2014. január 12., vasárnap

23.rész Soha nem látott testvér

Sziasztok Drágáim! :) Ismételten itt vagyok és jelentkezem egy újabb résszel, ami nem lett a legjobbbb és a legérdekesebb, de remélem tetszeni fog. Ma ugyebár vasárnap van és már az iskola is elkezdődött "hatalmas örömünkre" 6 napja. Hétfőn szépen bealudtam és nem akaródzott kiszállni az ágyból, de muszáj volt. Még soká lesz a tavaszi szünet, de én még is arról álmodozok, hogy milyen jó is lesz, megint itthon lenni. :)
Feltettem a blogra a 2. novellát, ami Harry-ről szól. Akit érdekel nyugodtan olvasson bele. 
Köszönöm a támogatásotokat, nagyon jól esik. A kommenteket hatalmas örömmel olvasom és mosollyal az arcomon válaszolok. Ahogy az új évi köszöntésben is mondtam, fantasztikusak vagytok!
Jó olvasást és további jó hetet kívánok! :)

                              Puszi: Fanny

U.i.: Nagyon-nagyon sok boldog születésnapot kívánok a világ leghelyesebb és legaranyosabb fiújának, Zayn Malik-nak, aki nem mellesleg a blog főszereplője és ihlet adóm! :) 21 éves, érett férfi lett, akinek menyasszonya van, - aki hamarosan felesége lesz- és rettenő tehetséges és ő is részese, annak a bandának, akik megváltoztatták az életünket, akár egy mosollyal.



                                    


