44.rész Félelem és furcsaság

Jó napot Drága Olvasóim! :) A következő résszel hamarabb érkeztem, mint akartam, mivel holnap terveztem, hogy megleplek vele titeket, de nem így lett. A holnapi napon lesz a ballagásom, -majd gondoljatok rám- az egész napom be lesz töltve és bele kerülök a nagy betűs életbe! Izgulok, nem is tudjátok mennyire és már rengeteget sírtam, nem akarom elhagyni a barátaimat, az iskolát, maradni akarok a megszokott közegbe. Szeretem az új dolgokat, de ezúttal nem! :(
Nem is húzom tovább az időt, köszönöm a támogatásotokat, imádlak titeket!
Jó olvasást a részhez és kellemes nyarat nektek, legyetek rosszak, én is az leszek! :D

                               Hatalmas puszi: Fanny


U.i.: A rész végénél előre is elnézést kérek, tudom, hogy gonosz vagyok! ;)

Azóta, hogy beszéltünk Mr. Brice, bármilyen meglepő volt, de már három hete Londonban tartózkodtunk. Minden annyira gyorsan történt, sodródtam az árral és elfogadtam, hogy oda kell visszamennem, ahonnan indultam. Meglepő módon testvérem és Miranda is jól fogadta, hogy el kellett hagyniuk Californiát és egy új közeget szokjanak meg. Ház vezető nőnk kifejezetten örült a költözésnek, mert állítása szerint már megunta a meleget, az óceánt és az egész környezetet, új dolgokra vágyott. Meg is kapta és élvezte a brit főváros hűvös, még is kedves fogadtatását. Mikor leszálltam a gépről és beszippanthattam a londoni levegőt, az arcomat megcsapta a hideg szél, az épületek óriásként tornyosultak felettem, akkor azt mondtam, hogy otthon vagyok. Otthon voltam, mert ahhoz a városhoz kötött annyi emlék, annyi személy. Hiányzott a rég nem látott házam, a nyüzsgő utcák, a piros buszok és az hogy ha megyek valahova, akkor az esernyő mindig nálam legyen. Cseppet sem bántam, hogy vissza kellett oda mennünk, hogy feladtam a karrierem, mert egyre közelebb voltam a célomhoz. Hogy boldog legyek és a testvérem meggyógyuljon. A barátaim és családom örömmel ment be a házukba, míg Zayn és köztem egy kisebb nézeteltérés alakult ki. Mivel nekem is ott volt a házam és neki is, ezért nem tudtuk eldönteni, hogy a kicsi Zoe társaságában melyik házba telepedjünk le. Végül vőlegényem érve nyert, miszerint ott már minden be volt rendezve, a kicsinek is ki volt alakítva a saját kuckója, azért nem tudtam mit tenni, elfogadtam a döntését. Igaz, hogy nem az én házamba költöztünk be, de nem bírtam megállni, hogy hűn szeretett otthonomat ne nézzem meg. Dina és Jason társaságában minden egyes zugát megnéztem, újra szárnyra kaptak az emlékeim és akkor döbbentem rá, hogy mennyi idő eltelt. Három hosszú év, amit már visszahozni nem, de pótolni lehetett és mi azt tettük. Minden időmet a szeretteimmel töltöttem, élveztem, hogy ők voltak nekem és felettébb szerencsésnek érzetem magamat, amiért oda tartoztam, ahova.
Katie. Őt és a barátját, Lucas-t már azóta nem láttam, hogy Californiába találkoztunk, de nem is bántam. Világosan és érthetően elmondtam neki, hogy mit éreztem iránta és miért. Szerencsére megértette és nem keresett, de félő volt, hogy ez csak egy átmeneti idő volt. Ismertem annyira az anyámat, hogy tudtam, nem adja fel egykönnyen. Amit megakart magának szerezni azt úgy is megszerezte, ilyen volt a természete, amit én örömömre nem örököltem. Nem akartam róla semmit se tudni, azt meg pláne, hogy a közelembe legyen, de sajna annak ellenére, hogy már nem énekeltem, se színészkedtem, attól eltekintve az emberek ismertek és az újságok, televíziók, internet, az mind árasztotta rólam a cikkeket és ha nem akartam se, megtaláltak volna.
Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, mivel nagyon fájtak a kevés alvás hatására. Zoe egész este sírt, mert belázasodott. Tudtam, hogy mit kellett tenni, gyógyszert adtam neki, hideg vizes ruhával törölgettem, ami használt is, de emellett keservesen sírt, amit csak úgy tudtam csillapítani, ha a mellkasomra húztam, ringattam és halkan énekeltem neki. Sajnáltam és mindent megtettem, mert mindene tűz forró volt, olykor reszketni kezdett, az egész teste izzadt és órákba telt, mire letudtam úgy vinni a lázát, hogy legalább aludni tudott. Miközben én a kislányommal küszködtem a láz ellen, addig Zayn a stúdióban volt, mert vették fel az új dalokat. Szinte minden percben hívott, kérdezte, hogy minden rendben volt-e, amire azt mondtam, hogy igen, közben nem így volt. Nem akartam idegesíteni, főleg akkor nem mikor dolgozott, ha higgadt volt, akkor jobban tudott koncentrálni. Egyik oldalamról a másikra fordultam, mire szembe találtam magam két gyönyörű szem párral. Halványan elmosolyodtam annak a személy jelenléte miatt, akit annyira szerettem és rögvest kezei közé bújtam. Finom illata egyből megcsapta az orromat, ölelő kezei teljesen ellazítottak és a fáradság minden jelét elfelejtettem. Lehunytam a szemeimet és úgy nyomtam puszikat az egyik gyenge pontjához, a füle mögé. Halkan mormogott, ami kacagásra késztetett, ezért bosszú képen enyhén a fülembe harapott.
- Jó reggelt, Egyetlenem - tűrt egy kilógott tincset a fülem mögé és mosolyogva nézett a szemembe.
- Neked is, Kicsim - simogattam meg borostás arcát, amihez ha hozzáértem, sercegett az ujjam alatt. - Mikor jöttél haza?
- Nem olyan rég, 9 óra fele - gondolkodott el. - Egész éjszaka dolgoztunk, már azt hittem soha nem jöhetünk haza - mérgelődött, ami kifejezetten jól állt neki.
- Nyugi, én hagylak pihenni - dörgöltem össze orrunkat, mire erősebben húzott magához. - Zoe-t elviszem anyuékhoz, én meg megyek Zac-ért a kórházba, úgyhogy tudsz pihenni. Mielőtt elmegyünk ebédet is csinálok, szóval még valami ehetetlen kotyvalékot se kell csinálnod, mint múltkor - soroltam el neki a dolgaimat, mire mosolyogva megrázta a fejét és megjutalmazott egy édes, reggeli csókkal.
- Fantasztikus vagy - sóhajtott fel és mellkasára vont, ahol meghallottam szívének egyenletes, mégis erőteljes dobogását.
- Tudom, hogy milyen, én is sokszor csináltam ezt és nem kívánom senkinek. Pihenned kell és ha csak úgy lehet megoldani, hogy magadra hagyunk, akkor megtesszük. Szerintem a kislányunk is örülni fog, ha a nagyanyjával lehet egy kicsit - nevettem fel halkan, mivel előttem lebegett, hogy miket csináltak, amikor együtt voltak.
Ami csak drága anyukám eszébe jutott azt az unokájával csinálta meg. Lehetett az sütemény sütés, mosogatás, teregetés, mindenbe bevette a pici lányt és közben jót szórakoztak. Apámmal az udvaron tevékenykedtek, annak ellenére, hogy még hideg volt, mivel február vége fele jártunk és Londonban a klíma másabb volt, mint az óceánnál. Megoldották egy vastag sapkával, kabáttal és már mentek is ki, hogy szórakozzanak.
