32.rész Azt hittem nem láthatom többet

Hi Everybody! :) Mi újság, hogy vagytok? Itt nálunk remek idő van, nem tudom felétek milyen, de én jelen esetben élvezem a napsütést. 
Itt lenne a várva várt 32. rész, ami nekem tetszik, de az nem számít sokat, inkább a ti véleményetek! Ha vannak benne hibák, nézzétek el nekem, holnap ígérem kijavítom, de ma nem volt rá időm!
Ismét csak köszönetet tudok nektek mondani, nagyon, nagyon köszönöm a támogatásotokat, rettentő jól esik! Frenetikus olvasók vagytok, ez már biztos! :)
Tovább szép napot, élvezzétek a hétvégét és vigyázzatok magatokra nagyon!

                                                                        Big hug: Fanny

Nem bírtam felfogni és elhinni, hogy kezeim között tartottam és arcomat nyakába fúrtam. Zokogtam, alig kaptam levegőt, de illatát, még is megállás nélkül szívtam magamba, amit annyi időn át nem érezhettem. El nem tudtam képzelni, hogy akkor mit keresett ott, de nem is nagyon érdekelt. Élveztem érintéseit, ahogy hátamat simogatta és fejem búbjára szüntelenül adta a puszikat. Felbecsülhetetlen érzés volt közelsége és egész lénye. Erős karja szorosan vontak testéhez, miközben hátát erősen fogtam és alig bírtam lábaimon állni. Ha nem tartott volna, minden bizonnyal elhagyta volna végtagjaimat az erő és a földre rogyok. Fehér pólója könny és festék foltok fedték miattam, de nem tudtam tőle elszakadni. Annyi ideig nem láttam, nem tudtam róla semmit és most itt van. Engem ölelve, pedig meg se érdemelném. Boldogság, fájdalom, bűntudat és számtalan érzés kavargott bennem, ami a könnyek segítségével ürült belőlem egy kicsit. Egyik nap megtudtam, hogy látott a tévében és most pedig itt van egy kórházban, engem ölelve. Kezeim remegtek, ahogy nyakát körülölelték és a szívem oly' erővel vert, hogy azt hittem ő is megérzi. Nem lett volna nehéz, hiszen testünk annyira összesimult, mintha egyek lennénk. Zayn Malik az a fiú, vagyis férfi, akit elhagytam, megbántottam, rengeteg szomorúságot okoztam neki, de mintha meg sem történt volna, úgy ölelt.
Nehezemre esett eltávolodni tőle, de megtettem, hogy barna szemeibe tudjak nézni, amik mai napig is olyan hatással vannak rám, hogy az elmondhatatlan. Ahogy belenéztem említett szerveibe, megdöbbentem, mert azok könnyesek és pirosak voltak. Fájt így látni, mert én tehetek arról, hogy most ilyen. Egyik kezemet arcára vezettem, ami ezúttal nem volt borostás, sima volt, akár egy babának az arcocskája. Simogatni kezdtem, mire becsukta szemeit és egyik kezét rátette az enyémre. Nem tudom mennyi ideig állhattunk így, szótlanul, érzéseinkbe burkolózva, de egyszer csak ismét magához szorított, homlokát az enyémnek döntötte és pillantásával fogva tartott. Ha akartam volna, se tudtam volna mit mondani, mert jelenléte és érintései elvették az eszemet. A szavak bennem maradtak, a gyomromban lévő pillangók feléledtek, a végtagjaim remegtek és a fejemet is alig bírtam tartani. Nagyot sóhajtottam, ennyi volt, amit tehettem, mert másra nem voltam képes. Ha Justin mellett azt hittem boldog vagyok, akkor hatalmasat tévedtem, ahogy életem során már számtalanszor, mert most vagyok Zayn karjaiban igazán boldog. A külvilágot kizártuk magunk körül csak élveztük, hogy érezhetjük a másik szabálytalan levegő vételét, láthatjuk egymást és összesimulhatunk. Bár az én esetemben nem lehetett volna ezt csinálnom, de nem bírtam ellen állni, annak a férfinak, aki ellopta a szívemet és örökre nála is marad. Ha elvesztem csak ő hozhatja vissza és én három évvel ezelőtt elvesztettem, de visszakaptam annak a személynek a jóvoltából, akit minden porcikámmal szeretek. Bal kezemet megfogta, majd lenézet rá és amikor meglátta ujjamon a csillogó eljegyzési gyűrűt, keserű mosolyra húzódott szája. Megcseréltem kezeimet és azt adta az övébe, amin rajta volt a még tőle kapott kék ékszer, amit már régóta birtokomba tudhatok és ha ránézek nem más jut eszembe, mint Ő. Mutatóujjával végig simított rajta, majd ismét rám nézett egy őszinte mosoly kíséretében, ami engem is megmosolyogtatott.