                                                                            **Ashley Roberts**

Nem tudom, hogy és miként tűri valaki azt, hogy a két legjobb barátja szüntelenül piszkálja és csúfolja a másikat, de én nehezen. Amióta a brit fővárosba jöttek ezt csinálják és kisgyerekeket megszégyenítve viselkednek. Jason még csak-csak, mivel próbálja leállítani Dina-t, de nem sok sikerrel. De ha nála is kiborul a bili, akkor szépen megmondja a zsörtölődő lánynak a maga véleményét. Nem tudom megérteni és rájönni, hogy mi ez a hirtelen változás, mivel soha nem csinálták ezt. Összetartó barátok voltak, akik mindig kiálltak a másikért és szerették egymást. Nem lehet rajtuk eligazodni, mert egyszer tiszta szívből gyűlölik egymást, utána meg, mintha mi sem történt volna, nevetgélnek, hülyéskednek. Az utóbbi időben, inkább a gyűlölet az úr és ez rettentően bosszant. Akárhova megyünk vagy ha itthon is vagyunk, azt kell hallgatnom, hogy sértőbbnél-sértőbb megjegyzéseket tesznek, haraggal teli pillantással vizslátják egymást és komolyan már sokszor azt várom, hogy mikor ugranak össze. Fura így látni őket, hogy kerülik egymást és nem beszélgetnek úgy, mint két barát. Úgy mond köztük most én vagyok a fekete bárány, mivel én mind a kettejük oldalán állok és próbálom kivenni a kezükből a fegyver, de mind hiába. A fejükbe vették, hogy nyírják egymást és hiába szólok rájuk, mint ha nem is mondtam volna semmit. Nem szeretek felettük atyáskodni, mivel semmi jogom hozzá, de nem szeretnék és nem is akarok két barátommal együtt élni, akik csak egy pillantásukkal megölik a másikat. A testvéreimként szeretem őket és nem a legjobb dolog őket ilyen viszonyban látni. Emlékszem, mikor még kicsik voltunk sok gyerekes dolgon összevesztünk és olyankor én mindig egyedül voltam, mert ők ketten együtt voltak és igazat adtak maguknak. Akkor mérges voltam és rosszul esett, hogy ennyire pártolják a másikat, de most hogy ez a kötelék nincs meg köztük mindennél jobban szeretném, hogy az legyen, mint 5 éves gyerkőc korunkban.
Amióta haza jöttünk ismételten nem hallok mást, mint hogy Dina az emeletről üvölt torka szakadtából Jason-nek, utána meg visszafele. Hatalmas öröm járt át, mikor megtudtam, hogy elfogadták a porfóliómat és modell leszek, de ahogy újra meghallottam a veszekedésüket ez elmúlt. Én az ételekkel és a süteményekkel foglalkoztam, míg nekik csak annyi volt a feladatuk, hogy ketten pakoljanak össze és varázsoljanak rendet, mire jönnek a vendégek, de ez is nehezükre esett. A szennyes ruhák, amik a földön hevertek, nem a mosógépbe kerültek, hanem dobálták egymáshoz hangosan kiabálva. Híres vagyok a körükben a hatalmas türelmemről, de úgy érzem, hogy hamarosan nekem is annyi és én fogok üvöltözni, nem ők. Elegem van abból, hogy hetek óta nincs más sláger csak az üvöltözés, ocsmány szavak, duzzogás és még sorolhatnám. Egy idő után nekem is sok lesz, de úgy vagyok vele, hogy kellően sokáig bírtam idegzettel, amit csinálnak. Ezzel a viselkedésükkel nekem is elveszik a kedvem és rendszerint nem szeretek haza jönni. Jobban szeretek Danielle és Eleanor társaságában lenni, mert ők legalább nyugodtak, nem akarják megölni egymást és teljes egészében barátnők és csak úgy árasztják magukból a jókedvet. Utána ennek vége, belépek a házba és a kedvem a béka feneke alá süllyed. Rossz lesz a hangulatom és az a legnagyobb baj, hogy ez mind a két legjobb barátom miatt van. Úgy gondolom, hogy azokkal az emberekkel, akikkel felnőttem és testvérekként szeretem őket, akkor velük jól kellene éreznem magam, jókat nevetnem és a harag és a szomorúság egy szikrájának se kellene a levegőben lenni, de bánatomra és mérgemre nincs így.
Éppen a réteseket tekertem össze, amiket már megtöltöttem dióval, almával vagy egyéb finomsággal, mikor ismét meghallottam Jason kiabálását a nappaliból. A félig felgöngyölt süteményeket ott hagyva az asztalon, rontottam ki a konyhából és éreztem, hogy akkor és most telt be pohár. Az egész testemet átjárta a düh, ami rég óta bennem terjengett és tudtam, hogy ha most kinyitom a számat, akkor annyi.
- Elmondanátok, hogy mi a fészkes fene bajotok van? - kiabáltam hangosan, mire mind a ketten megdermedve álltak előttem.