- Köszönöm - nézett rám hálásan.
- Szívesen - nyomtam egy puszit a homlokára. - Menj fürödj le és aludj, mert a szemeid rettentő karikásak - simogattam meg a szóban forgó pontot, mire becsukta íriszeit és bólintott egyet.
- Zoe jobban van? - érdeklődött gyermeke állapota felől, ami melegséggel töltött el.
- Igen - bólintottam egy nagyot. - Hajnal háromig bajlódtunk mind a ketten, de sikerült levinnem a lázát és azóta alszik, szerencsére - meséltem a történteket, miközben kiszálltam mellőle az ágyból és magamra vettem a barackvirág színű köntösömet.
- Ennek örülök - mosolyodott el bágyadtan, majd megdörzsölte álmos szemeit és engem követve elhagyta addigi helyét.
Lassan lépkedett el a szekrényéig, amiből kivett egy fekete pólót és egy szintén fekete bokszert, amivel elindult a fürdő felé, de hangommal megállítottam.
- Reggeliztél? - érdeklődtem, mire megrázta a fejét, hogy nem.
- Csak kávét ittam, de azt jó sokat - nevetett fel és ismét szemeihez nyúlt, hogy valamennyire felébressze őket.
- Akkor mindjárt hozok neked valamit - mosolyogtam rá, amit viszonzott is, majd kiléptem a szobából, ő meg bebagyogott a fürdőbe.
Éppen, hogy a lépcső tetejéhez értem, meg is álltam, mert megállított egy édes hangocska, amit annyira szerettem.
- Anya! - kiabálta hangosan kislányom, mire gyors léptekkel a szobája felé mentem.
- Jó reggelt, Életem - nyitottam ki óvatosan az ajtót, ami által megpillantottam, hogy a kiságyban állt, cumival a szájában és a Liam-től kapott teknőssel a kezében, amit erősen szorított magához.
- Jó reggelt - üdvözölt selymes hangján és kezeit felém nyújtotta, amik közül az egyikbe ott lógott a páncélos állat plüss másolata.
Óvatosan kezembe vettem és puszit hintettem az arcára, majd a homlokára, hogy megbizonyosodjak nem-e lázasodott be megint. Szerencsére nem, de hatalmas szemei még mindig jobban csillogtak a kelleténél, ami aggasztott egy kicsit.
- Nézd, anyuci - mutatta Liam kedvenc állatát, amire ha ránéztem nem tudott más eszembe jutni csak az énekes, aki annyira szerette ezeket az állatokat.
- Látom, Életem, nagyon aranyos - simogattam meg mosolyogva az arcát. - Szereted? - utaltam kérdésemmel az játékra, mire bólintott egyet és arcát a nyak hajlatomba rejtette.
- De téged és apát jobban - mondta halkan és aranyosan, amitől a szívem kétszer többet vert.
- Mi is nagyon szeretünk téged. Te vagy mi kicsi, pici lánykánk - pusziltam bele selymes hajába, aminek cseresznyés illata egyből az orromba kúszott.
Csupán csak két éves volt, annak ellenére felettébb okos és értelmes. Egyikünk se értette, hogy kicsi létére, hogy lehetett ennyi esze, de apja szerint, mert tőle volt. Erről mindenkinek meg volt a véleménye és drága barátja, Louis szóvá is tette, lehetetlen, hogy ráütött, mert akkor nem lenne ennyire ügyes. Erre a Malik úr megharagudott és durcásan felment a szobánkba, ahonnan ki se jött volna, ha nem megyek utána és nem fejtem ki neki jó részletesen, hogy ne hallgasson senkire, mert igen is okos és találékony. Szavaim után persze, hogy nem volt semmi baja, csak az kellett neki, hogy valaki istenítse és én megtettem, mert tudtam, hogy amiket mondtam az igaz volt.