- Még megvan? - kérdezte szinte suttogva, mire bátortalanul bólintottam egyet. - Azt hittem már rég levetted az ujjadról.
- Soha nem fogom megtenni. Ezt tőled kaptam és még élek rajta is marad az ujjamon - öleltem magamhoz erősen, mert szükségem volt rá.
- Egyet akarok kérdezni Ashley - szólalt meg újra, hajamba mondva szavait, amitől kirázott a hideg és az még csak tetézte, hogy kezei erősen ölelték csípőmet. - Miért?
Vártam kérdését, mégis fájt tőle ezt hallani. Tudtam, ha újra látom, akkor választ vár mindenre, de nehezemre esett eleget tenni ennek. Joga van tudni miért hagytam mindenkit fa képnél és miért jöttem a világ másik végére, de nem akartam ezt. Nem akartam látni az ő és többiek szemében a bánatot és felém irányuló csalódást. Apám nem ilyennek ismert, mégis elmentem őt is egyedül hagyva, pedig rettentően szeret és számított rám. Az engem ölelő személy hátrál egy kicsit, majd rám nézett és várta válaszomat, engem közben átjárt a pánik. Mi lesz, ha lenéz majd és egy öntelt, magára gondoló személynek fog tartani? Azt nem bírnám elviselni, ahogy azt se, ha megint elveszítem, de nem csak őt, hanem azokat a személyeket, akiket rettentően szeretek és nélkülük egy senki vagyok.
- Zayn... - sütöttem le szemeimet, mert féltem rá nézni, látni rajta a haragot, amit irántam táplált. - Ez nagyon nehéz és kérlek adj egy kis időt.
- Rendben - mondta halkan, mire felkaptam a fejem szava hallatán. - Megértelek csak annyit kérek többet ne tűnj el, mert mindenkinek szüksége van rád, de főleg nekem - ejtette ki száján a szavakat, amikre azt hittem rosszul hallottam, de mikor mellém lépett és megfogta a kezem, tudatosult bennem, hogy jól értettem minden elhangzott szót.
- Köszönöm - nyögtem ki nehezen, mert a torkomban ékeskedő gombóc nem engedte, hogy hangosabban beszéljek.
Érdekelt, hogy talált meg, ki mondta el neki, miért keresett fel, mikor én hagytam el és még számtalan kérdés, de ahogy magamnak, neki is időt adtam. Tekintetemet levezettem összekulcsolt kezeinkre, mire bűntudatom lett. Zayn ölelem, miközben Justin a vőlegényem és vele kellene ezt csinálnom, de nem tudok eltávolodni tőle. Vonz akár egy mágnes és olyan érzelmek törnek belőlem felszínre, amit legutoljára akkor éreztem, mikor karácsonykor eljött apám és Emma házába, Párizsba. Akkor öleltem meg utoljára, akkor fogtam meg a kezét és akkor érezhettem magam utoljára egésznek. Jelen esetben azt érzem, hogy boldog vagyok, mert itt van, de utána eszembe jut az a személy, akivel elköteleztem magam, a bátyám, Zac és minden örömöm szerte foszlik. Most jöttem rá, hogy Justin-nal csak azért voltam együtt, mert Őt kerestem benne és egy minimális szinte megtaláltam és azért érezem azt, hogy szeretem, pedig ez koránt sincs így. Szeretem, mint barátot vagy megmentőt, aki helyre hozta az érzelmeimet és felvidított, de szerelmet és erősebb köteléken nem tudok iránta érezni. Zayn-t szeretem és őt is fogom, amíg élek, mert számomra ő a mindenség és megfelelő társ.
- Gyere velem, mert van egy meglepetésem - szólalt meg hirtelen, mire összerezzentem és kibillentem elmélkedésemből és érzelmeim elemzéséből.