- Jason nem adja ide a távirányítót. - fonta össze a kezeit maga előtt Di.
- De azért miért kell üvölteni? - böktem rá. - Mi vagy 3 éves, aki minden hülyeség miatt hisztizik? Elegem van abból, amit csináltok. Minden napomat tönkre teszitek a gyerekes már-már őrületbe kergető viselkedésetekkel. Nem tudom mi a franc ütött belétek, de most már hagyjátok abba. Szó szerint utálok haza jönni, mert mást nem lehet hallani csak azt, hogy "Dina nem engedi, hogy egyek cukrot", "Jason nem mosogat el", más nem lehet hallani csak a hisztizést. A nap végére már alig várom, hogy eljöjjön az este és végre lefeküdjünk, mert akkor nem hallom az örökös rinyátokat. Esküdni mernék, hogy nincs annyi baj egy egész óvodával, mint veletek. - idéztem mondataimat a két előttem álló személynek és a kiabáláson kívül nem tudtam más hangszínt lejteni.
Egyikőjük se mondott semmit csak lehajtották a fejüket és a parkettát kezdték nézni. Általában ez szokott lenni, de nem értem, hogy miért nem bírják elmondani mi bajuk egymással.
- Ilyenkor hallgattok? Máskor annyira bírjátok mondani, akkor most is így legyen. - mondtam gúnyosan.
- Ashley ez bonyolult. - szólalt meg elsőnek Dina még mindig lehajtott fejjel.
- Mi ebben a bonyolult? - tártam szét kezeimet. - Megállás nélkül ezt csináljátok és már nem tudom mit csináljak. Hamarosan itt lesznek a szüleitek és szerintem ők se fognak repesni az örömtől, hogy ilyen gyerekesek vagytok.
- Inkább ne beszéljünk erről. - nézett rám Jason bűnbánóan, mire egy nagyot sóhajtva bólintottam.
Sarkon fordultam és visszamentem a konyhába folytatni a dolgomat, mivel az idő tényleg gyorsan szalad és a vendégek is nem soká itt lesznek. Amióta úgymond kioktattam Dina-t és Jason-t nyugalom van és csönd. Nem kell hallgatni az ordibálásukat és a hisztijüket. Az ételeket szépen kitettem a megterített asztalra, a mosatlant elmostam és Dina-val egyetemben haptákban vártuk a vendégeket, mivel Jason ment értük a repülőtérre.
Mind a ketten a nappaliba ültünk a kanapén és ezt az időzítést találtam a legjobbnak arra, hogy valamit kitudjak belőle húzni a viselkedése miatt.
- Miért vagy ilyen Jason-nel? - néztem rá, de ő nem méltatta viszonozni a pillantásomat.
- Mert... - kezdte el mondani, de inkább szorosan összezárta a száját.
- Mert? - kérdeztem rá, mert ténylegesen érdekelt.
- Nem akarom elmondani. - sóhajtott egy nagyot és beletúrt kiengedett, barna hajába.
- Nem bízol benne? - hallattam csalódott hangot.
Azt hittem, hogy legjobb barátnők vagyunk és bízik bennem, de kezdek bizonytalan lenni. Mindig, minden gondját, örömét megosztotta velem, de az utóbbi időben nagyon megváltozott. Titkolózott, levegőnek nézett és ez nagyon fáj. Fáj, mert olyan, mint a húgom és akár hiszi, akár nem nagy szükségem van rá.
- Nem erről van szó Ash. - emelte rám barna szemeit. - Azért nem akarom elmondani, mert még én se vagyok tisztába saját magammal és először magamban kell tisztáznom a dolgokat.
- Ahogy gondolod. - álltam fel mellőle és a szobámba mentem.
Ahogy beértem a biztonságot és megnyugvást nyújtó kuckómba, egyből az erkélyre mentem és ahogy mostanában sokszor a gondolataimba merültem. Nem tudom mitévő legyek, de azt tudom, hogy félek. Elkap a rettegés, mikor belegondolok abba, hogy mi lesz velem és a barátaimmal, ha beindul a modell karrierem. Most még itt vagyok, még is a baráti viszonyból szinte semmi nem maradt köztem és Dina között. Nem tudom, hogy mi játszódhat le az agyában, de úgy érzem, hogy nem velem van gondja csak nem tudja kin kiadni a feszültségét. Rengeteg emlék, nevetés, csíny tevések és még sorolhatnám azokat a dolgokat, amik összekötnek minket és addig nem volt semmi gond, amíg ide nem költöztünk Londonba. Azt tudom és nyugtázom is, hogy az alatt az egy hónap alatt, amíg nem voltak velem telefonon és skype-on kívül nem tartottuk a kapcsolatot és ahogy a srácok beléptek az életembe minden megváltozott, de úgy gondolom, hogy nem ad arra okot, hogy ezt csinálja. Akármi volt Jason-nel mindig mellette voltunk, segítettünk neki és arra se bírok rájönni, hogy miért ilyen ellenszenves fiú barátunkkal. Lehet, hogy Jas őrült, bolondos és vicces, de úgy jó, ahogy van. Neki is hatalmas szíve van és mindig a lelkén hordozta a gondjainkat és ott segített, ahol tudott. Olyan, amilyen, de ahogy egyik ember, ő se érdemli meg azt, hogy ok nélkül így viselkedjenek vele. Biztosra veszem, hogy ha ő nem lenne a barátunk, akkor a 16 év alatt fele annyi jó dolog nem történt volna velünk.