Kezembe Zoe-val ballagtam le a lépcsőn azzal a céllal, hogy neki és az apjának is készítek reggelit. Első utam a nappaliba vezetett, ahol lányomat letettem a játszó szőnyegére és majd csak utána indultam a konyhába, de nem mentem sikerrel, mert csengettek. Az előszobába érve lábamra húztam az egyik papucsomat, mivel lányunk elvitte valahova a szőrmés mamuszomat, amire ilyenkor szükségem lett volna. Ahogy kinyitottam a bejárati ajtót, két kedves személlyel találtam szembe magam, Patricia-val és Yaser-rel.
- Jó reggelt, Kincsem - üdvözölt egyből a vörös hajú nő és megjutalmazott egy szeretet teljes öleléssel, amit azonnal viszonoztam is.
- Szia, Ashley - szólított meg a férfi érdes, dörmögős, mégis kedves hangján és ő is úgy tett, ahogy felesége, szorosan a mellkasára vont.
- Sziasztok - mosolyogtam mind a kettőjükre, ahogy vőlegényem apja elengedett. - Gyertek beljebb - álltam félre az útból és hagytam, hogy gesztusomat megköszönve belépjenek a házba.
- Nem akarunk zavarni csak éjjel írt Zayn egy üzenetet, hogy a kicsi beteg - szabadkozott egyből Tricia, mire mosolyogva intettem egyet, miszerint egyáltalán nem zavartak.
- Dehogy zavartok, örülünk ha jöttök - simítottam meg a vállát, majd mutattam nekik, hogy foglaljanak helyet a kanapén. - Igen, tegnap este belázasodott és csak éjjel háromkor ment le, de most már viszonylag jól van - ültem le melléjük. - Még ma adok neki gyógyszert meg teát, de nagyobb baja nincsen - beszéltem hozzájuk, miközben figyelmesen néztek.
- Hála az égnek - sóhajtott fel Yaser. - Már azt hittük nagyobb baja lett, mert Zayn eléggé túlzott - rázta meg a fejét rosszallóan.
- Tudod, hogy a fiad mindig elefántot csinál az egérből - nevetett fel jóízűen a felesége és átkarolta kedvesét, aki mosolyogva fogadta gesztusát.
- Mit csinálok én? - hallottuk meg az emlegetett szamár hangját, mire egyből felé néztünk, de nem volt egyedül, kezében fogta a lányát.
- Hogy kerül hozzád Zoe? - emelkedett fel a hangom és kikerekedtek a szemeim. - Mielőtt ajtót nyitottam ide letettem a szőnyegre - böktem a sok játék felé, ami a virágos, rózsaszín szőnyegen terült el.
- Feljött hozzám a fürdőbe - nevetett fel kedvesem és közelebb jött hozzánk a kezében tartott aprósággal együtt.
Zayn mondatán mindannyian felnevettünk, majd Zoe mozgolódni kezdett apja kezében, ezáltal letette és könnyedén nagyszülei ölelő karjai közé tudott szaladni. Mosolyogva néztem, ahogy a két felnőtt boldogan ölelte és puszilta egyetlen unokájukat, aki éppen annyira szerette őket, mint mutatta. Vőlegényem is mellém szegődött és védelmező ölelésébe zárt, miáltal nagyot sóhajtottam és élveztem, ahogy lágy csókot nyomott a nyakamra. Összekulcsoltam ujjainkat, majd hasamra helyeztem kezünket, amit a társaságunkban lévő két személy észre is vett és örömmel teli pillantást és mosolyt küldtek felénk. Lányunk nagyapja ölében foglalt helyet és onnan szemlélte a körülötte történő dolgokat, de szemein még mindig látszódott, hogy nem teljesen érezte jól magát.
- Menjél, Drágám aludni - szóltam rá Zayn-re, aki halványan bólintott egyet.
Lassan felállt a helyéről, ezáltal elengedve engem, amit bántam, de tényleg pihennie kellett. Édesanyjától két puszival, édesapját kéz fogással köszönt el, lányát is megszeretgette, majd hozzám lépett ismét.
- Szia, Egyetlenem - húzott fel óvatosan a kanapéról, majd derekamat átölelve vont közelebb magához.
- Szia, Kicsim - nyomtam egy puszit a homlokára. - Nem is reggeliztél - döbbentem rá hirtelen a tényre, mire csak megrázta a fejét és legyintett egyet.
- Majd vacsorázok - mosolyodott el halványan. - Vigyázz magadra, rendben? - kérlelt kedves és törődő hangon, ami felettébb jól esett, mert figyelt rám.
- Rendben - bólintottam egyet, majd formás ajkait az enyémekre nyomta és édes csókot hagyott rajta, amit kezdett elmélyíteni, amire vágytam, de nem a szülei előtt.
- Szeretlek - hintett egy utolsó csókot a számra, ami megmosolyogtatott.
- Én is téged - simogattam meg az arcát, majd elengedtem, hogy tényleg tudjon menni aludni.
- Sziasztok - intett egy utolsót, majd lassú, lomha mozdulatokkal felment a lépcsőn és végszóul a szobánk ajtajának csukódását hallottuk.
Miután a kimerült énekes felment a szobájába, a szülei is elmentek, mert Yaser-nek valami fontos dolga volt, míg Patricia-nak mennie kellett a boltba vásárolni. Távozásuk előtt jól megszeretgették Zoe-t, ahogy engem is, ami nagyon jól esett. Ők voltak a vőlegényem szülei, a lányom nagyszülei, de nekem is rettentő közel álltak a szívemhez, mert fantasztikus emberek voltak. Tele szeretettel, törődéssel és az a felém irányuló gondoskodás és figyelem a részükről, nagyon jól esett.