Bólintottam egyet, majd elindultunk a hosszú folyosón, ami soha véget nem érőnek tűnt. Ahogy mellettem lépkedett, jobban megfigyeltem és elkönyveltem magamban, hogy semmit nem változott kinézetre. Hogy belülről mi játszódik le benne azt csak ő tudhatja, szóval azon nem igazán gondolkodtam. Fekete, Nike cipőt viselt, hosszú lábait szintén fekete farmer fedte, felsőtestét fehér póló, aminek a váll részén egy nagy folt ékeskedett, amit én gyártottam oda a könny és festék áradatommal. Amióta láttam sokkal izmosabb lett és a haját is máshogy hordta. A borzos, enyhén felállított helyett, teljesen felzselézve állt, ami kifejezetten jól állt neki és a puha arca miatt 24 helyett 16 évesnek nézett ki. Kezeink továbbra is össze voltak fonódva, ami megmelengette a testemet és szívem minden zugát, de legszívesebben kihúztam volna szorításából, de nem tettem. Túl gyenge és elvarázsolt voltam ahhoz. Lábainkat nyugodt tempóba szedtünk, nem beszéltünk semmit, majd beszálltunk egy liftbe, ami egészen a földszintig vitt minket. Ahogy megállt, előre engedett, de úgy tűnt a kezemet nem akarta elengedni. Ahogy a büfé felé pillantottam, megtorpantam és levegőt is felejtettem venni. A szüleim és testvéremként szeretett barátaim ültek ott és beszélgettek egymással. Perrie is felbukkant egy pohár kávéval a kezében, majd a beszélgető szüleimhez csatlakozott. Nem értettem mit keresett itt velük együtt és annál jobban összezavarodtam, ahogy valójában össze voltam. Nem mertem megmozdulni van megszólalni, mert attól féltem meghallanak és akkor már nincs menekvés. Féltem tőlük, pedig ők az életem részei. A hátam mögött álló fiú hátulról átölelt és állát vállamra rakta.
- Nem lesz semmi baj, hidd el. Nagyon szeretnek és alig várják, hogy ennyi idő után végre lássanak - ejtette ki a szavakat, amiket elhittem, de mégse akartam oda menni hozzájuk.
- Félek Zayn, nem akarok oda menni - fordultam meg ölelésében és elindultam vissza testvérem kórterme elé, de csuklóra fonódott keze megakadályozott cselekedetemben.
- Nincs mitől félned Ashley - mosolyodott el kedvesen és magához ölelt. - Legalább annyit adj meg nekik, hogy lássanak.
Tudtam, hogy igaza van, de utolsó mondata szíven ütött. Fáj ezt hallani, de nem tehettem mást, el kellett fogadnom, hogy minden az én hibám és viselnem kell a vele járó, nem éppen kellemes dolgokat. Lassan eltávolodtam tőle, majd egy bólintással jeleztem, hogy mehetünk. Lábaim hirtelen ólom súlyúak lettek, a szívem majd kiszakadt a helyéből, tenyerem izzadt és nem tudtam mást csinálni csak tördelni ujjaimat. Miközben közeledtünk feléjük, nagy levegőket vettem, ezzel próbáltam csillapítani az engem uraló érzelmeket, de nem ment. Már szinte rettegtem a találkozástól, de a méterek csak fogytak és a köztünk és köztük lévő távolság egyre kisebb lett. Már az járt a fejembe, hogy megfordulok és olyan helyre szaladok, ahol biztos nem találnak meg, de 23 éves vagyok és nem egy pisis kislány, aki mindentől megijed. Jelen esetben annak éreztem magam és bármit próbáltam tenni, hogy megnyugodjak, semmi nem használt. A mellettem haladó személyen is látszódott az izgalom, de még is nyugodtnak tette magát, hogy nem vegyem rajta észre, hogy mi játszódik le benne. Pedig ismerem és tudom, hogy épp annyira feszült, mint én. Néhány lépés volt csak köztünk és azok az asztalok között, ahol ültek, de erőt vettem magamon és gyorsabban kezdtem szedni lábaimat. Nem volt valami jó ötlet, mert ahogy meghallották papucsom csattogást a fehér kövön, felém fordultak. Abban a pillanatban megálltam és csak néztem kikerekedett szemeiket és mozdulatlanságukat. Senki nem mozdult, talán percekig néztük egymást, de legjobb barátnőm egyszer csak felugrott és sikítva szaladt felém. Ahogy közelebb ért hozzám, kinyújtottam karjaimat és vártam, hogy magamhoz szoríthassam. Pár pillanat elteltével meg is történt és újra érezhettem közelségét. Mind