküvőt gőz erővel tervezte és talán jobban izgult, mint én, ami nagy szó volt, hiszen ő is férfiból készült. Egy nőnek volt a dolga, hogy körmét rágva aggódjon az előkészületeken, de ez nálunk másképp volt. A férfi végezte a dolgok többségét, mivel nem engedte, hogy segítsek neki, pedig annyira akartam. Életem egyik nagy pillanata volt készülődőben, mégse tudtam semmit csinálni, mert még jelenleg vőlegényem a tenyerén hordozott és úgy kezelt, mint ha egy hercegnő lettem volna. Nem bántam, hiszen minden gesztusával kimutatta, hogy mennyire szeretett és én is ugyan így tettem. 
Kimerülten és nagyot sóhajtva léptem be házamba, amiben feltűnően nagy csend volt, ami nem volt jellemző, hiszen Miranda is velünk élt, aki tett arról, hogy lányunk jól szórakozzon. Nem különösebben zavart a nyugalom, inkább jól esett, mert a fotózáson mindenki sürgött, forgott, kiabáltak, rendezkedtek, ami egy idő után nagyon bántotta a fülemet. Lassú mozdulatokkal vettem le dzsekimet és a cipőmet, amiket a helyükre raktam, majd a nappali felé indultam. Furcsa volt, hogy Zoe és Miranda nem szaladgáltak a házban, jól szórakozva és Zayn nem feküdt a kanapén, miközben nézte a tévét. Hat óra volt, ami nálunk csúcs időnek számított, mivel kislányunk irányított ilyenkor és még ha apja fáradt is volt, rábírta, hogy bújócskázzon vele és szeretett dadájával vagy olykor velem is. Nem volt a lakásban teljes sötétség, de nem is igen láttam, ezért vállamról leakasztottam a táskát, letettem valahova, majd feloltottam a villanyt. 
- MEGLEPETÉS! - került szemem elé az összes szerettem, miközben ezt a szót kiabálták hangosan. 
Megszeppenve figyeltem a lufikat, díszeket, a teljesen átalakított nappalit, ami hasonlított inkább egy tánc térre, mintsem egy nyugalmas helységre. Nem tudtam miért csinálták ezt, de hirtelen ötlettől vezérelve a táskámhoz szaladtam és megkerestem a telefonomat. A naptár ikonra nyomtam és megláttam a dátumot. Március 24, a születésnapom, amit elfelejtettem, de a családom nem. Könnybe lábadt szemekkel tértem vissza a társasághoz és boldogan nyugtáztam magamban, hogy gondoltak rám és meglepetés bulit szerveztek nekem a 25. élet évem végett. 
- Köszönöm szépen! - töröltem le könnyeimet és nagy mosollyal az arcomon néztem végig mindenkin. 
- Sok boldog születésnapot, Anyucikám! - szaladt oda hozzám lánykám, mire letérdeltem elé és közre fogtam apró testét. - Ezt neked rajzoltam - adott át a kezembe egy papír lapot aranyosan mosolyogva. 
- Köszönöm, Életem! - nyomtam puha pofijára egy nagy puszit, majd szem ügyre vettem a tőle kapott ajándékot. 
Őt és engem ábrázolt a műve, ahogy fogtuk egymás kezét és a kedvenc parkjában sétáltunk. Nagyon sok időt töltöttünk ott ketten, amikor csak lehetett elvittem oda és jót játszottunk. Szememből ismét könnyek kezdtek el csorogni, ahogy néztem a pici keze által készített rajzot. Néhol kiment a vonalból, foltos volt, mert valószínűleg evett alkotás közben, de nem foglalkoztam vele, a kislányomtól kaptam, amit egymaga készített. 
- Gyönyörű lett, Zoe! Nagyon ügyes vagy! - öleltem ismét magamhoz és puszit nyomtam füle mögé, amitől aranyosan felnevetett. 
- Tetszik? - nézett barna szemeivel az enyémbe, mire felnevettem. 
- Imádom! - hintettem egy puszit a homlokára, mire ő is így tett, amit társaságunk nevetve nézett végig. 
Mindenkit egyesével üdvözöltem és örömmel fogadtam, hogy Justin, Mr. Brice és családja, valamint az 1D-s srácok családja is jelen volt körünkben. Mentem tovább az emberek között, akiket még nem tudtam, akár egy öleléssel is köszönteni, mikor szembe találtam magam az igazi anyámmal és Lucas-sal. Mosolyom egyből lehervadt, kikerekedett szemekkel figyeltem a párost, aki szintén így néztek engem. Ismét itt voltak és az volt a legnagyobb baj, hogy akkor, mikor boldognak kellett volna lennem, de nem tudtam az lenni, miattuk. Akárhányszor ránéztem Katei-re, eszembe jutottak azok a dolgok, amiket ellenem tett, hogy mennyire utált és ezt soha nem tudtam neki megbocsájtani, ezért szemeibe nézve apró, de keserű mosolyra húztam a számat. Túlságosan fájt minden vele történő dolog, még ha másoknak nem is vallottam be. Pedig az anyám volt, az igazi, vér szerinti anyám!