A gondokba, gondolataimba merülve pásztáztam a megvilágított utcát, hallgattam a távolabbi zajok foszlányát és itt kint úgy éreztem, hogy nyugodt vagyok. A levegő, a hangulat elvette a mérgem és tisztábban láttam mindent. A vékony felső, ami testemet védte nem bizonyult valami nagy hőforrásnak, de nem érdeket. Élveztem, ahogy a hideg szél belekap a hajamba, arcomat megcsípi és a csönd elrepített egy másik világba. Nem csuktam be az erkély ajtót, mikor kijötte, ezért hallottam, ahogy a szobám ajtaja kinyílt, majd be is zárult. Nem néztem hátra, türelmesen vártam zaklatómat, akinek hangját hamarosan meg is hallottam.
- Szia drágám. - csendült fel Dina anyukájának kedves hangja.
- Szia Ana. - álltam fel hatalmas mosollyal az arcomon és oda siettem hozzá. Örültem, hogy itt van, mert nagyon sokat köszönhetek neki. Amikor Margaret elment, ő lett az, aki mindenbe segített és anyám helyett anyám volt. Bármi bántott, egyből segített és hatalmas öröm jár át, amiért hosszú idő után ismét láthatom és megölelhetem.
Mutattam neki, hogy menjünk be a meleg szobába, mert kint hideg és sötét van. Kérésemet elfogadva lépett be a helységbe, majd leült az egyik fotelba és mosolyogva figyelt.
- Mennyi ideje nem láttalak? Két hónapja? - gondolkodott el.
- Igen, annyi. Elég sok idő. - nevettem fel.
- Sok, de legalább most láthatlak. - nevetett fel ő is jellegzetes, kedves nevetésével.
- Hogy vagy? - kérdeztem rá, mert nem mostanában tettem fel neki ezt a kérdést.
Ha beszélt Dina-val, akkor inkább nem zavartam őket, mert tudom, hogy nehéz nekik, amiért ilyen távol vannak egymástól és csak telefonon  tarthatják a kapcsolatot.
- Meg vagyok. - ingatta meg a fejét.
Hirtelen nem tudtam mit mondjak, ezért a takaró szélét piszkáltam. Rengeteg dolog lett volna, amit megakartam vele osztani, de még se tudtam mit mondani. Ő is csak ült és magamon éreztem tekintetét, úgy éreztem, hogy a lelkemig lát.
- Mi a baj kicsim? - állt fel helyéről és mellém ült. - Tudod, nekem mindent elmondhatsz.
- Tudom. - mosolyogtam rá. - Dina. - sóhajtottam egy nagyot.
- Mi van vele? - lepődött meg és egy kicsit hátrább hőkölt.
- Nem tudom megfejteni, hogy mi lehet a baja. Állandóan piszkálódik Jason-nel, már olyan szinten fesztiváloznak, hogy nem szeretek haza jönni. Nem ismerek rá és akármennyire is akarok nekik segíteni, nem tudok, mert nem mondanak semmit, vagy is Dina nem. Te nem tudod, hogy miért csinálja ezt? - néztem rá kétségbe esetten.
- De tudom. - mosolyodott el és kezei közé vette az enyémet. - A lányom rettentően szerelmes Jason-be csak még magának se meri bevallani. Már több éve megy ez és akárhányszor mondom neki, hogy csináljon valamit, mert így csak magát ostorozza, hiába minden, nem mer lépni.
- Valahogy sejtettem, hogy ez van a háttérben. - meredtem magam elé. - De akkor velem miért csinálja ezt? Nem ártottam neki semmit.
- Azt már tényleg nem tudom. - simította meg a vállam. - Beszélek a fejével és figyeld meg minden rendben lesz. - nyomott egy puszit homlokomra.
- Rendben. - álltam fel az ágyról. - Gyere, menjünk vacsorázni. A többiek már biztos várnak minket.
A vacsora nyugodtan telt és újra azt érezhettem, mint régen. Mikor kicsik voltunk Jason-ékkel, akkor sokszor csináltunk családi ebédeket, vacsorákat és mindig jól telt, ahogy most is. Annyi volt a különbség, hogy anyám helyett, Emma foglalt helyet apu mellett. Még most is ámulattal nézem, ahogy viszonyulnak egymáshoz és nyugodtan mondhatom, hogy apám egy kivételes nőt tudhat maga mellett, aki mindent megad neki a szeretetével. Jason húga, Tara és Dina öccse, Mike még jobban feldobták a hangulatot, mivel a lány még csak 10, míg a fiú 12 éves és megállás nélkül hülyéskedtek. Rengeteget nevettünk, beszélgettünk, de néha a hangulatot lehangolták beszólásaikkal Di és Jas. Szüleik fej rázással vagy egy erősebb megjegyzéssel adták tudtukra, hogy jó lenne, ha befejeznék.