ketten sírva fakadtunk és szorosan vontuk egymást a másikhoz. Már jobban nem tudtam magamhoz ölelni, még is próbáltam, ahogy ő is. Percekig álltunk így és a szipogásunkon kívül nem lehetett mást hallani. Eltoltam magamtól, könnyeitől elázott haját kisepertem szeméből és egy nagy puszit nyomtam arcára, amitől becsukta szemeit. Ő is sokat változott, hosszú haja most válláig ért, arca is másabb lett és talán fogyott is. Tetőtől-talpig végig mértük egymást, majd ellépve előle hagyta, hogy megfigyelhessem a többieket is. Emma szája elé tett kézzel zokogott, apám csak ült és engem figyelt, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni könnyes szemeit és a többiek is ugyan így néztek ki. Óvatos léptekkel közelítettem meg azt az asztalt, ahol Niall, Liam, Harry és Louis ült, de ahogy közeledtem feléjük pár lépést, felálltak és mindannyian a nyakamba omlottak. Soha nem láttam őket sírni, de most azt csinálták és ez fájt. Nem akartam, hogy miattam ilyenek legyenek, de ahogy közre fogtak és puszilgattak, ölelgettek, az felülmúlhatatlan érzés volt. Egy másik asztalnál Danielle, Eleanor és Jason ült, mire feléjük fordultam, de nem mozdultak. Kezdtem kétségbe esni, hogy ők biztosan nagyon haragudtak rám, de ahogy másik legjobb barátom felállt és erősen mellkasára vont, minden kétségem elszállt. Neki is, ahogy a többieknek is, beszívtam finom, régen nem érzett illatát és élveztem, hogy kezei között lehettem. Megállás nélkül adta a puszikat az arcomra és olyan erősen ölelt, hogy alig kaptam levegőt, de nem foglalkoztam vele. Nevetve adtam én is puszit enyhén borostás arcaira, mire mosolyogva adott egy utolsó puszit homlokomra és hagyta, hogy azokat is üdvözöljem, akiket még nem tudtam. Dani és El meg se mozdultak csak sírva figyeltek, én pedig egyik lábamról tettem a másikra súlyomat, mert nem tudtam mást csinálni. A földet kezdetem szuggerálni, miközben Niall hátulról átölelt és valamelyest próbált nyugtatni. 
- Ashley Roberts - szólalt meg halkan Danielle, mire felkaptam a fejemet és vártam, hogy folytassa. - Ha még egyszer elmersz úgy menni, hogy nem tudjuk hol vagy, ráadásul ilyen rengeteg ideig, akkor esküszöm szétrúgom azt a kis formás seggedet - mondta szinte zokogva, de a végére elnevette magát, ahogy én is. 
Gyorsan felpattant helyéről, majd hozzám lépett és úgy ölelt meg, mint talán soha. Vállai rázkódtak, alig kapott levegőt és hatalmas erővel szorított magához. Ahogy neki, nekem is szüntelenül kezdtek folyni a könnyeim és arcomat göndör hajába rejtettem. 
- Ne csinálj még egyszer ilyet - mormolta nyakamba halkan, amit csak én halhattam.
- Soha többet - válaszoltam, mire eltávolodott és egy hatalmas puszit nyomott az arcomra.
Az előbb engem ölelő barátnőm mögött Eleanor várt, hogy elém léphessen és mikor kapott helyet, szinte a nyakamba ugrott. Forgott velem össze-vissza és nem foglalkozva azzal, hogy kórházban voltunk és csöndbe kellett lenni, kiabált és sikítozott. A többiek egyszerre szóltak rá, mire felnevettem és tűrtem, hogy 'összetörje' a csontjaimat.
- Megérdemelhetnéd, hogy leszedjem a fejed, de nem megy, mert túlságosan szeretlek - nevetett fel, mikor elhúzódott tőlem és letörölte kibuggyanó könnyeit. 
Nevetve borzoltam össze a haját, ahogy régen is csináltam és szokását megtartva, dúrcázva és villámokat szóró szemekkel igazította meg haj koronáját. Egy részem megnyugodott, amiért velük zökkenő mentesen üdvözöltük egymást, de még csak most jön a java. Emma és apa. Ahogy rájuk néztem a mosoly egyből lefagyott arcomról és akár egy kislány, aki rosszat csinált, úgy lépkedtem oda hozzájuk. Féltem, nagyon féltem, mert nekik csak a gyerekük vagyok, vagy is csak apámnak, de Em is úgy szeret, mint ha a lánya lennék. Ahogy megálltam előttük csak figyeltem reakciójukat, mire apa ellépett eddigi helyéről és elindult a kijárat felé. Elakartam indulni, hogy megállítsam, de anyám megállított. 