Éppen lányom szobájába kerestük a számára megfelelő ruhát a reggelizés után, mikor kitárult a rózsaszín birodalom ajtaja és két legjobb barátom, Dina és Jason jött be rajta. Hatalmas mosollyal az arcukon tették magukat kényelembe Zoe hercegnős takaróval fedett ágyán és örömüket nem tudtam mire vélni.
- Sziasztok - szólalt meg végül Jason és helyéről felkelve oda jött hozzám és jól megpuszilgatott és ölelgetett.
- Sziasztok - köszöntünk egyszerre lánykámmal, mire elnevette magát az apróság és hozzám szaladt, majd apró kezeivel közre fogta a lábamat.
- Ma elfogjuk lopni a lányodat - jelentette ki nemes egyszerűséggel barátnőm, mire az a személy, akit elakartak lopni, felhorkantott.
- Engem nem visztek sehova. Anyával megyek a nagyiékhoz - nézett rájuk csúnyán és összefonta maga előtt kezeit, amitől kitört belőlem a nevetés és rázkódó vállakkal guggoltam le hozzá ás magamhoz öleltem.
- Még akkor se jössz, ha elmegyünk az állatkertbe? - húzogatta a szemöldökét Jas, ezzel elérve, hogy lányom elgondolkodjon.
- Nem - jelentett ki. - Anyáékkal már voltunk ott - rázta meg a fejét és úgy tett, mintha nem két éves lett volna, hanem annál sokkal több.
- És ha elmegyünk a kedvenc játék boltodba és veszünk egy helikoptert, amit az egyik parkba kitudunk próbálni? - tette fel egy következő ajánlatot ezúttal Dina, mire elérte a hatását, mert Zoe-nak egyből felcsillant a szeme és előbbi durcijának semmi nyoma nem maradt.
- Oké - kacagta el magát, majd odaszaladt barátaimhoz és ölelgetni kezdte őket.
- Ti aztán tudjátok, hogy hogy kenyerezzetek le egy két éves kislányt - ráztam meg nevetve a fejemet, majd a lánykát ismét magamhoz vettem, mert már csak egy pólót kellett ráadnom, amin pónik díszelegtek, ami elmondása szerint a kedvenc felsője volt.
A teljesen boldog és izgatott lányka Jason és Dina kezét fogva ballagott le a lépcsőn és megállás nélkül arról beszélt, hogy milyen játékot akart, amit órákon át kínozhatott egy parkban. Szerinte az ideális helikopter rózsaszín, csillogós volt, rajta pillangókkal és virágokkal, amit szerintem lehetetlen volt venni, de ráhagytuk, hogy igen is van olyan és meg fogja kapni. Ugrándozva szállt be a kocsiba fiú barátom társaságában egy gyors köszönés és az elmaradhatatlan puszi és ölelés után, de barátnőm nem tartott velük, megállt az ajtóban és szembe fordult velem.
- Jól vagy? - nézett rám aggódva és vidámságáról már nem lehetett tudni, mert köddé vált.
- Igen - bólintottam egyet, de nem volt teljesen igaz az állításom. - Vagyis nem - sóhajtottam fel, mert előtte hasztalan volt titkolózom, ismert, mint a tenyerét.
- Mi a gond? - torzult egy pillanatra az arca és megfogta mind a két kezemet.
- Félek - nyeltem egy nagyot és próbáltam erős maradni és nem sírni. - Félek attól, hogy mi lesz Zac-kel. Azt mutatom, hogy erős vagyok, de nincs így, Dina. Már három hete bent van a kórházba, de se Mr. Brice, se senki nem mond semmit, titkolóznak és ez megőrjít. Tudom, hogy nagy a gond és nem tudok mit tenni, de azért próbálkozni lehet, nem? - kérdeztem meg bizonytalanul, mire halványan mosolyogva bólintott egyet.
- Persze, hogy lehet, Ash - nézett rám együtt érzően és legjobb barátnőhöz hűen most is mellettem volt, támogatott, ami mindennél fontosabb volt számomra. - Tényleg nagy a baj, nem kis dologról van szó, de amióta a bátyád beteg, azóta mind a ketten megváltoztatok. Jobban ragaszkodtok egymáshoz, szinte össze vagytok nőve, ami jó és tudod miért? - simogatta meg az arcomat kezével. - Mert ezzel rengeteg erőt adsz neki és ha mellette vagy, akkor biztosra mondom, hogy megfog gyógyulni. Rád van a legnagyobb szüksége és reménykedj, nem szabad megtörnöd, mert az csak neki lesz rosszabb - húzta el a száját, majd szorosan hozzám bújt. - Fantasztikus vagy, Ashley, nem lehet mást mondani - súgta a fülembe, mire szavai hallatán elmosolyodtam és még erősebben fogtam közre derekát.
- Köszönöm - súgtam vissza, mire eltávolodott tőlem és hintett egy puszit az arcomra.
- Én itt vagyok, tudod - simított végig a kezemen, majd csuklómat enyhén megszorította.
- Tudom - bólintottam egy nagyot. - Vigyázzatok nagyon Zoe-ra - mondtam gondoskodóan, mivel a háttérben megláttam a lányomat és Jason, ahogy a kocsiban bunyóztak.
- Rendben - nevetett fel, ahogy ő is a fehér jármű felé nézett. - Szia, Ash - intett egyet, majd lelépkedett a lépcsőn, ami a teraszról vezetett le.
- Szia - köszöntem el tőle én is, majd egészen addig néztem ki az utcára, amíg el nem mentek és eltűntek a szemem elől.