A konyhába kristály poharakat pakoltam egy fém tálcára, mivel hamarosan éjfél, mikor kinyílt az ajtó és Dina-t pillantottam meg. Nem szóltam hozzá, mert azzal voltam, hogy ha ő így viselkedhet velem, akkor én is vele. A hűtőből kivettem két üveg pezsgőt, amíg ő leült egy székre és nagyokat sóhajtozott. Nehezemre esett nem beszélni, mivel lett volna mit mondanom, kérdeznem, de tartottam a számat. Sokszor erősen összeszorítottam, hogy ne kezdjek el beszélni, de ő kevesebb ideig bírta.
- Ne haragudj Ashley. - állt fel és oda jött hozzám. - Nem akartalak megbántani.
- Pedig sikerült. - mondtam halkan, de nem néztem rá. - Azt hittem legjobb barátnők vagyunk, de kezdek ebben kételkedni. Megváltoztál és már nem az vagy, aki voltál.
- Azok vagyunk és azok is maradunk. - fordított maga felé. - Csak bonyolult ez az egész dolog.
- Mi lenne, ha elmondanád és akkor már nem is lenne olyan bonyolult? - húztam fel szemöldökömet.
Kezeit leeresztette vállamról és megfordult, miközben ujjait tördelte. Tudtam, hogy mi bántja, mivel Ana elmondta, de hallani akartam az ő szájából is.
- Szerelmes vagyok Jason-be. - fordult végül felém könnyes szemmel.
Tekintetéből minden érzelmet kitudtam olvasni és tudtam, hogy minden féle képen segíteni akarok neki. Minden szó nélkül magamhoz húztam és szorosan öleltem, ezzel mutatva, hogy mellette vagyok és támogatom.
- Ezt eddig miért nem bírtad elmondani? - toltam el magamtól és erősen szemeibe néztem. - Ha szereted, akkor ne viselkedj vele így. Bántja, amiért ezt csinálod, mert szeret és fontos vagy neki.
- Azért csinálom ezt, mert félek neki elmondani, ha meg megteszem, akkor elutasít és teljesen összetörök. - törölte le kibuggyant könnyeit.
- De nem fog elutasítani, mert tudom, hogy ő is szeret téged. - mosolyogtam rá biztatóan. - Velem miért viselkedtél úgy?
- Nem akartam csak mindig rossz  volt emiatt a kedvem és akárhogy nem akartam, még is így viselkedtem. Ne haragudj, megfogok változni és újra a régi leszek.
- Én nem haragszom csak tegyél a boldogságod ügyében. Nem fogod megbánni, figyeld meg. - kacsintottam rá.
- Szeretlek. - bújt hozzám, akár egy kislány.
- Én is téged, de most már ne sírj. - kacsintottam rá. - Gyere, vigyük ki a poharakat.
A TV előtt álltunk mindannyian és izgatottan néztük a visszaszámlálót, mikor csengettek. Apu akart menni, de intettem neki, hogy maradjon csak, majd megyek én. Kissé haragosan nyitottam ki az ajtót, mert az év utolsó másodperceiben zavarnak, de mosolyt biggyesztettem számra. Az ajtóban egy helyes, velem korabeli fiú állt, elegánsan felöltözve és kedvesen mosolyogva. Tetőtől-talpig végig mértem, ahogy ő is engem és mind a ketten mosolyogva néztünk egymás szemébe.
- Szia, a nevem Zac Roberts. - nyújtotta felém egyik kezét, mire azt egyből elfogadva megráztam.
- Szia, engem Ashley Roberts-nek hívnak.
Egy kicsit meglepődtem, hogy a vezeték nevünk egyezik, de nem igazán foglalkoztam vele, mivel kitudja hány Roberts nevű ember van a világon.
- Biztosra veszem, hogy nem tudod ki vagyok, de szeretném, ha megtudnád. - helyezte egyik súlyát a másikra és idegesen nyúlt a tarkójához.
- Tényleg nem ismerlek, de gyere beljebb, ne itt kint beszélgessünk. - álltam félre az útból, mire átlépte a küszöböt és egyből levette a cipőjét és kabátját.
Cselekedeteit végre hajtva mentünk a nappali felé, ahol minden szem ránk szegeződött. Apu és Emma arca elsápadt, amit nem tudtam mire vélni.
- Zac, te mit keresel itt? - kérdezte apám felháborodva a mellettem álló fiút.
- Te ismered? - lepődtem meg.
- Igen, mivel ő a bátyád. - mondta mérgesen, szikrákat szóró szemmel.
- A bátyám? - kiáltottam fel és tekintetem cikázott Zac és apu között.
A vér is megfagyott bennem a bátyám szó hallatán, mivel sok-sok éven keresztül azzal a tudattal volta, hogy egyke gyerek vagyok. Mindig is akartam egy testvért, aki mellettem van és támogat, de nem gondoltam, hogy ez valóra is fog válni. Átjárta a testemet a méreg, a kétely és a szemeim könnyben úsztak. Nem értettem semmit és úgy éreztem, hogy megőrülök. A bátyám áll mellettem, akit nem ismerek, nem hallottam róla soha, amit nem tudom miért, mivel jogom lett volna hozzá.