- Hagyd egy kicsit egyedül Életem - mondta lágy hangom, mire egyből nyakába borultam. 
Beszívtam parfümjének illatát, közre fogtam vékony derekát, miközben mind a ketten sírtunk. Nyugtatóan simogatta hátamat, ami rettentően jól esett, ahogy az is, hogy nem haragszik rám és még mindig szeret. 
- Szeretlek anya - mondtam ki hangosabban, mire megállt cselekedeteiben és eltolt magától egy kicsit. 
- Tessék? Jól hallottam? - kerekedtek ki szemei és kezei maga tehetetlenül este oldala mellé. 
- Igen, jól hallottad. Anyámnak tekintelek és nagyon szeretlek - mosolyodtam el halványan, amit viszonzott és ismét mellkasára vont. 
- Én is nagyon szeretlek Csillagom, nagyon, nagyon - súgta fülembe, mire elárasztott az a szeretet, amit az igazi anyámtól soha nem kaptam meg. 
Emma-tól megkaptam és csak ez számított. Amennyire féltem a találkozástól, olyan jól sikerült, de tudom, hogy még a magyarázkodás és egy velős beszélgetés hátra van, ami nehezen, de biztos menni fog, mert joguk van tudni mindenről. Fáj, hogy apa így reagált, de megértettem. Éreztem, hogy a vele való újra találkozás nem lesz akadály mentes és jól tudtam. Ahogy anya is mondta, időt kell neki adnom, amit meg is teszek, de nagyon remélem, hogy hamar meglágyul a szíve és a hibámat eltekintve kibékül velem és újra a lányának mond. 
- Ashley - hallottam meg hátam mögül egy aranyos hangocskát, mire megfordultam tengelyem körül és megláttam egy gyönyörű kislányt. 
- Szia. Hát te ki vagy? - guggoltam le elé, mire nyakamba ugrott és erősen ölelt. 
Mosolyogva viszonoztam gesztusát és csodáltam nyitott, bátor természetét. Piciny kezével simogatni kezdte hajamat, míg én hátán csináltam ugyan ezeket a mozdulatokat. Nyakamnál éreztem levegő vételét és mondott valamit, de olyan halkan, hogy nem értettem. Perceken át lehettünk ebben a pózban, mire felemelte fejét és rám nézett. Szemébe lógó haját füle mögé sepertem és cselekedetemre elmosolyodott. 
- Zoe Malik-nak hívnak - szólalt meg, mire szemeim kikerekedtek és Zayn-re néztem.
Bűnbánó szemekkel nézett le rám, amit nem tudtam hova tenni. Akkor ez a pici lány Zayn lánya lenne? Nem értettem semmit, pedig válaszokat akartam kapni erre az egy dologra. Mikor felálltam guggoló helyzetemből, egyből hatát fordított nekem és elindult az egyik ablakhoz, amin a Nap fénye vakítóan sütött és engedte, hogy lássuk az utcán történő dolgokat. Nem akartam utána menni, de Louis tátogása, miszerint menjek utána arra késztetett, hogy menésre ösztönözzem végtagjaimat. Lassú léptekkel közeledtem felé és ahogy odaértem az ablak másik végéhez mentem. Nem nézett rám csak az embereket és a kinti, nyüzsgő életet figyelte, míg körülöttünk csend uralkodott, ami kezdett elég ideg tépő lenni. Perceken át vártam, hogy mondjon valamit, de nem tette meg, ezért én adtam hangot tudatlanságomnak. 
- Zoe a lányod? - kérdeztem félve, mert nem tudtam ezzel a kérdésemmel milyen érzelmeket hozok ki belőle. 
- Igen - válaszolt egyhangúan, amit nem tudtam mire vélni.
