46.rész Nem akartam! Nem, nem és nem!

Sziasztok Drága, Egyetlen Olvasóim! :) Érdekes, hogy mikor tavaly augusztusban elkezdtem a blogot, akkor még bele se gondoltam, hogy milyen lesz a vége fele írni. Most, hogy itt tartok, rájövök, hogy nehéz! Nagyon nehéz, de félek, hogy az epilógus még nehezebb lesz. Felraktam a 46. részt is, ami remélem elnyeri a tetszéseteket és nem okozok csalódást!
Nincs több mondani valóm, jó olvasást és vigyázzatok magatokra! :) 


                              Have a nice day: Fanny


U.i.: Még mindig nagyon szeretlek titeket és köszönöm a támogatásotokat, amikkel elhalmoztok engem! Öröm olvasni a kommenteiteket, sokszor könnybe lábad a szemem, olykor nagyokat nevetek a szavaitokon! Hihetetlenek vagytok! <3

     **Zayn Malik**

Az élet nehéz. Régen mikor a szüleim mondták, nem hittem el. Nem akartam, mert éretlen és meggondolatlan voltam, de ahogy én is felnőttként éltem a mindennapjaimat, rájöttem, hogy igazuk volt. Egyszer jó dolgok jöttek, másszor rossz, ami nehezítette a dolgomat. El kellett fogadnom, amim volt és ami történt, még ha nehezemre is esett. 24 éves fejjel az ember mindent átgondolt, megfontolt, hogy minél jobban menjen a sorsa, de mindhiába tettem ezt, ha a nagy könyvbe más volt írva. El kellett fogadnom, hogy egy ismeretlen nőtől született egy lányom, azzal is meg kellett birkóznom, hogy mikor újra találkoztam életem szerelmével, nem az enyém volt, ha nem egy másik személyé és most azt is nyugodtan kellett feldolgoznom, hogy az a nő, aki a mindenséget jelentette nekem, a műtőasztalon feküdt és küzdött azért, hogy a testvére meggyógyuljon, még ha az életébe került is. Boldog voltam, amiért őt tudhattam magamnak, egy ilyen bátor és jószívű nőt, de a kétségbe esés és a harag is játszadozott bennem, mert nem akartam elveszíteni, egy életen át magam mellett akartam tudni. Felnéztem rá, amiért a sok rossz dologgal együtt tudott mosolyogni, engem és a lányomat szeretni, még ha nem is ő volt a vér szerinti anyja. Két hónap alatt több szeretetet adott annak a kislánynak, mint bárki más és elragadó külsejével, hatalmas szívével és a benne lakozó rengeteg szép dologgal, elérte azt, hogy Zoe az édesanyjának tekintette és akár egy hősre felnézett. Arra a nőre, aki mindenben a jót látta és mindent megtett azért és azokért, akiket feltétel nélkül szeretett. Büszke voltam rá, arról nem volt kétség, de féltem. Életembe először rettegtem, mert bennem volt a tudat, hogy örökre elveszíthettem. Támogattam, elfogadtam a döntését, de csak azért, mert megértettem és tisztában voltam azzal, hogy a bátyja mennyire fontos volt neki. Ilyenkor döbbent rá az ember, hogy amit egykor a felnőttek mondtak, az úgy is volt és nem csak a szájukat jártatták, hanem felkészítettek a veled megtörténő sérelmekre az életedben. Akaratod ellenére is segítettek és még ha nem is érdekelt, felnőtt korodba visszagondoltál mind arra a bölcsességre, amiket mondtak.