6 megjegyzés:

  1. ??? Na erre nem számítottam! Remélem hamar kiderül h miért nem ismerik egymást! De h tudta eltitkolni?? ezt nem értem! Úristen ez nagyon jó nagyon várom a következő részt!!! :) <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága Anna! :)
      Örülök, hogy tetszik és felkeltettem az érdeklődésedet! :D Hamarosan minden kiderül, amit én tudok mi lesz, de ti nem! ;)
      Vigyázz magadra! <33
      Hatalmas ölelés: Fanny xx.

      Törlés
  2. Na, ez nekem eszembe se jutott volna... Folytasd minél hamarabb, mert szuper!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Laura! :)
      Örülök, hogy elnyerte a tetszésedet! Hétvégén jelentkezek frissel. :D
      Ölel, Fanny xx.

      Törlés
  3. Régóta olvsom a blogodat és nagyon imádom!! *-* Erre én se számitottam és nagyon kiváncsi vagyok.Remélem hamat hozod az újrészt!!! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Kata! :)
      Eddig nem volt tudomásom arról, hogy te is olvasod a blogot, de örülök, hogy megtudtam! Köszönöm, hogy te is támogatsz és örülök, hogy tetszenek a részek. :D Sietek, ahogy csak tudok!
      Puszi, Fanny xx.

      Törlés