***

Lassú léptekkel ballagtam barátnőm társaságában a kórház udvarán, miközben az agyam kattogott, a kezem majd' megfagyott még annak ellenére is, hogy a kabátom zsebében volt és a fejemet melegítő sapka által is hajam alá süvített a hideg szél, ami elértre, hogy pillanatok alatt kirázott a hideg. Nem igazán érdekelt, hogy a februári hideg szinte szétmarta az arcomat, se az, hogy a melegnek bizonyuló csizmámban vacogott a lábam, semmi nem foglalkoztatott csak az, hogy mi volt a testvéremmel. 

- Minden rendben lesz - karolta át a vállamat Perrie fél kezével és könnyedén oldalához vont, ami abban segített, hogy egy pillanatra megnyugodtam. 

- Félek - vallottam be neki is, úgy ahogy Dina-nak és meggyötörten néztem rá, amit  mikor meglátott egyből megállított és szorosan ölelésébe zárt. 

- Nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Mr. Brice tudja mit csinál és biztosra veszem, hogy mindent megtesz Zac érdekében - vigasztalt megszokott nyugtató hangján és fehér sapkámra nyomott egy puszit, ezúttal a száját mindig díszítő rúzs nélkül. 

- Tudom, de érzem, hogy valami lesz. Nem vagyok babonás, de tudom, hogy nincs minden rendben - beszéltem neki halkan, amit csak úgy hallott meg, ha közelebb hajolt hozzám, miután elengedett és karjai nem fogtak közre. 