Megkövülten és szótlanul ültem a műtő ajtaja előtt húzódó székek egyikén és vártam. Vártam, hogy végre megtudjak valamit, mert Mr. Brice állítása szerint a műtét kért óra hosszásra volt kitűzve, de már több, mint három órája ültem azon a nyavalyás széken és szenvedtem. Minden lehető rossz dolog feltört az elmémbe és lábam heves rázásával próbáltam csillapítani a bennem tomboló érzelmeket, nem akartam jelenetet rendezni. A folyosón nem járkált senki, síri csend volt, ami csak tetőzte így is gyenge idegzetemet, a kórházi bűz szinte csípte az orromat és a kezemben lévő telefon kijelzőjét minden percben megvilágítottam, hogy értesüljek az időről. Nem bírtam magammal, legszívesebben tomboltam volna, de nem tettem. Csak Ashley járt a fejembe és próbáltam bemagyarázni magamnak, hogy minden rendben lesz, gond nélkül hagyja el azt a termet, ahol már órák óta feküdt.
- Szia - hallottam meg egy gyenge hangot, mire oldalra fordítottam a fejemet és Perrie-t pillantottam meg.
Haja kiengedve és kissé kócosan omlott a vállára, szemei alatt hatalmas karikák húzódtak, amik mutatták, hogy éjszaka nem aludt valami sokat. Fekete bakancsot, sötét farmert és egy krém színű kabátot viselt, ami kiemelte csinos alakját. Száján nem ékeskedett az általa mindig felkent és más színű rúzs, normál árnyalatban pompáztak ajkai.
- Szia - eresztettem felé egy halvány mosolyt, amit viszonzott, majd leült mellém az egyik narancssárga székre.
- Még semmi hír? - beszélt alig érthetően, de mivel mellettem ült tisztán hallottam és értettem, amit kérdezett.
- Semmi - sóhajtottam fel és hátamat a támlának döntöttem, miközben kócos hajamba túrtam.
- Kezdek megőrülni - törölte meg szemeit, amikből óriási könnyek potyogtak ki. - A legjobb barátnőm és az a férfi is veszélyben van, akit rettentően szeretek - mondta nehezen, amit nem bírtam tovább nézni, szorosan magamhoz öleltem.
- Nekem is nehéz, Pezz, de minden rendben lesz - nyugtattam halkan, de zokogása az egész folyosót betöltötte. - Mind a ketten nagyon erősek és küzdeni fognak - beszéltem tovább, hátha szavaim hallatán egy kicsit megnyugszik.
Sajnáltam szegény lányt, mert szerelmes volt és Ashley-t szinte a nővérének tekintette, még ha csak egy év kor különbség is volt közöttük. Három hosszú évig, végig Zac és Ash mellett volt, ami által rettenően a szívéhez nőttek. Érdekes volt, hogy néhány évvel ezelőtt a jelen pillanatban ölelt szőke leányzó megtudta volna ölni a szerelmemet, most meg sírt és szenvedett érte. Mennyire igaz volt, hogy az idő mindent megoldott. A két nő szinte elválaszthatatlan volt és ami kapcsolat volt köztük az elején való gondok által, most nyoma sincs. Szerették egymást, ami a dolgok lényege volt. Zac pedig még arról sem tudott, hogy mit érzett iránta a lány. Bánta, hogy nem mondta el időben, attól pedig rettegett, hogy ezt már többet meg se tehette. Én is féltem, ahogy ő, de bíztam és hittem abban, hogy mind a ketten rendben lesznek és boldogan folytathatjuk tovább az életünket.
Az idő telt és Perrie-vel együtt elszunnyadtunk. Én fejemet a falnak döntve aludtam, míg ő a lábamon pihent és halkan szuszogott. Az eddig csendes folyosón éles hangok szálltak és emberek szaladgáltak, akiket akkor láttam meg, mikor kinyitottam szemeimet. A társaságomban lévő énekesnő is pillanatok alatt ülőhelyzetbe tornászta magát és kikerekedett szemekkel figyelte, ahogy a kórházban dolgozók fejvesztve rohantak. A műtőből egy tolós kocsit vezettek ki, amin Ashley feküdt. Egyből odaszaladtam az eszméletlen nőhöz, miközben éreztem, hogy a szemeimbe könnyek gyűltek.
- Mi történt, Mr. Brice? - szólítottam meg a férfit, aki idegesen magyarázott az egyik kollégájának.