Az előbb még ölelt, puszilgatott és azt kérte ne hagyjam el többet, most meg olyan, mint ha nem is ismerne. Érdekes tőle ez a viselkedés, de nem foglalkoztam vele, inkább odamentem a Perrie ölében ülő kislányhoz. Első látásra észre vettem rajta, hogy nagyon hasonlít Zayn-re, de azt hittem csak valamit nagyon elnéztem. Mégse, mert valójában az ő gyermeke és megmondom őszintén nagyon fúrja az oldalamat, hogy hogy jött világra ez a picúr és ki hordta 9 hónapig a szíve alatt. Leültem a szőke lánnyal szemben lévő székre és oda tátogtam neki, hogy beszédem lesz, majd vele, mire bólintott egyet, kezembe adta Zoe-t és kiment az udvarra, ami a kórházhoz tartozott. Furcsálltam viselkedését velem szemben, mert nem szokott ilyen lenni. Az értettem, hogy a többiek társaságát kerülte, mert tudta, hogy nem szerették őt, de nem értettem felém miért mutatott ilyen viselkedést. Az ölemben ülő kislány aranyosan piszkálgatta a hajamat és hatalmas, barna szemeivel arcomat nézte. Hosszú, fekete haja, barna bőre, ragyogó szemei és egész lénye mutatta, hogy kinek a lánya. Le se tudta volna tagadni, hogy Zayn az apja. Kiköpött ő és ez nagyon szembe tűnő volt. 
- Nagyon hasonlítasz apukádra - adtam hangot elgondolásaimnak, mire elmosolyodott. 
Rettentően tetszett, hogy mindig mosolygott és ennyire nyitott személyisége van. Az apjának is pont ilyen a személyisége és a viselkedése. Szerény, mosolygós és hatalmas szíve van. Biztosra veszem, ha megnő és megérti, hogy Zayn híres és mennyien szeretik ország szerte, akkor nagyon büszke lesz rá, ahogy én is az vagyok. Amióta megismertem ezt az öt csodás fiút, nem tudok mást csinálni csak árgus szemekkel figyelni őket és dagadó mellkassal tudatosulni arról, hogy miket értek el. A három év alatt nem tudom mi történt velük, de ahogy ismerem őket, hamarosan megfogom tudni. 
- Apa nagyon szeret téged - szólalt meg hirtelen és amíg a folyosó botorkáló embereket figyeltem, mondatára rákaptam figyelmemet. - Mindig mutatja a képeidet és sokat sír. 
Biztosra veszem, hogy nem érti a dolgokat, mert jó ha van két éves, de rossz volt ezt hallani. Nagyon rossz, mert tudom, hogy szomorúságot okoztam neki, de esküszöm nem akartam. Ezzel neki is csak könnyíteni akartam a dolgain, de úgy látszik nem sikerült. Még több gondot csináltam neki akaratom ellenére. Nem mondtam semmit csak mellkasomra vontam és nagyot dobbant a szívem, ahogy arcomra nyomott egy puszit és majd csak utána helyezte el fejecskéjét szívem felett. 

  
                                   *.*.*.*
                                                                                           

Már hajnali kettőt mutatott az óra, egyedül ültem a kórterem előtt, de még mindig nem jött ki senki és nem tudtam semmit testvérem állapotáról. A szemeim majd' leragadtak, de a mellettem lévő széken sorakozó három kávés pohár bizonyította, küzdöttem azért, hogy ne aludjak el. A többieket Pezz vezérlésével a házunkba küldtem, mert volt elég hely és ott nyugodtan elfértek. Miranda-val együtt hárman laktuk azt a hatalmas házat, de mi se laktuk csak inkább látogattuk a sok távollét miatt, de ilyen esetekben jól jött. Zayn-nel azóta egy szót se beszéltem, de nem értem, hogy hirtelen miért jött elő nála ez az érzelem változás. Régen nem volt ilyen, ha valami gondja volt titkolta vagy tett arról, hogy ne legyen, de most másabb. Nagyon sokat változott és ezt annak tudom be, hogy elmenetem. Ha nem hagyom ott, a régi lenne és nem kellene azon gondolkodnom, hogy jelen esetben mi a baja. Nem igazán foglalkoztam vele, mert egyedül bátyám jólléte érdekelt és bár a többiek kérték, hogy tartsak velük haza, nem tettem. Nem lettem volna képes úgy haza menni, hogy nem tudok semmit. Még most se tudok a semminél többet, de várok és ha kell egész nap nem alszok. Fejemet neki dűtöttem a falnak és már kezdtek a szemeim lecsukódni, mikor nyílt az ajtó és úgy pattantam fel, mint még soha. Mr. Brice nem igazán volt feldobva az arca alapján, ezért én is kezdtem megijedni. Rengeteg és még annál több kérdés merült fel bennem, de ne adtam hangot magadnak, hagytam, hogy magától mondja. Egy nagyot sóhajtott, majd mutatta, hogy üljünk le. Ölembe helyeztem kezeimet és tördelni kezdtem, mert a mellettem ülő férfi se mondott semmit csak maga elé bámult. Számtalan sóhajtás hagyta el száját, ami kezdett ideg tépő lenni, ezért megszólaltam. 