- Hiszel a testvéredben? - tette fel kérdést, mire értetlenül néztem rá, mivel nem értettem hogy merült fel benne ez a kérdés, mikor a téma is más volt. 

- Igen - válaszoltam meglepetten, mire elmosolyodott, amit nem tudtam hova tenni. 

- Akkor higgy abban is, hogy megfog gyógyulni és minden olyan lesz, mint régen - fogta meg mind a két vállamat és enyhén megrázott, mivel szerinte észhez kellett térnem. 

- Hiszek, Pezz csak az a baj, hogy nem rajta, se rajtam, se senkin nem múlik. Lehet, hogy a doktorok mindet megtesznek, küzdenek, de akkor mi van, ha hasztalanul? Az is lehetséges, hogy akkora a baj, már nem tudnak rajta segíteni és kimondják a végszót - csordult le egy könny az arcomon, amit akaratosan töröltem le és próbáltam kiűzni a fejemből az ilyesfajta gondolatokat, de nem ment. 

A szőke hajú lány nem mondott semmit csak egy nagyot sóhajtott, ami jelezte, hogy igazat adott nekem, a bizonytalanság és a félelem benne is felmerült, amit nem akartam benne felkelteni, de tudnia kellett, hogy mire várhattunk és mi történhetett. Óvatosan ereszkedett le a háta mögött álldogáló padra és arcát keze közé vette, amitől kiengedett haja nem engedett rálátást szép vonásaira. Mély levegőt vett, kezei rázkódtak, amit biztosra vettem, hogy nem a hideg hatására, majd végtagjait maga mellé engedte és könnyes szemeit rám emelte, amitől görcsbe ugrott a gyomrom és elszorult a torkom.

- Ne csináld ezt, kérlek - ültem gyorsan mellé a fagyos deszkákra és ölelésembe zártam, ezúttal én őt és nem fordítva.

Egész fejét elrejtette kiengedett hajamba, nyakamon éreztem sós könnyeit és a belőle feltörő hangok mutatták, hogy zokogott és nem bírt tovább erős maradni, ő is kezdte feladni. Testvérem csupán csak egy és fél hónapja volt beteg, de azt nem lehetett tudni, hogy a veséjében élősködő tumor mióta volt jelen és mióta károsította a szervezetét. Állapotát és villám gyors testi romlását látva azt lehetett leszűrni, hogy régóta és az bántott a legjobban, hogy nem vettem észre hamarabb és nem tettem a dolog érdekében. Nem hibáztattam magam, mert arról nem tehettem, hogy nem láttam a testébe, de azt szem ügyre vehettem volna, hogy miért fogyott, a haja miért hullt annyira és a kedve miért ingadozott és romlott egyik napról a másikra. Ez mind olyan dolog volt, ami jelezte, hogy valami nem volt rendben, de letudtam egy 'Csak képzelődök!' mondattal és figyelmen kívül hagytam, ami a legnagyobb baj volt, amit tehettem. 

- Szeretem Zac-et és nem úgy, mint egy barátot, hanem, mint egy férfit. Életembe egyszer voltam szerelmes, még Zayn-be, de amióta megismertem őt, ez megváltozott. Vágyok arra, hogy vele legyek, hogy rám nézzen, az pedig megőrjít, ha a kezei közé zár és egy puszit nyom az arcomra. Tiszta szívemből beleszerettem a bátyádba és ha elveszítem, akkor megbolondulok. Szükségem van rá és az a baj, hogy nem is tudja, hogy mennyire - vallotta be érzéseit fojtott hangon, miközben vastag kabátján keresztül simogattam a hátát, hogy megnyugodjon, de ennek ellenére minden szavára figyeltem.

- Tudom, Perrie - mosolyodtam el halványan, amit nem láthatott, majd ölelése erősebb lett derekam körül, ami tudatta velem, hogy hallotta, amit mondtam. - Rég tudom, de itt az ideje, hogy erről ne csak én tudjak, hanem ő is - súgtam a fülébe, mire eltávolodott tőlem és könnyes szemekkel bólintott egyet.