- Nagy a baj, Zayn. Komplikáció merült fel és nem is kicsi. Ha nem cselekszünk időben a menyasszonyod elvérzik - beszélt hadonászva és letörölte a szeméből kicsorduló könnyeket. - De nem adom fel, küzdeni fogok érte, ameddig lehet - szorította meg a vállamat, majd a folyosó végén tartó ágy felé rohant, amin életem értelme feküdt.
- Erről beszéltem! - kiáltotta el magát Pezz. - Megfog halni, amiatt a hülye doktor miatt! Nem kellett volna engedni, hogy hozzá érjen! A franc essen bele, hogy mindig vele történik ez! Ő kapja a rosszat, miközben olyan akár egy angyal! Elegem van! - adta ki magából a dühét, amit pislogás nélkül hallgattam végbe, majd elviharzott az egyik irányba teljesen sokkos állapotban.
Nagy nehezen visszaültem előbbi helyemre és kezeim közé zárt arcokkal zokogtam. Nem akartam! Nem, nem és nem! Megállás nélkül a doktor szavai visszhangoztak a fejembe és teljességgel a megzavarodás szélén álltam. Ha valami baja történik, akkor megbolondultam volna és az elme osztályon kötöttem volna ki. Nélküle semmire nem mentem és a nélküle töltött három évem is bizonyította, hogy nem badarságokat beszéltem, ha ő nincs, akkor én se.

Oldalra fordítottam a fejem, miközben szüntelenül töröltem kisírt szemeimet és megláttam Justin-t, ahogy hozzám hasonlítva teljesen összetörten ült az ablak mellett. Egy darabig néztem, amit észre is vett, majd lomhán felállt a helyéről és felém közeledett. Nem voltam zavarban, de egy kicsit aggasztott, hogy szerelmem régebbi barátja egy légtérben volt velem. Szemei tükrözték a fájdalmat, teste egy kissé meggörnyedt és kinézete se volt olyan makulátlan, mint amilyen mindig is volt. Nem igazán ismertem, de a képekről és a róla hallott dolgokról megállapítva, igazi életre való férfi volt, ami most egyáltalán nem rítt le róla.
- Heló - köszöntött halkan és jobb kezét nyújtotta, amit egyből el is fogadtam egy hasonló köszönéssel együtt.
Leült mellém és nagyokat sóhajtott, ami engem is arra ösztönzött, majd kezeit térdére helyezte és mereven nézte a piszkos barna padlót.
- Hogyhogy itt vagy? - kérdeztem meg tőle, ami elsőnek eszembe jutott, mire rám emelte tekintetét.
- Tegnap beszéltem Ash-el skype-on és mondta, hogy mi lesz ma - dúrt bele kusza hajába, amit biztosra vettem, hogy ma nem elsőnek tett meg. - Egyből repülőre ültem és már jöttem is. Tudom, hogy kételyeid vannak abban, hogy ismét megakarom őt szerezni, de ne hidd ezt - mosolyodott el halványan, amit viszonoztam is, mert tényleg erre gondoltam. - Szeretem, mert hazudnék, ha mást állítanék, de tudom, hogy ő te irántad érez ilyet és ezt elfogadom. Mikor legutoljára találkoztunk, mindent megbeszéltünk és abba maradtunk, hogy jó barátok leszünk és ezt tiszteletben tartom, még ha nehezemre is esik - dűlt hátra  székében, de a szem kontaktust nem szakította meg. - Kivételes nő, aki a legjobbat érdemli és tisztában vagyok azzal, hogy mindezt tőled tudja megkapni - szorította meg a vállamat lazán, mire hálás pillantásokkal illettem meg.
- Köszönöm - beszéltem hozzá halkan a kórházi csendet és erőtlenségemet figyelembe véve, mire csak mosolyogva megrázta a fejét. - Tudod mi történt? - gondoltam a nem rég megtörtént beszélgetésre Mr. Brice-al, mire bólintott egyet.