- Mr. Brice. Jól van Zac?
Ismét sóhajtott egyet, majd rám nézett és a szeméből már kitudtam olvasni, hogy nagy baj van. Szemeimet a könnyek egyből ellepték és ahogy észre vette az egyik kezemet az övébe vette. 
- Ashley - adott hangot magának, de egyből elhallgatott és végtelenek tűnő másodpercekig nem folytatta. - A testvérének nagyon súlyos betegsége van.
Utáltam, hogy ilyen szakadozva beszélt és nem mondta meg a nyilvánvalót, mert ennél még az is jobb lett volna. Szabad kezemmel megtöröltem szememet és vártam, hogy mondjon még valamit, de nem tette meg.
- Mi az a nagy betegség? - köhintettem egyet, mert a sírástól alig bírtam megszólalni. 
- Vese rák - mondta ki lassan, majd szemeit rám vezette. 
Azt hittem, hogy menten elájulok, amikor elmondta azt az egy szót és éreztem, hogy forgott velem a világ. Akkor ezért mondta azt, hogy ha cigarettázik, akkor neki már mindegy. Felálltam helyemről és zokogni kezdtem, legszívesebben földhöz vágtam volna valamit, de semmi olyan dolog nem volt a közelemben, ami mozgatható lett volna. Mr. Brice is követte cselekedetemet, majd maga felé fordított és mellkasára vont. Nem igazán ért el vele sok mindent, mert ezzel nem lehetett változtatni a dolgokon, de jól esett, hogy most volt velem valaki. 
- A második stádiumban van, de minden tőlünk telhetőt megfogunk tenni, hogy meggyógyítsuk. Nagyon erős férfi és biztosan lefogja győzni ezt a hatalmas betegséget csak támogatás és hatalmas szeretet kell neki, amit csak magától tud megkapni - mondta halkan, majd mikor elengedett hátrált egy lépést. - Ne haragudjon, de mennem  kell. A pontos eredményeket holnap tudjuk meg, addig is bízzunk a legjobban. Nyugodtan bemehet hozzá, jó éjt - köszönt el, mire elismételtem köszönését és beléptem az eddig csukott ajtón. 
A szobát csak egy kis éjjeli lámpa világította meg, egy ágy, mellette kis székkel, nagyobb, műanyag asztal két székkel töltötte be a teret és a közepén elhelyezkedő ágynak nem mondható szerkezeten feküdt Zac. Aludt, nem vette észre, hogy bementem, de jobb is volt. Nem akartam a zokogásommal felzaklatni és ezentúl erősnek kell mutatnom magam előtte. Nem törhetek meg, mert szüksége van rám, egyedül én vagyok a családja. A kis, fa székes kihúztam az ágy alól, mert félig becsúszott, majd leültem rá és megfogtam egyik kezét, amiből kilógott az infúzió, ezért csak óvatosan szorítottam közre. Nem tudtam, hogy tudott-e a betegségéről, de minden bizonnyal, mert ezért cigizett, ezt nem akarta elmondani, pedig számtalanszor kértem, hogy mondja el mi bántja. Ahogy aludt arca olyan nyugodtnak tűnt, szemei néha megrebbentek, de nem kell fel, álmodott tovább. Sírásom nem akart elállni, mert folyamatosan az az egy szó járt a fejembe és visszhangzott a fülembe. Rákos. A lehető legnagyobb betegség, de tudom, hogy lefogja győzni, mert nem hagyom, hogy elmenjen és fentről nézze, hogy mit csinálok. Itt lesz velem életem végéig és mindent megfogok tenni annak az érdekében, hogy felépüljön és úgy menjen ki ennek az épületnek az ajtaján, hogy makk egészséges. Ha kell a karrieremet, életemet, mindent feladok csak legyen újra a régi és elfelejthesse ezt a rossz időszakot.