Beszéd nélkül, gondolatainkba merülve ballagtunk a megszokott épületben, a megszokott folyosón és az undorító szaggal karöltve, amitől egyenesen felfordult az ember gyomra. Barátnőm pár percen belül olyan állapotba tornászta magát, ami elég volt ahhoz, hogy bátyám előtt mutatkozhatott. Egymás kezét fogtuk és csak a lábunk alatt húzódó világos laminált padlót néztük, miközben egyszer-kétszer felsóhajtottunk, ami az egész folyosót bezengte. Mivel nem láttam, hogy mi van előttem csak azt vettem észre, hogy egy széles mellkasnak mentem neki. Ijedten kaptam fel a fejem, de mikor megláttam a számomra kedves és nagy becsben tartott személyt, egyből megnyugodtam és elmosolyodtam. Mr. Brice nem tett így, amit furcsálltam, mert mindig mikor meglátott elmosolyogta magát és megnyugtató hangon köszöntött egy meleg ölelés kíséretében. Most nem tett így, ajkai lefele görbültek és gondterheltnek tűnt. 

- Szia, Ashley - üdvözölt monoton hangon és egyből kezei közé zárt, ami meglepett, de viszonoztam. 

- Jó napot, Mr. Brice - köszöntöttem én is, de nem tudtam nem észre venni, hogy kezei mennyire görcsösen és védelmezően öleltek. - Minden rendben? - tettem fel kérdésemet bizonytalanul, mire felsóhajtott és óvatosan elengedett. 

- Jó napot - fordult Pezz felé, aki eddig megszeppenve figyelt minket, annak ellenére, hogy tudta ki ölelt. 

- Jó napot - mosolyodott el halványan a lány és kezét nyújtotta, amit a társaságunkban lévő férfi egyből el is fogadott. 

- Megkérhetném, hogy nézze meg Zac-et? - kérte az énekesnőt illedelmesen a távozásra, aki egyből bólintott és a 44-es terem felé vette útját. - Gyere, Ashley, beszélgessünk - fogta meg a kezemet és a folyosó végén helyezkedő rendelője felé vezetett, ami ismerősként fogadott be, mikor átléptem a küszöbét. 

- Most miért ilyen furcsa? - foglaltam el vele együtt a bőr ülő garnitúrát és félve néztem barna szemeibe szürke szemüvegén keresztül, amikből semmi jót nem tudtam kiolvasni. 

- Szereted a testvéredet? - bökte ki hirtelen, mire az állam a padlót súrolta és nem tudtam mire vélni a kérdését, erre ő maga is nagyon jól tudta a választ. 

- Persze, hogy szeretem, de ezt maga is tudja, hasztalanul kérdezte - ráztam meg a fejemet zavarodottan és néztem, ahogy kezeit térdére helyezte, majd tenyerébe vette arcait egy pillanatra. 

- Mindenre képes vagy érte? - lepett meg egy újabb olyan kérdéssel, amivel elérte, hogy kezdjek megőrülni a tudatlanságba és a furcsaságába. 

- Igen - bólintottam mellé, mire rám nézett, de bár ne tette volna, mert a szemei mutatták, hogy nagy volt a baj, amitől íriszeimet elárasztotta a könny és homályosan láttam. - Miért kérdezi? - remegett meg a hangom és elkezdtem az ujjaimat tördelni, amiben egyből meg is állított az ő hatalmas kezeivel és inkább ujjaival közre fogta azokat. 

- Mert rettentő fontos dolgot szeretnék mondani és minden rajtad áll, Ashley - sóhajtott fel, de úgy, hogy minden érzelmét belepréselte, amitől sírva fakadtam és kezei közé omoltam. 

Zac-kel baj volt, amit megéreztem és nem féltem hasztalanul. Még jobban félni kezdtem, szinte rettegtem Mr. Brice utolsó mondta hallatán és azt akartam, hogy vége legyen ennek a rém álomnak és vissza kapjam a makk egészséges testvéremet, aminek nem volt joga megkapni ezt a szenvedést, amit tudhatott magának.