- Pont mellettem tolták el Ashley ágyát, de amit láttam nem kívánom senkinek - gyűltek könnyek szemeibe, amivel elérte, hogy megsajnáltam, nem is kicsit. - Csövek mindenhol, az oldalán véres volt a takaró, borzasztó - mesélte mérgesen, ahogy Perrie is tette néhány perccel ezelőtt. - Ha lesz valami baja, esküszöm feljelentem az egész brigádot - szorultak ökölbe kezei, amit én is megakartam tenni, de nem volt hozzá elég erőm.
- Én már nem idegeskedek, csak reménykedek. Bízom abban, hogy minden rendben lesz vele és Zac-kel is - döntöttem hátamat én is a támlának és fejemet a hideg falnak nyomtam, ami hevült testemnek jól is esett, legalább a libabőr mutatta, hogy éltem és nem csak a vak világba tengődtem.
Kettő hosszú és borzalmas hét telt el, amióta Ashley-t és Zac-et megműtötték. Az utóbbi személy szerencsére rendben volt, húga veséjét egyből befogadta a szervezete és minden a legnagyobb rendben volt vele, de Ash... A két hét leforgása alatt aludt, három napig mesterséges altatásban tartották, de az, hogy ennyi ideig eszméletlen volt, kezdett mindenkit felemészteni. Minden napomat, percemet mellette töltöttem, Paul is szívén viselte szerelmem állapotát, azért szünetet rendelt be a banda munkájába és amikor tudott, ő is bejött a kórházba, hogy megtudja mik a fejlemények, de azok változatlanok voltak. Mr. Brice állandóan a telefonon csüngött, próbált tenni valamit a testvérét megmentő nő érdekében, de hasztalanul. Minden orvos elutasította a kérést, mert nem tudtak mit tenni, csak azt javasolták, hogy várjunk. Lányunkra mindig más vigyázott, ami aggasztott, de nem tudtam mit tenni, az anyja mellett akartam lenni lépten, nyomon. A fiúk is rengeteg időt voltak mellette, a lányokról nem is beszélve, Dina-t alig lehetett elrángatni az ágytól, annyira ragaszkodott legjobb barátnőjéhez. Mindig sírt, ahogy Danielle és Eleanor is, ami legjobban Jason-t, Liam-et és Louis-t aggasztotta. Mikor néztem Ash eszméletlen testét, nem tudtam mást csinálni csak bőgni. Hiányzott gyönyörű szemeinek ragyogása, aranyos nevetése, kezeinek lágy érintései, amiket hosszú idő óta nem kaptam meg. Minden hiányzott, ami ő volt és vissza akartam kapni, úgy ahogy volt. Justin azóta se ment haza, londoni házában élt és manager-ének is kikötötte, hogy addig nem tér vissza Amerikába, amíg Ashley-t nem látja teljesen egészségesen és boldogan. Sokba néztem cselekedetét és tiszteltem, amiért ennyire kiállt régi szerelme mellett. Ő is minden nap hozott virágot a lánynak, ahogy sokan mások, amiben és se maradtam le, az éjjeli szekrényére minden nap új csokor fehér rózsát tettem. Tudtam, hogy mennyire imádta, szinte rajongott a virágért, ezért ha újabb csokorral leptem meg, még ha nem is tudott róla, mindig mosolyogva tettem bele a friss vízzel ellátott vázába. Mindig a megszokott kis széken ültem, ami már kezdett kopni az örökös használat miatt, hol kezét fogtam vagy arcát simogattam és néztem, ahogy aludt. Az arca sápadt volt, a doktorok elmondása szerint kórósan fehér, végtagjai hidegek, ami néha megrémített, de Mr. Brice megnyugtatott azzal, hogy ez normális volt.
Félig aludva, a fehér takaróra hajtott fejjel néztem a lábamat, csendben és életem szerelmének kezét fogva, mikor ujjaimon kisebb szorítást éreztem. Egyből ülőhelyzetbe pattantam és azon gondolkodtam, hogy hallucináltam vagy tényleg megmozdult Ashley keze. Pislogás nélkül néztem a vékony és hideg ujjakat, mikor ismét megmozdultak és akkor biztos voltam abban, hogy ébredezett. Perceken belül lábai, majd feje is mozogni kezdett, amit az arcomra ülő egyre nagyobb mosollyal néztem végbe. Legnagyobb boldogságomra hatalmas szemeit is megcsodálhattam, amik zavarodottan, mégis élettel telien néztek vissza rám.
- Zayn - szólalt meg rekedten, ami a hosszú alvás miatt jött neki elő.
- Egyetlenem - hajoltam hozzá közelebb és simogatni kezdtem selymes haját. - Végre felébredtél - nyomtam egy óvatos puszit homlokára, mire mosolyogva behunyta szemeit egy pillanatra.
- Kérhetnék egy kis vizet? - próbálta feljebb tornázni magát, majd egy nagyobb mozdulat után hangosan felszisszent.
- Persze, csak ne mozogj, mert a seb még nem gyógyult be teljesen - állítottam le cselekedeteiben, mire bólintott egyet, hogy megértette, amit mondtam.
Gyors mozdulatokkal mentem a szoba egyik sarkában lévő asztalka felé, aminek a tetején poharak és egy nagyobb kancsó foglalt helyet. Fél szemmel megállás nélkül figyeltem a még kissé bizonytalan személyt, aki a fájdalmak ellenére most is mosolygott és jó szemmel nézte a dolgokat. Hihetetlen volt a természete és a benne bujkáló erő. 

                          

            **Ashley Roberts**

A szemeim nehezek voltak, a torkom kapart a kiszáradása miatt, de Zayn jelenléte elérte, hogy mindezt figyelem kívül tudtam hagyni és csak rá koncentrálni. A hátam eszméletlenül fájt, de néhány szisszenéssel nyugtáztam fájdalmaimat. Soha nem tettem szóvá, ha valami fájt, nem sajnáltattam magamat és ez most se volt másképp. Rendkívül érdekelt, hogy a testvérem jól volt-e,

jobban aggódtam miatta, mint saját magam miatt és tudtam, hogy a részéről még egy hatalmas nagy fejmosásban lesz részem, amiért segíteni próbáltam neki a beleegyezése nélkül. Ezért is cselekedtem úgy, hogy ő ne tudjon semmiről, mert ismertem és tisztában voltam azzal, hogy foggal, körömmel küzdött volna azért, amit szeretett volna. Az volt a baj, hogy nem volt idő ellenkezésre vagy kivetnivalóra, mert az idő szorított és neki mihamarabb szüksége volt egy új vesére. Én megtettem, oda adtam neki az enyémet és nagyon reméltem, hogy többet nem lesz beteg, mert azt nem bírtam volna ki. Túl fontos volt a számomra. Minél jobban próbáltam ülőhelyzetbe tornázni magam, annál jobban éreztem a még nem érzett és egyáltalán nem kellemes érzést a hátamon, ezért cselekedetemet abba hagytam, mivel vőlegényem is az imént szólt rám, hogy ne mozogjak.
- Tessék - adott a kezembe egy üvegpoharat, amiben egy fehér szívó szál fityegett. 
- Köszönöm - vettem el tőle mosolyogva, amit viszonzott is, majd lassan inni kezdtem a hűs folyadékot, ami száraz torkomnak felettébb jól esett, ahogy oldalán végig szaladt. 
- Kérsz még? - kérdezte meg figyelmesen, amitől ismét mosoly kúszott orcámra.
- Nem, köszönöm - próbáltam letenni a mellettem lévő éjjeli szekrényre a kiürült tárgyat, de nem tudtam megtenni, mert pillanatok alatt kivette a kezemből és ő tette a kiszemelt helyre. - Zac-kel minden rendben? - érdeklődtem bátyám hogy léte felől és félve néztem rá, mert rettegtem a válaszától.
- Igen - mosolyodott el, majd meleg kezével megfogta az én még jelen pillanatba is hideg mancsomat. - A lehető legjobban van, de kezd mérges lenni, amiért nem mond neki senki semmit és nem tudja, hogy ki volt az a bizonyos személy, aki megmentette az életét - rázta meg a fejét játékosan. 
- Hála az Istennek - sóhajtottam fel megkönnyebbülten és fejemet a mögöttem lévő párnára hajtottam egy pillanatra. - Tudtam, hogy ezt fogja csinálni, túl makacs - ráztam meg fejemet halkan nevetve.
- Az, de elég vicces, amikor kislányos hangon kérleli Mr. Brice-t, hogy mondja el neki ki segített rajta - nevetett fel ő is aranyos és oly' szeretett hangon, amit öröm volt hallgatni. - Bár én nem igazán nevettem rajta, de próbáltam - komorult el pillanatok alatt a hangja, ami már cseppet sem tetszett. 
- Zayn - sandítottam rá kissé oldalra döntött fejjel, mire legyintett egyet. - Ne csináld ezt, kérlek - hajoltam oda hozzá nehezen, majd arcára hintettem egy puszit. - Most már minden rendben van, annak ellenére, hogy nem tudok semmit a történtekből - mosolyodtam el bágyadtan és figyeltem angyalra hasonlító arcát. 
- Két hétig voltál kómában és majdnem meghaltál - ejtette ki nehezen szavait, nekem pedig még nehezebb volt feldolgoznom a hallottakat, de még mielőtt mondhattam volna valamit, ismét beszélni kezdett. - Mindenki küzdött azért, hogy felébredj, de nem értek el vele semmit. A műtét napján Perrie-vel ültem a váróban és szüntelenül figyeltük annak a teremnek az ajtaját, ami mögött voltál, de elaludtunk és csak azt vettük észre, hogy kiabálnak, nővérek, orvosok szaladgálnak össze-vissza, majd téged is megláttunk azon az ágyon, amit éppen toltak ki a műtő teremből, eszméletlenül és véresen feküdtél rajta, amivel azt érték el, hogy kezdtem megbolondulni. Eredetileg három napot kellett volna aludnod, de sokkal több lett belőle. Mindenki kezdte elveszíteni a reményt, rendszerint kezdtünk az Elmegyógyintézetbe kikötni egytől-egyig, de szerencsére felébredtél és jól vagy - csorgott le arcán egy nagy könnycsepp, amit egyből el is tüntettem onnan.
- Semmi baj, Kicsim. Ne sírj - öleltem magamhoz óvatosan, mire hatalmas kezei körém fonódtak, amitől kirázott a hideg. - Nagyon szeretlek - súgtam a fülébe, mire ölelése erősödött körülöttem figyelve a hátamon lévő sebre. 
- Én még jobban, Egyetlenem - suttogta, mire szívembe melegség szökött, ami csak akkor történt meg, ha ő a jelenlétemben volt. - Te vagy az életem értelme, Ashley - tette hozzá, mire rám került a sor, hogy sírjak és ezt nem is akartam eltitkolni. 
Sírtam, de végre az öröm miatt. Eljött annak az ideje, hogy boldog lehettem úgy, hogy a testvérem épp és egészséges volt, a családom, barátaim mellettem voltak és az életemben lévő két legfontosabb személy: Zayn és Zoe. Ők voltak az én támaszaim és olyannyira szeretett személyek, amikkel éltem és a saját családom volt. A lányom és a vőlegényem, akik mellettem voltak minden percben és szeretetükkel elhalmoztak és elérték, hogy akkor is éltem és virultam, amikor nem tudtam volna egyedül. És végül annak az ideje is eljött, hogy feltétel nélkül szeressek, önfeledten boldog legyek és csak a pillanatnak éljek. Elmentek a fekete fellegek, kisütött a Nap és a sugarai engem és a szeretteimet cirógatta.